Egy tök a mennyekben és más egyéb történések...

Egy tök a mennyekben és más egyéb történések....

Egy tök a mennyekben... és más egyéb történések...

” Írta: Beregi Ágota

Szép tavaszi délután köszöntött a Kobzos hegyi kis erdőre, amely olyanképpen tárult a látó szeme elé a hegyek lábánál, mint a friss zöldbe öltözött kerek dió. E diónak látszó pagony legvénebb tölgyfája göcsörtös ágai közt titok rejlik. Ametisztfényű tükörfényes kristályokkal dísztett odú őrizkedik ott fenn a magasban, lombok árnyékában, elrejtezve minden kósza betolakodótól. S hogy kiféle, miféle szerzet hona, s hogy miképpen lehet eljutni oda, mily tengereken s világok veszedelmein kell átkelni?

Nem árulom el! Ám ha lehunyjátok, a szemeteket pontosan odataláltok, csak egy sóhajtás kell hozzá, és a vágy…s akkor, csakis akkor, kinyílik a kicsi, kovácsoltvas, futórózsákkal díszített kapu.

Így ni, mint most… csak rajtatok áll beléptek e vagy sem… Lám, félrehajolnak az ágak, a tüskebokrok visszahúzzák tűhegyes karmaikat. A világért sem karcolnák meg a gyermeklelkű látogatót, aki előtt feltárul egy tisztás. Bocsánat, nem egy, hanem a tisztás, ahol is történetünk kezdetét veszi.

Ezen talpalatnyi réten a vénséges tölgy alatt tavaly őszön elfeledett úritök terpeszkedett, abban a tudatban, hogy nála nagyobb, fényesebb, sárgább tök nincs is a világon. Ami igaz is, hiszen nem volt hozzámérhető tök se közel, se távol, és ebben a mesében, amit a tökök hisznek az majdnem mindig igaz is. Ám a tök most nem hitt semmit, hanem érzett, pontosan azt, hogy ülnek, sőt, valaki lábujjhegyen ugrál rajta. De ez egyáltalán nem volt ellenére, hiszen egy nagyratörő tök nem veti meg az erdő rangosabb lényeit, így a boszikat sem. Tehát, ha megnevezhetnénk érzéseit, kifejezetten büszke volt… úgy tökmódra.

Muúz akiről történetünk eme része szól, bágyadtan ücsörgött a termetes, sárga bélű és feltehetőleg ízletes úritökön, ámbár ezt a tényt Röffencs Úr, ki a helybéli, közismert vaddisznó nemzettség képviselője, valamint népes családja, szám szerint tizenkét ivadék malackája, s persze egyetlen, főképp odaadó neje, még nem erősítették meg... mármint ami a tök fenséges ízét illetné.

Muúz tehát tovább ücsörgött a tökinda maradványa alatt, pont ott, ahol a legfényesebb a narancsárnyalat és a legkényelmesebb a behorpadás. Helyes kis pofiján bánat játszott, kezeit nadragulyavirágos rokolyáján pihentetve s mi tagadás a kalpagjára tűzött Illatos Szekrice virág sem hangolta jobb kedvre. Csak időnként pislantott fájdalmas tekintettel oldalra, a lombok vetette árnyékban várakozó társára, Krúra, aki éppen lábujjhegyre állva egyensúlyozott a tök domborúbb szélén, aranybarna hajzuhatagát tarkababos kalapkája alá rejtve kezét emelve ellenzőnek szeme elé s izgatottan fürkészte az eget. Muúzzal ellentététben Krú nagyon is élénk, sőt bizonyos módon éber, igaz ő kipróbálta a bortorzsoló lét, a bűbájital egyik alap alkotórészét. Mentségére szóljon, csupán azért, hogy megállapítsa valóban a legjobbat kerítették elő a közeli borászat pincéjéből. Igaz, azt pontról pontra úgy, ahogyan az a kezdő növendék bosziknak írva vagyon, vagyis nem emberi mértékkel mért szabályok szerint... De most ebbe ne merüljünk bele. Szóval Krú megízelte a varázsitalt- s csettintett a nyelvével-, persze- persze, hmm...csupán a borpárlat részét.

- Mert mit lehet azt tudni, és hát ugye a főzet valós rendeletesét sötéthomály fedi. Csak annyit tudni róla, hogy a Szent Iván éji varázslathoz igen- igen jól jön. De hogy kinek, hogyan és miért?-

- Na, hát ez az, vagyis pontosan ez a titok a receptben- ezt már Libbe jelentette ki, aki gyors és felettébb ügyes seprűmanőver után huppant le a fent említett vígan sárguló tökre. Tarka bíborvirágokkal hímes szoknyája csaknem betakarta az egész leszálló pályát.

- Na...- gondolta volna a tök, ha ez nem lett volna felettébb ínyére. Ő valójában csupán a seprűt sokallta. – De igazán...- Libbe így  tehát  rántott egyet a szoknyacsücskén, amely pont a tökinda száradó szárába akadt volt...s sorolta is egy szuszra.

- Ki gondolta volna milyen remek leszálló pálya lehet egy tök! Hát ez káprázatosan sikerült! Minden együtt, a borpárlat, a tündérpor - húzta elő ruhája rejtett ráncaiból a pirinyó fiolát, amelyben ott tündökölt irizálva a kettős szivárvány összes színe. Óvatosan magasba elemelte az ujjai között ragyogó kristályüvegcsét.

– Óh, sejtettétek volna, hogy rábukkanunk a visszafordító varázsigére, s a telihold is éppen ma parádézni készül. Csodálatos… - ismételgette, s a virágdíszbe öltözött vadcseresznye ágain gyanútlan szendergő tündérre gondolt, akinek aranyszőke hajzuhataga teljesen elfedte csepp szárnyait, hogy csak üggyel-, bajjal sikerült szárnyairól elcsenni a hímport. Ettől megborzongott, mi történt volna, ha felveri a szendergőt. Ám most teljes az öröme, sikerrel járt. Széles jókedvében a tököt is megdicsérte, amiért az hálásan, sőt szélesen elmosolyodott...hiszen köztudott, hogy csak az úritököknek adatott meg, úri módon... hálát érezni.

– No meg, azért mert ez jelenthetett némi előnyt, ha vaddisznókénak táplálkozni támadna kedve errefelé. Noná, hogy csakis akkor, és akkor ő nyugodtan kijelenthetné:

- Ő, mármint az Úritök, első osztályú leszállópálya minősítést szerzett, érdemei múlhatatlanok, tehát... sőt, következésképp: Ő nem múlhat el táplálkozási ügyből kifolyólag.

- No ugye?! - Így hát buzgó vigyorral elkezdetett hintázni, hogy annak a lángvörös hajúnak, aki rajta landolt és persze a többi, már ücsörgő személynek komfort érzetét némiképp fokozza.

- Óh-húh-hé-hűűű......!-  Hát ez... sajna nem jött be… Libbe már szállt is… s véle ragyogó rézszín fürtjei is, amelyek úgy lenyűgözték az úritököt. Habár egy pillanatig úgy tetszett Libbe visszanyeri egyensúlyát… ingott, hajladozott, s csikorgott a rézsarkantyú éles fémkereke a piros kiscsizma sarkán, ahogy belemélyedt a tök sima, sárga bőrébe… ujjai között remegett a kincs, az üvegcse…

 csak azt ne érje baj!

- Jaj, jaj-haj- ámde nem...mégsem sikerült visszabillennie, hiába kapott utána Krú. Muúz pedig lemondó, szomorkás mosollyal kísérve nézte a levegőben csillogva szálló fiolát.

Az úritök? Nos, ő meg sem próbálta felfogni az esését, igaz esélye sem volt rá.  Siratta szép, sima, vörhenyesen sárga bőrét, az egyetlen hasonlóságot a nagy különbözésben, amin egy jelentős karcolás, mit karcolás, hasadás éktelenkedett.

– Ó, azok az elbűvölő rézszín fürtök, hogyan is cirógatták az ő makulátlan császársárga bőrét! S vele együtt elveszett, már oda az első osztályú leszállópálya rangja is, oda! Egy álommal kevesebb!- sóhajtotta megadóan. - Minden hiába, jöhetnek a... disznók! - Hát igen, a feltörekvő álmok így foszlanak szét könnyedén, csupán egyetlen másodperc, egyetlen hibás döntés, egy éles sarkantyú kell hozzá, és vége minden... tökálomnak.

- De térjünk vissza ahhoz ponthoz, ahova... igen, pontosan oda... ahova Muúz tekintett oly mélabúsan. A varázsitalhoz...az olyan nehezen megszerzett tündérhímpor immár ott szálldogált a levegőben szivárványos szalagként úszva egyre följebb- és följebb... ahová már egy bágyadt kisboszi tekintete követni sem képes, egészen addig, míg el nem tűnik a zöld lombsátor mélyén örökre.

És a kristályfiola? Az, ezer darabra törve. Annyi hímpor sem maradt rajta, amennyi megérné újra egésszé varázsolni az összeforrasztó bűbájjal.

-Jahaj!- Muúz karja lassan lehanyatlott, kék kalpagja alól kikandikáló kósza lila hajfürje legyezni igyekezett tulajdonosa elkeskenyedő egyre halványuló pofiját. A kis gödrös mosoly még kísérletet tett, hogy visszakússzon a helyére, de Muúz szeme lassan lecsukódott, s ajkai közül... már sóhaj sem szállt…

- Juj, jaj - sikoltott rémülten Krú, és átölelte barátnője vállát, hogy az le ne csússzon valamiképp a tökről.

- Muúz - nyöszörögte, - Muúz, ébredj nem szabad elaludnod, hallod... kicsi Muúz, nem szabad!- S szeméből megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnynek.

– Én tudtam, tudtam, hogy baj lesz belőle! –  Sírta.

- Nem lett volna szabad... egy percre sem elengedi Őt abba az erdőbe! Soha nem lett volna szabad elmennie! Érted, soha! Az az erdő tiltva van... ! – Így igaz, minden valamirevaló boszi tudja, aki oda belép, annak vége... Az a szerelem tündéreinek hona... Ott laknak a vadcseresznyefákban… már ősidők óta.

- De ő akart. Ő akarta!  - lehelte Libbe – És Ő most…- de nem merte kimondani a bizonyságot. Félt szavakba foglalni, inkább sóhajtott miután hiábavaló keresgélés után visszamászott a megszeppent Úritökre s karjába zárta Muúz mozdulatlan testét. – Én vagyok a hibás...- suttogta, s a tök ettől még inkább megszeppent. - Most szóljon- tanakodott magában - vagy halassza csendesebb időkre a beismerést, hogy mi, illetve ki is okozta: „ az  eltört...odalett a fiola tartalma! Jaj, egy pirinyó sem maradt...s most már túl késő...nem lehet...nincs idő-t”-  s ki miatt is hiúsult meg végleg a mentőakció. – de nem szólt, szepegett az ijedt csendben tovább. A rajta kuporgó Krú rémült tekintetéből ezt olvasta ki...

– Most… most mi lesz?- de erre nem adhatott választ egy egyszerű tök... nem...semmiképp, még ha úri is volna az, az illető. Krú s Libbe felkarolták hát Muúz alig pihegő testét hogy, lefektessék a mohapárnára. A tök előzékenyen megbillent, hogy könnyebb legyen a leszállás, rettentően igyekezett szegény, s ha tudott volna, biz elvörösödik szégyenében. A közelben lakó tücsök család sajnálattal vegyes érdeklődéssel vette körül őket. Halk, zsongító ciripeléssel igyekeztek… no, nem gyászzenét, de az alakalomhoz illő ízléses melódiát szolgáltatni, ugyebár ez az ő fő szolgáltatásuk, ám, most nem kértek érte cserébe semmit... Valójában meg voltak rendülve.

- Hja, a szerelem…- No, erről az érzésről minden tücsök ódákat tudott zengeni, ám erre most senki sem kérte őket. Igaz... tapintatlanság is lett volna a részükről.

- Muúz beteg! Nagyon beteg! Szerelmes…- Libbe ezt olyan halkan, szinte súgva mondta ki, mintha szégyellné magát, hogy ilyen szavakat ki mer ejteni a száján egy boszi, mégha csak növendék is az illető...

- Oh, Öregtölgyek Őrzője, Feraneitha! Segíts...Muúz beteg, már három újhold óta....amikor is a tiltott erdőből megtért...Lásd, egyre halványabb, egyre keskenyebb... s ha ma a holdtölte elérkezik.. Ő örökre eltűnik... mint a hajnali pára! Most az egyszer segíts! Csak most! Csak egyszer... még!  Segíts!   - Ám csupán egy kuvik huhogott elégedetten sűrű lombok rejtekén. Estebédje fényesen sikerült, kiválasztottja elfogadta széptevését s az ajándék zsíros pockot is. Így hát örömmel adhatta hírül az erdő népének, nála a szerelmi ügyek terén minden rendben.

Ott lent a páfránybokor alatt, az öreg tölgy mohos oldalán már korántsem ilyen derűs a helyzet, és azt tudjuk jól mekkora a baj... segítség pedig... sehol. Egyelőre…A tök kitartóan hüppög, és magkorának emlékeivel vigasztalgatja magát, valamint a jó szándékról és bizonyos pokolba vezető utakról elmélkedik. Krú hangaharmatot szed ibolyakék kendőjébe, hogy hűs borogatást készítsen a beteg forró homlokára, piros vakvirágos köténykéje csücskébe sűrűn törölgeti szemeit, persze pityereg.  Libbe komor ábrázattal halkan suttog valami olyasmit, amitől a közeli fűszálak még hajladozni is elfelejtenek. Varázsigék mákonyával megkísérli enyhíteni barátnője fájdalmát.

-„ Hús a húshoz

 Vér a vérhez

     Ér az érhez…”-

- Duruzsolja, ámde hiába... nem jut eszébe több, hiszen Ő tanonc boszi még. Tudja, kell lennie még néhány varázsszónak, s lázasan kutat emlékeiben... Igen, ezt a varázslatot a fekete Hold éjszakáján hallotta, amikor a fürkész tekintetét egy kósza szőlőszender lepke látványa kötötte le. Kinek különösen szép elülső szárnyai zöldes-barna színben tündököltek... a szegélye csodás fakórózsaszínt öltött... hátsó szárnyai sötét rózsaszínben pompáztak... a szárnyacskák fonákja nagyrészt élénk rózsaszín árnyalatban ragyogott. Óh, micsoda szárnyas paripa válhatott volna belőle! A boszitanoda összes növendéke csak őt... Őt... Libbét irigyelte volna! Ezzel egy csapásra elfeledhettette volna a szitakötő befogásnál esett fiaskót, amikor a tanoda összes növendéke rajta derült. Csodás gondolat, no és a színharmónia akkor lenyűgözte...s most már mélyen bánja...hiába...

Muúz szemei csukva. Lezárt pillái alatt újra lepereg az, ami miatt most itt fekszik a puha mohaágyon. Valójában nem is fekszik, teste szinte lebeg, mint egy pihetoll, könnyű, és akár a lombok alján játszadozó kóborszellő is tovasodorhatná, ha nem lenne hozzá kíméletes.  Valami különleges az, ami vele történik. Talán varázslatosnak is mondhatnánk, de a boszik világában ez egyáltalán nem csoda, inkább olyan, amilyen érzést nekik érzékelni.. átélni... megélni... tilos. Ez a... Szerelem. És Muúz lemosolyodik, a két kis gödröcske erőt kap orcáján és egy szempillantásnyira feldereng, hogy amilyen gyorsan jött... olyan gyorsan múljon is el.

- Zemabog…- leheli a lelke.

Zemabog a kimondatlanul kimondott név, ott gyűrűzik, kanyarog, siklik a langyos szellő hátán át-át egy messzi erdőbe, ahol a bódító illatú mennyasszonyi díszbe öltözött vadcseresznyefák nőnek...oda a másik tisztásra, ahol ugyanúgy süt a hanyatló napsugár, gyöngéden cirógatva a gombaösvény új, kalapos lakóit... s még valakit.

Zemabog, fenyőzöld sapkájában, és, kedvenc lila kantáros nadrágjában, melyre sárga pöttyöket pettyegetett a kankalin a Kandikáló Csücsörke mellett heverészett. Jól megvetett vacok volt ám ez. Semmi kivetni valót nem találhatott volna benne egyetlen manó sem. Illatos hangafűből késztett meleg fészek, ahol Zemabog a lehető legjobban érezte magát, kedves gombái között. Ámde ez természetes is, hiszen Zegmabog, a gombák gyámolítója, erdő mező tudja milyen kötelességtudó és odaadó manó Ő. Éppen kankalinszárat rágicsált tehát, sőt követésképp még nem sejtet semmit. Hosszú, kimerítő...itt megjegyezném a kimerítőt, mindkét beszélgető fél másképp értelmezte... szóval ilyen-olyanféle „kimerítő”eszmecserék folytak a Kandikáló Csücsörkével, kedvenc gombájával, illetve a soros, ifjonc Csücsörkével, hiszen Zemabog legnagyobb sajnálatára a gombák gombamód gyorsan nőnek. Főképp, ha az eső is rádupláz a heti adagjára, akkor drámai csak a változás.  Hiába ápolja, gyámolítja őket Zemabog, a gombák ideje lejár. Bizony volt olyan időszak, amikor többször kezdett bele fejegetéseibe, mint ahányszor be tudta fejezni azt. Egy idő óta, taktikát váltott, és az újonc Csücsörkének ott folytatta történeteit, ahol az elődjénél abbamaradt. Következésképp egészen érdekes bölcseletek születtek ezeken a kedélyes heverészős délutánokon. Bárcsak egy Csücsörke elmesélhetné, mert Zemabog amúgy nehezen nyílt meg másoknak! Csupán mosolygott krumplidundi forma orra alatt, s ha kérdezték, morgott valamit, amit ki így, vagy úgy értelmezett. Igaz a sipkáját.. mélyen meghajolva a földet söpörve meglelegette.  A Csücsörkéknek ez mindig bejött... rendkívüli mutatványnak tartották, s ha tehették volna bizony meg is tapsolják, de hát ez, mint tudjuk lehetetlen. A kalaplengetés kevés ellenséget, néhány méltatlankodó hangyát-tücsköt s felettébb sok hódolót hozott számára. Bár ez utóbbi is igen távol állt szándékaitól.

Ám mostanában előfordult, hogy Zemabog elábrándozott, s a gyámolított gombái úgy nőttek fel mellette, hogy nem kapták meg a szükséges szellemi táplálékot. Bizony félő volt a Csücsörkék elkanászosodása. Egyre gyakrabban tettek fel neki igen illetlen, sőt a beszélgetéseikhez egyáltalán nem illő kérdéseket, mire Zemabog zavartan csak annyit válaszolt…- Khmm, háát… khmm…- Ám a gombák mégis értették s kajánul somolyogva nyugtázták... tanítójuk nem kész a válasszal... sőt… és igen...s még ők is elpirultak csúcsos süvegeik alatt.

A közelben virágzó pompás Illatos Szekrice bokor rendszerint ilyenkor ropogtatatta meg növendék ágait, friss hajtásait kinyújtóztatta, feltűnően hajladozott, de a világért sem árulta volna el, hogy nem a szokásos nyújtógyakorlatait végzi. Hanem…

De térjünk vissza Zemaboghoz, aki ugyan a Szekrice tavaszi táncát bámulta, ám figyelni, egyáltalán, nem figyelte. Szegény Szekrice, pedig egészen eredeti, szokatlan mutatványokkal színezte ki előadását, joggal várva elismerést. Ám Zemabog bizony, befelé bámult. Saját emlékképei között akadt egy… egy pimasz, makacsul visszatérő... amelyet sehogyan sem bírt rávenni... hogy térjen meg az alvó emlékek honába s ne háborgassa őt. Újfent látta magát, ahogy lehajolt az újszülött Csücsörkéhez, hogy a születésnapi dalt elénekelje neki, ahogy az dukál...ekkor megakadt a tekintete valamin, ami addig nem volt ott...Egy csinos arcocska nézett rá a bokrok zöldjéből... különös kalpagjának csúcsa ide - oda táncolt, ahogy mély lila hajfürjei is. Egyszerre csak mintha varázsütésre történne... a bokorból kinyúlt egy kis kéz.. s akaratlanul Zemabog keze is elindult a másik felé... Egy pillanatra... egyetlenegy pillanat volt csupán... a két kéz ujjai egymáshoz értek... s tekintetük találkozott... Aztán hirtelen, mintha ott sem lett volna... a másik kéz visszarándult... s az arcocska eltűnt a bokor levelei között. Valaki rémülten zirregett... szabálytalan fényvillanások jelezték... baljóslatú esemény történt...Zemabog úgy bámulta a bokrot, mintha az egész jelenéséről az tehetne. Ám az Illatos Szekrice pimaszul fintorgott egyet s még szorosabbra vonta össze haragoszöld, leveles ágait, mintha ellenére lenne ez a fajta a kíváncsiság. Zemabog tehát álldogált tovább és valami megmagyarázhatatlan szívéig hatoló érzés kerítette hatalmába, amiről az ősök regéltek, és amiről Ő valójában azt gondolta, csupán mende-monda. S megértette a balsejtelem okát...a varázslatos, titkokkal teli... számára idegen érzést...a szerelmet. Óvatosan félrevonta a leveles ágakat, de addigra már nem volt ott semmi....és senki...csupán egy lila nadragulyavirágokkal hímzett keszkenő...csücskébe szép egyenletes öltésekkel egy név volt hímezve.

- Muúz...hát Ő volt?- motyogta Zegmabog maga elé.

Az Illatos Szekrice fájdalmasan mélyet sóhajtott, - Szerelem... és első látásra... – Oh, Ő aztán tudna egyet s mást mesélni erről... ámde a manók nem hallgatják meg a Szekricéket... csak a bolondos gombákat... pedig azoknak rövid az éltük... s az emlékeik is.

- Ni, ahogy most az is.. ott, ni, ahogy születésnapi dalát várja… a „Gomba”!- s fintorgott még egyet megszokásból s egyet a... hatás kedvéért. Ám Szekrice méreg ide, vagy oda, azért úgy illatozott tovább, ahogyan azt tennie kellett. Zemabog felocsúdva, lehajolt felemelte a kendőt s gyorsan inge alá dugta... pont a szíve fölé... majd letérdelt a cseperedő Csücsörke mellé a dalt eldúdolni... nehogy lekéssenek róla, mivel köztudott a gombák gyorsan nőnek... kiváltképp, ha esik... és akkor esett. Langymeleg, lelket melengető, andalító zápor áztatta az erdőt. Minden lakója elragadtatással nyújtózott az ég felé, s aki tehette a föld alá is, a gyökerek, hajszálerek a mélység rejtelmes utjain tekergőztek tovább új távlatok... akarom mondani mélységek felé... sürögve vitték a hírt... Zemabog s a titokzatos idegen találkozásáról. 

És most jöhetnek a Jancsik.

A szentjános bogarakat Janinak, Jancsinak, idősebb korukban Jánosnak hívják...igen...még a nőneműeket is. Tételmondat...Hja, a hagyomány, az hagyomány. Cáfolható...ám eleve kudarcra... sőt bukásra ítélt...meddő harc lészen..hisz mi mind tudjuk... mekkora ereje is van...hát fel ne ingereld!

Eltérni csak különleges, valóban indokolt esetekben lehetséges, vagyis most. Ellentmond? Igen...de végül is ez mese és a mesében minden megeshet...ettől szép és ettől igaz...Tehát, aki felénk repül a szélnél is sebesebben az, akarom mondani, Ő, Atrillanta, Muúz fogadott gardedámja. S veszettül kiabál... persze szentjános bogár mértékkel mérve ...veszettül.

- Muúz, Muúz! Kicsikém!– No, igen, ez persze mindenki másnak mulatságos lenne, tekintve az arányokat, de hát a féltő szeretet felnő a feladathoz, nemde?  Tehát:

- Kicsikém!?!- cirregi szüntelen és sebesen repül, cikázva körökkel s szabályos nyolcasokkal az erdő minden talpalatnyi helyét, zugát végigpásztázza. Rémületében sziporkázni is elfelejt.

- Muúz, Muúz! Ne tedd...  ne....csak ne érintsd meg...meg ne érintsd – s fékeveszett iramban becsapódik az Illatos Szekrice bokorba. Mi tagadás a Szekrice feltűnő dacossággal méregeti a betolakodót. Latolgatja az esélyeket a hatásos visszavágásra. Aztán dönt:

- Nem éri meg!- Az, aki méretét meghazudtoló energiával érkezik... sőt mi több... egy boszorkány növendék is tartozik hozzá... azzal összeakaszkodni túl nagy kockázat...még egy dühös Szekricének is.

Muúz tehát ott ül a bokor rejtekében s különös sápadtság játszik az arcán.

– Óh. Csakhogy…- örvend a találkozásnak Atrillanta, aztán felfedezi a változást és feljajdul.

- Már késő! Szerencsétlen gyermek... mit tettél?- Muúz mindig pirospozsgás arcocskája fénytelen, szeme fakókék, nem ragyog fel már bene a huncut fény…- Maglador átka…- s már rémültebb nem is lehetne Atrillanta, amikor elindul pártfogoltjával kifelé ebből az erdőből... el a tisztásról, messzire... el ettől a számukra tilalmas helyről... mintha a távolság önmagában képes lenne megsemmisíteni az átok hatalmát. S mire Libbe és Krú rájuk lel Muúznak jártányi ereje is alig akad... csupán annyi telik tőle, hogy kedvenc zsámolyára telepszik... a sárga úritökre, ámde mindent sejt, illetve... mindent tud... Hallja, mit zümmög Atrillanta rémülten Libbe fülébe... s Krú csupán hangtalan formálja a szavakat... ám arcjátékból kiolvasható... nagy a baj... sőt...egyenesen rettentő.

Maglador átka…- Maglador… Maglador… Maglador…- e szavak úgy visszhangoznak a tisztáson, mintha üvegcsengettyűk növekednének nagy bronzharangokká, hogy zengésük elnyomjon minden mást... s betöltsék az egész teret. A kimondott tiltott szó áthullámzott az erdőn... egészen a Kobzos hegyig...s akkor minden elhallgatott... a poszáta éppen párjával perlekedett, néhány kövérre hízott vacsorára szánt pajorcsemege feltálalása miatt állt a bál... ám most rémülten csitult el... s vele együtt az erdő összes lakója. Sötét áthatolhatatlan fátyolt szőtt az emlék, amit e név jelentett. Baljóslatú csend telepedett közéjük. Ott fenn az évszázados tölgy rejtett üregében az ametiszt tükrök közt árnyék mozdult meg...az éjszín ruhát viselő sudár termetű alak felpattant a göcsörtös indák alkotta zsámolyáról, s Cartharicus a halványlila csiszolt kristálytükör visszatükrözte szép metszésű, bánattal vegyes indulat felhőzött arcát.

– Parancsom ellenére megtette… a tilalmat semmibe vette, Ő saját maga lett veszte. Tudta mit kockáztat. Ellent ne mondj… ne merd- Fordult ismét a tükör felé – nem tehetek érte semmit… lehetetlen… lehetetlent kívánsz… ma éjjel holdtölte. Már késő… beteljesedik a sorsa.

- De Ő Muúz, Ő Muúz, a te véred, Feraneitha! – tükrözte a tükör simakristály felülete.

– Éppen ezért nehéz… és miattam. Oly sok éve már annak...oly rég- kezdte Feraneitha, az Öregtölgyek Őrzője, s az emlékektől gyötörten rogyott a zsámolyra…- Maglador…- suttogta s  Cartharicus a kristálytükör sóhajtva elhomályosul, majd, mint egy titkos ajtó nyílna, feltárul, ahogy… mélyen alant, lenn a tisztáson Jánoskák zölden irizáló fénygyűrűjében ott fekszik Muúz, fakófehéren. Vagyis hát csupán annyi, amennyi látható még belőle, s ha nem világítanák meg a Jánoskák, s ha nem tükröződne vissza a fény a foszló fátyolfelhőből előbújó Holdról, talán már ennyi sem derengene. Muúz fekszik, ott ahol Libbe és Krú gondosan kényelmes ágyat vettek neki… utoljára. Mohapárna a feje alja, frissen nyílott nefelejcs virágból takarója. Lila kalpagja, mellén összekulcsolt kezében, és az Illatos Szekrice virága pókfonál vastagságú hajfürtjei között ékeskedik. Hófehér szirmokon lebegnek szűnni nem akaró zirregéssel a szivárványos szitakötők. A földi békák is előbújtak rejtekükből, ám ennek most nem az estebéd az oka. A fekete szmokingos a tücsökzenekar éppen hangol.  Nagypotrohú karmesterük, Fiszaka a capricciót javasolja, amikor… a Hold eltűnik a Kobzos hegy csipkeorma mögött, hogy alig több mint hétszer fél fertályóra múlva előtűnjön ismét, ha elég magasra kapaszkodik.

A Capriccio fájdalmas dallama betölti a tisztást. Tisztán hallható, ahogy a tiszavirág éltű kérészek zokognak... Holnap már nekik sem kel fel a Nap... s majd ha a zene utolsó akkordjai is elzümmögnek... ők aláhullnak... akár egy sárga virágszirom.... Lágyan s engedelmesen... hogy átadják a helyüket a következő nemzedéknek… ha valakik... Ők tudják... mi a... szerelem…

Libbe gubbaszt komoran Muúz nyughelye mellett s állhatatosan duruzsolja:

- „Lelke a szilfában.

Lelke a nádban.

Lelke a fűben-mohában,

Minden mezei virágban,

Szellősóhajtásban, hajnali párában.”

– s tán neki még haloványabb az arca, mint akitől búcsút vesz. Krú a rémülettől döbbenten, szinte megbűvölve áll, a Kobzos hegy ormát nézi remegve. – már igen közel az idő.

- Nem! - pattant fel Feraneitha. - Nem, nem engedem, nem győzhet… nem győzhet le!  A szerelem nem bűn... mégha boszorkány is az... akit megérint!  S Cartharicus, a tükör boldog szikrát vet.

- Igen ez Ő...az ő úrnője, az... Akit Ő ismer... akinek visszatértét oly régen várta... Ő az igazi... az Öregtölgyek Őrzője... Feraneitha. –  Cartharicus ujjong.

S Feraneitha kiált: - Atrillanta...Csak Atrillanta érhet oda idejében! Atrillanta jöjj! – És Atrillanta meghallja a hívást... bár a fájdalom teljesen betölti pici lényét... a hívásnak engedelmeskednie kell. Csöpp válla meg-megrázkódik... s ettől, ha lehet még szokatlanabb helyeken villan fel, mint úgy általában...és repül megadóan... fel a tölgy rejtekéhez... fel az Úrnőhöz... s ekkor Feraneitha suttog valamit... s a kicsi bogár sziporkázva jelzi... mindent megértett... s mint a rakéta kirobban a tölgylombok közül.

Nem habozhat, az ő csepp szárnyának erejében bízik az Úrnő, és az ő kis szívének egyetlen vágya megmenteni azt, aki számára oly kedves. - Muúz…- Muúzért dobog ott bent egy parányi lüktető erecske… s a zöld fénylő pöttyöcske szélsebesen balra indexel, hogy egy szitakötőrajt elkerüljön az utolsó pillanatban.

Atrillanta tehát sebesen száguld ismeretlen célja felé, - Talán még nem késő... még nem késő... csak oda érjen!

S a Hold?- Fényudvara kezd derengeni a Kobzos hegy felett…

Atrillanta tehát minden erejét megfeszítve repül... kihagyva a szokásos nyolcasokat... a kis fényköröket... úgy száguld célja felé, mint egy pirinyó rakéta... áttörve minden levél s ág alkotta szövevényen... mit sem törődve a rejtekező pókhálókkal... s hosszú nyelvű leveli békákat jelentő veszélyekkel.

Eközben tiltott erdő mélyén az Illatos Szekrice fehéren havazó virágszirom könnyeket hullajtva int búcsút egy távolodó, rajongott alaknak. Zemabog, fenyőzöld sapkájában s kedvenc kantáros nadrágjában, melyre sárga pöttyöket pettyegetett a kankalin... ballag... minden motyója a vállán átvetett zsákocskában... Nem néz hátra... nem is merne... tudja, ha hátra tekintene... egyetlen lépést sem tudna tenni többé... A Kandikáló Csücsörkék némán... kalap levetve állnak... némelyik megkísérli búcsúzóul meglengetni... de erre már nem futja erejükből... pedig nagyon igyekeznek méltóképp elköszönni gyámolítójuktól... Halk, de tisztán hallható szörcsögéssel vegyes hüppögés száll az alkonyatban... mert, mint tudjuk... a gombák, sajna nem tudnak orrot törölni... s a búcsú bánata felkúszik egészen Zemabog szívéig. 

S Zemabog megtorpan... mintha meginogna... aztán egyszer még utoljára mélyen meghajol... meglengeti sipkáját... ámde a Csücsörkék most nem alélnak el gyönyörködve a mutatványtól. Tudják... utoljára látják.

A szörcsögés s hüppögés most eléri tetőfokát.

Zemabog krumplidundi forma orra meg-megráng... sipkája gyors mozdulattal ismét visszakerül a kobakra... gazdája szaporán tovább indul... arra amerre viszi a lába.

A Kobzos hegy messze, sietnie kell, a kövér Hold ugyan még nem érte el a csúcsot, de már az udvara ott fénylik a hegyorom felett.

S őt várja egy másik út, amin manóős nem járt még soha. Tudja, Ő már nem az a manó, aki volt. Megváltozott körülötte minden... mély kétely ütött tanyát szívében... szomorúság... s valami megnevezhetetlen érzés költözött belé. Fájt nagyon... kimondhatatlanul sajgott benne valami... aminek nevet adni, sem mert. Felismerte... pedig a Szekrice semmit sem árult e róla... nem mondta ki... mert nem merte kimondani... elmondani neki... ez szerelem… ez a szerelem..., és mégis Zemabog minden porcikája tudta... hogy... az. S ez meggyorsította lépteit. A Kobzos hegy túloldalán egy ismeretlen világ várja, egy másik élet. A múltjából csak egy képet nem tudott, talán nem is akart kitörölni... egy lila fürtökkel övezett arcét. Aki miatt most egy másik életet választ... a száműzöttekét...S a sűrű tövises ágak függönyként összezáródnak mögötte. A csalitos bokrai végleg elnyelik alakját.

A Szekrice nyújtózkodik növendék ágacskáival, hátha megpillantja legalább a sipkája csúcsát, a gombák még ebben sem reménykedhetnek, a kalpagok visszakerülnek a helyükre, a mindig cserfes kompánia dermedt csendben szemléli a talajban megbúvó gombafonalakat. - Ki fog majd az új nemzedéknek róluk... elődeikről mesélni, különös érthetetlen bölcseleteket fejtegetni... ám leginkább ki fogja őket...gyámolítani? S szívből szánták az új generációt... az esőázott... komposztálódó langy meleg erdei talajban éppen sarjadozó... mit sem sejtő kis gombafonalakat... - Ámde hagyjuk ennek fájdalmát későbbre, mert a távozó sorsa aggasztóbb!

Alig néhány nyíllövésnyivel odébb valaki zirregve szélvésznél sebesebben közeleg. Egyre erősödő káprázatfény pásztázta a szürkületet, ami elvakította a pirinyó bogár szemét. Sűrű sziporkák és remegő zümmögések közepette Atrillanta becsapódik az Illatos Szekrice bokorba.

– Na, ne már megint Te!? - fortyan föl amaz, s minden ága földúltan tiltakozik az ismételt behatolás ellen, ám amikor megérti a bogárka zirregését, s mi több, a Csücsörkék is... azon nyomban jelelnek... kalapjukat lengetve. Igen higgyétek el, kedveseim... ez most valóban sikerült nekik. Az Illatos Szekrice felülemelkedik önsajnálatán, félreteszi féltékeny bánatát, mutatja az utat Atrillantának. - Arra egyenest... s azon is túl... amerre a csalitos szorosan zárt ágbogai s ragacsos levelű bokorágai látóhatárt nem ismerve... sűrű szövevényes töviserdőt alkotnak! Arra...csak egyenest!- s a mi Szekricénk minden piciny sejtecskéje, a levélcsúcstól a hajszálerekig... kivirul boldog örömében- lám csak azért mégis csak sikerül...szeretni- úgy igazán... Bár futhatna ő is vele...  Ám Atrillanta már száguld is eszeveszetten tovább...s nem mer felnézni a hegyoromra. - Oh, csak el ne késsen! Fél... s félelme nem alaptalan. Zemabog a Kobzos hegy irányába vette útját... amit minden jótét lélek messzire elkerül... okosan féli a barlang mélyének lakóját. A csepp bogár azonban nem félhet... neki küldetése van... Már nem érzi szárnyacskáinak fáradtságát... természetfeletti erőt ad neki a felelősség... s ami annál is több... a szeretet. S berobban vadszőlőindák szőtte sűrű szövevényén át a barlangba. Odabenn gonosz homály... fojtott penész... s dohszagú a levegő... A mélységbe vezető tárna bejárata előtt imbolygó gigantikus árnyék vetül a redvesen derengő sziklafalakra. Atrillanta lefékezi röptét... s halk zirregéssel leszáll a falból kitüremkedő, kapaszkodót kereső gyökér maradványok egyikére... Ekkor pillantja meg a szikla kiszögelése mögött Zemabogot... ki az árnyékhoz intézi szavát...

- Hiába kísérletem meg... számtalanszor... mostanság nem tudok... nem bírok eszmecserélni...lelki táplálékot nyújtani pártfogoltjaimnak... Elfelejtek gombáimmal törődni... gondot viselni rájuk, gyámolítani őket! Egyszerűen képtelen vagyok rá... Valamit elveszettem... Valami eltűnt belőlem... valami...ami eddig én voltam! Félek ez... azt jelenti...nem, nem tudom, mit jelent...talán... felnőttem. Nem... Nem úgy értem, hogy ténylegesen! De hát mégis...S ez elviselhetetlen... Nekem hiányzik... hogy őszinte manó lehessek... Tudjak őszintén manó lenni. Vagyis Zemabog a manó legyek... De e helyett már csak azt érzem... öregszem... az orrom nagy... és nem is lesz kisebb... Szeretnék reménykedni a csodákban... hogy visszakapom eddigi életem... Én Zemabog, a Gombák gyámolítója vagyok... én nem lehetek szerelmes... az nem nekem van kitalálva... az az emberek, tündék s minden más létező lény szabadsága...Az választás...örökkön-örökké az...s én nem akarok választani... nem tudok választani...mert az döntés...és dönteni valami és valaki között fájdalmas...én nem akarom, hogy fájjon itt bent...- és a kezét a szíve fölé emelte védőn- védekezőn, mintha csitíthatná az ott háborgó érzéseket. - Add meg nekem a felejtés kiváltságát... segíts rajtam.. Add vissza az életem... Tudom, Te vagy ki segíthet...Te vagy Maglador ...Maglador. S a tiltott név, mint a pöröly csapódik neki a barlang szikláinak vészjóslóan zúg...Maglador

- Zemabog ajkairól elfogy a szó tekintete a barlang sötét homályba vesző mélyét kutatja. A sziklák zúznak, morajlanak, mintha a tárnák vájatainak mélyéről jönne a morajlás s erősödik fel visszhangozva dübörgésig a barlang falain, hogy még a legapróbb kövecske is fájdalomtól vergődve adja tovább...s tovább.... Maglador... lador... dor... Suttogó hang parancsol csendet a sziklák zúgásának.

- Hallottalak... Értelek...ismerem ezt az érzést...Én ismertem ...rég...az idők kezdetén...ismertem még...rég... de... elmémből űztem el... Szívemből tépetem ki - a hang itt elhallgatott, sötét nesz nélküli csend követte. S ha tehetsége van bármilyen élőnek érzékelni a süket csendet, ahol még a lélegzet sem hallatszik, s megszűnik a föld kipárolgása, s a gyökerek alig érzékelhető növekedése a mélység felé, s a sziklák halk pattogó repedése, ahogy utat nyitnak az erőnek, amely hasítja, aprózza egyre őket kavicssorsuk felé, hát ez a csend az volt.  Zegmabog borzongva összerezzent, amikor szalagra hasított a levegőt az újra megszólaló hang szike éle.

- Meglelted Zemabog, akit, s amit kerestél. A mágia...A mágia hatalom... az erő fenséges érzés, ahogy kínlódva vonaglik ujjaid között a mérhetetlen...a tudat, hogy elsöpörhetsz  mindent ,ami csak utadba áll.. egy szempillanat alatt...ezt érezni...ezért semmi sem kevés, semmi sem kár!  Ám avatatlan kezében nem több mint egyszerű szakácskönyv... ki ne lenne képes, elolvasni, ha nyitva áll előtte. A tündérek vagy fehérboszorkák, egyre megy, hiányzik belőlük az esszencia, az az erő... az ERŐ melyet csak a mágia  hordozhat. Az Ő igéik, varázslataik nem különbek ügyes recepteknél, céljuk sem több, sem más, mint a boldogság... szeretet... szerelem...hajszolása... Én... tanítalak,

ÉN megtanítalak, arra hogyan gyomláld ki, irts ki mindent, ami szeretet, - s a hang megbicsaklik, izzik a megvetéstől s gyűlölettől.  - Lásd, ha hozzám szegődsz következő éveid alatt életed megváltozik! Megváltozol...átváltozol... közöd sem lesz többé, ahhoz, ki eddig voltál...emlékeid sem lesznek! Érzések...érzelmek...sem...kitépheted szívedből mind...mint a tengerrengés, ha az orkán elül...úgy csitulnak el. Olyan leszel, mint... Én....olyan, mint Én!  Mint Én...

...jöjj hát az árnyak honába s nézz szemembe...a szemembe! – zengett hívogatón a hang, s a barlang kőszirtjei egymásnak úgy adták e rémületes szavakat, mintha rettegnének nem továbbítani s  megtartani...

– Ne, ne.. jaj, ne. -  Atrillanta szíve megborzong, a pirinyó bogár minden izében vacog. Ám hangot adni sem mer rettegésének, nehogy magára vonja Maglador figyelmét, lélegzetvisszafojtva fülel, csepp lábacskái erősebben kapaszkodnak a korhadozó gyökérszárba. S Zemabog indul...lassan, mégis mintha tétovázna...már csak néhány lépés és elnyeli alakját a sötét... két lépés...már csupán egyetlen...Ám a szívében lakózó alig pislákoló szikra, mi minden tiszta lelkű lényben otthonra lel, most fellobban, s nem hagyja magát elhallgattatni.

– Nem! Nem! Nem ezt akarom...nem...én nem változást kerestem... a változás nem jó...én az állandóságot akartam...arra vágyom, hogy visszakapjam a régi életem...az ÉLETEM...Amit tőled kaphatok, attól nem az leszek, aki voltam. Nem leszek az! Az, aki vagyok most még, a te ígértednél több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább! – kinyújtotta karját a kezét nézve... már nem remegett. Sóhajtott mélyen s érezte szíve megellik hálával mindazért, amit eddig megélt, a gombái közt eltöltött évekért azért a törődésért, amit adott és igen kapott...amit kapott, 

- Most értettem meg! Megértettem a titkot! Érted? Értem!– sóhajt mélyen s felnevet, könnyedén...- lehet, hogy új élet vár rám, de az az, mit én választok...Muúz...- súgta a nevet, most először mondta ki, és édes fájdalommal eszmélt rá, amit érez, nem fáj .. Ellentmondás? Igen az... de az életben az ellentmondások teszik gyönyörűvé a létezést.. és néha... ha lelkünkben sikerül ezeket elsimítani csendes hullámokká...apró kis gyűrődéseik emlékeztetnek majd csak a nagy viharokra...milyen nagyszerű s fenséges érzés...szerelem.. SZERELEM... MUÚZ

- Forrófejű tanonc! – sziszegi a hang. - Ne hidd, hogy tudásod igazi hatalom! Ne higgy a csalóka igézetnek! Jöjj közelebb, jöjj, ne félj, minden fájdalmad elmúlik! Ne hagyd elámítani magad! Verd ki a fejedből, Muúz csak káprázat, semmit sem adhat számodra... semmit, aminél Én ne kínálnék többet, úr lehetsz mindenen... s ami a legerősebb hatalom...önmagad felett!

- Hallgass! Mindez nem valós szabadság, káprázat...csupasz szemfényvesztés... Szavad hamis illúzió, hogyan is hihettem benned...vak voltam.. de most már látok...látom...Éreznem kell Őt, kell, hogy lássam, kell, hogy halljam Őt, érezzem haja illatát, aztán talán meg is csókoljam!

- Ez az! - sikolt fel örömmel Atrillanta.

- Nicsak, egy óvatlan betolakodó...és nem is akárki...éreztelek már egy ideje, ideje elszórakozni veled! Gyere...lásd, ki vagyok...itt vagyok...jöjj...- sziszegi a mélység.

- Ne-nem- remegi Atrillanta, de lábacskái akaratlanul engedik el a léggyökeret, amibe kapaszkodott s lebegve közeledik a hang felé, tekintete iszonyattal fordul el attól, amit a sötétség rejt...

- Ne tedd...engedd el ...parancsolom! – ütközik neki a kőfalnak a parancsszó és a szirtek zengve adják hírül – Ne tedd...ne - s két kis boszi,  Krú s Libbe ereszkedik le sebesen seprűjén a barlang padlatára.

- Ki parancsolja? Nekem parancsolja?!- a hang acsarogva kacag -, hát gyertek csak, egy minuta alatt megtudhatjátok, ki parancsol...kis vajákosok...erőtök mit sem ér...fehér mágiátok...csak sóhaj - dübörgi a hang. S egy hatalmas koromsötét folt csap ki villámgyorsan a két tanoncra. A barlang falához szorítja őket valami iszonytató erő.

- Hagyd őket, velem küzdj meg! – kiáltja ekkor Zemabog, s göcsörtös faágat szorongat kezében. – Parancsolom! - ám minden izében remeg, Atrillanta elképedve nézi s még zümmögni sem merészel.

- Parancsolod! Parancsolod!? Nekem senki sem parancsolhat többé! Értitek...senkik...senki...- harsog Maglador.

- Csak Én! – csendül fel s Feraneitha áll a barlang szájánál. Váratlan csend töri meg a szűnni nem akaró dübörgést...eltart egy ideig. Ekkor a tárna mélyén valami mozdul. Alaktalan torz lény közeleik a fény és árnyék határához, ám át nem lépi a keskeny mezsgyét.

- Eljöttél hát...annyi év után...éreztem, hogy így lesz...akartam, hogy így legyen...- a hang most szinte szelíd, valaki ott az árnyak mélyén suttogva lassan megfontoltan beszél.

– Akartam, hogy így legyen...akartam, hogy eljöjj...a szálakat egyengettem...szőttem...és vártam szüntelen vártam...tudtam, az a nap, amikor ide száműztél nem az utolsó... vártam...Rád...- s a keserűség haragja száműzi a szelídséget, s újból felzúg, feldübörögnek a sziklafalak. - a bosszú...a bosszú ...édesebb mindennél...ennek ereje az Én erőm... a jóságod gyenge....ki vagy Te hozzám képest...több vagyok nálad...belőled táplálkozom...minél erősebb a fényed... annál sötétebb erő leszek én...ezzé lettem... Te alkottál...Te adtad az erőt...jöjj hát egy ölelésre... - s iszonytató nevetéssel gurgulázva hullámozott a szurokfekete mélység. – Jöjj kedvesem, lépj közelebb!- s a barlang falain végigkúszva minden fényt elnyelve a förtelem egyre közeledett... Feraneitha nem mozdult...úgy tűnt, mintha fekete köd venné körül...s szorítaná...a falak felé...azok nyöszörögve húzódtak összébb.

- Miért nem menekülsz édes párom...vagy ennyire szomjazod ölelésem? Hát legyünk ismét egyek!- karomszerű árnyék kúszott Feraneitha lábánál felfelé... elérve derekát...s kúszott fel... a szív felé...

- Jaj, most mi lesz...miért nem mozdul... Feraneitha - cirregi Atrillanta az irtózattól, társai megszólalni sem képesek már, az erő a falakhoz préseli őket, gúzsba kötve minden érzéküket. Iszonyodó tekintetüket a mozdulatlanul álló  Feraneithára szegezik, megbűvölten nézik, ahogy az alaktalan árny egyre feljebb kúszik.. miközben minden élő és holt anyag vergődik a dübörgő sziklák között...már csak az arc halovány fénye tűnik elő, hogy az is az elenyésszen abban... ami végleg elnyeli...

- Vége???- jajdul fel keserves sírással Atrillanta. – nem lehet...lehetetlen...nem lehet így vége... Feraneitha!!!- ekkor hatalmas villámló menydörgés rázkódtatja meg a barlang belsejét. S a hegy, az elátkozott hegy, mintha ketté akarna nyílni, s morajlik egyre minden szikla, kiszögelés peremén felerősödik, ütköznek egymással a fény- és hanghullámok felerősítve egymást, hogy a végső dübörgésben kioltsák önmagukat s végül zúgássá szelídülve elcsendesedjenek.

Zemabog lassan felocsúdik, a vakító fényjelenség után lassan visszanyeri látását, lábai újra lépni képesek Libbe s Krú is érzi megszabadultak. Tekintetükben a kérdés – Hogyan lehetséges? - a barlangban ismét a megszokott félhomály. Tovatűnt az árny, nyoma sincs sehol... azaz mégis egy formátlan torzó a tér közepén.

– Feraneitha!? – szólítja először nevén az Úrnőt Zemabog...nincs válasz.

- Feraneitha?? – szipogja Atrillanta s Krú vállán keresve vigaszt, s menedéket.

– Feraneitha??? -  Remeg meg Libbe hangja s félve lép közelebb a torzóhoz, amikor az sisteregve széthasad...s feltűnik a fenségeses, az Úrnő , Feraneitha.

- Feraneitha!!! Hogyan lehetséges...hiszen...Te...Ő Téged...Ő...tudta ezt?- kérdezik szinte egyszerre mindannyian.

- Igen... tudta, ha részévé válik az, mitől rettegve –irtózott... – szól halkan a válasz.

- A tisztaság...az lett végzete! – suttogta Krú

- Tudta...és mégis...akarta...talán...- s Libbe szemei furcsán fénylenek.

-  Ölni és ölelni vágyott...- fejezi be a gondolatot Atrillanta

- De hát Ki volt Ő?- ocsúdott fel Zemabog.

- Ami volt az a múlté...ami lett az az amivé Te szerettél volna válni...De most azonnal menjetek! - parancsolja Feraneitha – itt már bevégeztetett! Vége... Nincs tovább...VÉGE! Induljatok... mind...nincs több idő... ami itt hátravan az már csak az én végzetem! - S Feraneitha rásújt a kőbálványra, amely hamuszürke porrá omlik szét...csak egy szürkeezüst szívforma sercegő ameríciumkristály marad a halom tetején...... az is lassan színét veszti s szétporlad. – Valaha szerettél...valaha szerettelek...- zúg fel, ki tudja honnan...De ez már egy réges régi történet az idők kezdetéről, választásokról...és döntésekről...amely kizárólag a múlté...s Feraneitha nem osztja meg ezt a titkot többé már senkivel...

- Jujujujj most aztán már futás!- rivall csepp termetét meghazudtoló erővel Atrillanta Zemabogra – Itt az idő. - Az ám, de merre, az út már sötétségbe veszett.  A telihold éppen egy aprócska sóhajtásnyival jár az oromcsúcs alatt...már nem érnek oda... vagy mégis?  Nini, egy apró pirosan pettyezett kalap leng a sűrű aljnövényzet lepte homályban... Igen, igen...egy, kettő, sőt egyszerre több tucatnyi... bőszen lengetik kalpagjaikat...mintha a földből nőttek volna ki, s a szó szoros értelmében valóban onnan

- Erre-erre.. Zemabog! - s hangosan kacagva dobják egyre föl - föl az ég felé. A Kandikáló Csücsörkék kalapocskái vidáman szállnak, repülnek felfelé s egyre feljebb, hogy mutathassák az utat. Oly hevesen igyekeznek segíteni, hogy megesik, a kalpagok biz nem ugyanarra a kobakra hullnak vissza, de ez most egy cseppet sem zavarja boldog örömüket.

– Erre-, erre! - zúg a gombakórus. S Zemabog hálatelt szívvel száguld, a gombákkal pettyezett ösvényen, szinte úszik a levegőben, úgy hogy még Atrillanta is csodálkozna, ha lenne rá érkezése...de most nem efféle csodákra érik a idő.  Libbe s Krú fenn a lombok között száguld seprűjén lovagolva, sarkallja gyorsabb futásra hősünket. A gombaösvény világosan kivehető, egészen a tisztásig vezet, oda ahol Muúz fekszik moha s nefelejcs ágyán...

- Igen csak már ott lenne...- mit sem törődik az arcába csapódó, ruháját szaggató ágakkal, eszeveszetten hajszolja magát tovább, meg sem hallja azok megszeppent bocsánatkéréseit, mert a lombok és ágak között is ismert a tény, Zegmabog miért-kiért nyargal ennyire.

- Késő már nem érhetünk oda – Krú hangja süvítve szeli át a levegőt, s kört ír le a seprűjével, int Libbének, aki elérti mit is akar barátnője és összekapaszkodnak a levegőben, majd a két seprűn együtt száguldva Zemabog mögé kerülnek

– Kapaszkodj! - kiáltják neki. Zemabog felszökken s elkapja a két seprűszár elejét...s ebben a pillanatban hihetetlen sebességgel Krú és Libbe seprűje emelkedik fel- fel a levegőbe, fel a lombok fölé. Oda ahol az erdő már csak egy tenyérnyi folt s a csillagok alatt száguldanak tovább a céljuk felé különös utasukkal...majd amikor már lehetetlen tovább emelkedni, sebesen lefelé irányítják a seprűt. Zemabognak sem csodálkozni, sem félni nincs ideje, s máris a tisztáson landol, olyan puhán és lágyan, amennyire csak a két boszi tudta, hogy értékes utasukat semmilyen kár ne érje.  No, azért egy kicsit nekiütötték a földnek, sőt egy cseppet még húzták is maguk után, mire a fékeveszett seprűket megregulázták. E szokatlan testgyakorlattól Zemabog nadrágjára itt-ott zöld pettyek is kerültek a meglévők mellé, de sebaj, végre megérkezett, amit Atrillanta látványos öröm sziporkával és zenei felhangoktól tarkított zümmögéssel köszöntött, csatlakozva a Csücsörkék kalaplengető és dobáló attrakciójához. De Zemabogot most nem érdekelte e produkció, felállt kalapját kezébe fogva megilletődötten indul el a tisztás közepén a nefelejcsekkel díszített moha párnán nyugvó lebegni látszó halovány alak felé...

- Ő hát Muúz...- s Zemabog letérdel mellé... a lila hajtincsek mozdulni látszanak...Zemabog felsóhajt.

- Ez hát az az arc, amely oly sok álmatlan éjszakán kísértette...Ő Muúz. Ő az, akiért elhagyta a számára jól ismert és szeretett helyet, dédelgetett gombáit, régi életét...Az életét!?

- Mi lesz már? – cirregi Atrillanta. Krú és Libbe tanácstalanul néznek egymásra

– Mi történik, miért ál ott tétován? Mi lesz, ha most visszatorpan? Az lehetetlen...azt nem szabad... akkor hát hiába volt minden? - S e pillanatban a telihold a Kobzos hegy ormára csücsül.

- Muúz - suttogja ekkor Zemabog s félszegen hajol a kis boszi fölé, aki már csak árnyéka önmagának, selymes fürtjei kékvirágú nefelejcs övezte mohapárnán. Zemabog tétovázni látszik, erdő- mező minden tücske-bogara őt figyeli lélegzetvisszafojtva.

-  Mi lesz. Mi lesz? - Atrillanta lebegő röpállásba helyezkedik, Libbe s Krú előrehajol, hogy mindent lássanak, s így bizony kitakarják a látványt az úritök szemei elől.

-Mi lesz? - Kíváncsiskodik az úritök is, s előrehajol, mert szeretne, e történelmi pillantanak hiteles szemtanúja lenni s addig, ameddig engedi zömök testalkata, előre...dől... ám ekkor a sors szeszélye, vagy más erő lendít egyet rajta és akarva vagy nem akarva meglöki a tétovázó manót, aki e pillanatban végre...igen végre, megcsókolja Muúz ajkait.   s ekkor Atrillanta féktelen örömtáncba fog.

– Igen! Igen! – cirregi. S pörög, zizegve sziporkázik kedvére. Gyönyörűséges ívű spirális csíkokkal, szabályos nyolcasokkal bűvölve el a nézőket miközben a szivárvány minden színében irizál.  A Kósza Jánoskák és egyéb meg nem említett bogarak csapatostul gyűlnek össze, hogy e táncröpülést-látványát bevéssék elméjükbe, s mint különleges tananyagot beiktassák majdani nemzedékek érettségi vizsgájába, ha úgy adódna az emelt szintű kiképzés után.

Muúz halványan elpirul e csóktól, orcája egyszerre színt kap, lila fürtjei lágyan keretezik imént még sápadt arcát, kinyitja ibolyakék szemeit, pillantása találkozik a föléje hajoló dundi krumpliforma orr felett ragyogó szempárral.

- Zemabog - susogja s tekintetével Zemabog arcát simogatta, aki úgy tetszett csinosabb és kedvesebb, mint valaha. Zemabog szégyenlősen elmosolyodik, s valljuk meg ez igen jól áll neki, ha az Illatos Szekrice ezt láthatná, bizonyára elfelejtene búsulni. A Csücsörkék? Nos, ők természetesen a Kandikáló nemzettség legtermészetesebb tettét hajtanák végre, bolondgomba módjára viselkednének, s valószínűleg megint egyszerre kezdenének beszélni is. Pontosan így, ahogy most az egész pagony népe. Csirregnek, percegnek, zümmögnek, brekegnek. Mindenki egyszerre mondja,  saját tájszólásában mesélve e történet boldog végét.

Mert hát mindenki szereti a boldog mesebefejezéseket saját szájíze szerint elmondani! Nemde, kedves olvasóim?

- Aztán? Aztán csend lett, cinkos csend vette körül a mohaágyáson ülő párt. Akiknek föl sem tűnt, hogy immár csak ketten ülnek a harmatos fűben. A tisztás népe tapintatosan visszavonult. A földi békák is takaródót fújtak.- Bocsánat, brekegtek...- mélyen átélve e pillanat varázsát. Tudták illetlenség lenne most kihasználni az alkalmat és az óvatlan, örömtől megittasult szitakötő népséget bevacsorálni. Nem, ilyet valóban nem tehetnek, ma semmiképp sem...főképp mert Feraneitha, az Úrnő még zokon vehetné tőlük. S hát valljuk meg, ők is érző lények, még ha csupán három rekeszes is a szívűk, s emiatt jeges hideg a testük, mégis tudják... sőt mondhatni, ennek ellenére tudják, milyen a forró a szerelem bűvölete. Hisz, amikor megérzik a hívást... megállíthatatlan, végeérhetetlen kuruttyolásban törnek ki minden esős évszak elején.

- Óh. igen! Kuty-, de milyen kurutty...ó, az ám! - És sietősen elbújtak a meleg földgöröngyök között.

Gondolom, most azt kérditek: - és az úritök? - Nos, Ő nem ment sehova, nem is tehette, így hát szélesen elvigyorodott, valami nagyon különös érzet szállta meg, ami túl volt minden csip-csup önzésen, önérdeken. Már egyáltalán nem érdekelte felfalják e valaha is Röffencs Úrék, ha erre vezetné őket híresen jó szimatuk.

- Ő megtetette, ami tőle telt, s ez nem is olyan kevés. Talán emlékeznek majd rá, a sárga úritökre, talán nem, de ez már csakugyan bagatell, nem számít. Talán a kis boszi és törpe ivadékok meséket regélnek majd róla... sok - sok esztendő múltán is tölgylevél-hulláskor, avagy mégsem. És mégis, büszkeséggel elegy csodálat keveredett a felhőtlen örömérzéssel. Határtalan büszke volt, mert nem érzett fájdalmat önön elmúlása következtében, s el volt ragadtatva, mert úgy tudott mások boldogságának örvendeni, hogy tisztában volt vele, nem jár érte jutalom, vállveregetés... Pardon, azt a vállveregetést Ő itt csupán átvitt értelemben gondolhatta.

- Hát sóhajtott egy utolsót, és ha van töklélek, akkor az e pillanatban szálldos fel a tökmennyországba, hogy megtérjen ősei honába, a császársárga tökparadicsomba. Ám e lelkecske most egy pislantásra megtorpan, alátekint a pagonyra. Igen, a diónak látszó pagony legvénebb tölgyfája alatt meghúzódó narancssága úritök maradványára, s amit lát attól apró kénsárga szemecskéi elkerekednek. Két, már igen apró alak, egyikük zöld sipkát visel, a másikuk fürtjei ibolya lilának tűntek innen messzi fentről. Nos, az egyre zsugorodó alakok, ott lenn az Ő magvait szedegetik egy selyemlevéllel takarosan kibélelt üregecskébe, gondosan betakargatják azt porhanyó erdei talajjal...- talán azért, hogy az eljövendő boszi s manó nemzedéknek legyen miről mesélni, vagy azért, hogy az eljövendő töknemzedéknek legyen kiről mesélni? - Ott fenn a lebegő töklelkecske most már valóban határtalan boldogságot érez. - Kalandra fel! - gondolja, s az ébredező Napkorong nyújtózkodó aranysárga sugarának hajszálvékony pászmáját elkapja...

- Csuuuúcs! – szisszeni elégedetten.

- Lám- lám, a szomorúságból sokszor a legnagyszerűbb érzések születnek, a megismerés gazdagsága, a megértés, annak felismerése, hogy szeretni tudunk, amiért bármilyen áldozatot vívódás nélkül hozunk meg. Bárki, aki él, esendő! Olykor túl lehet járni az eszén, azonban a "dolgát" mindenkor el kell végeznie. - Gondolta Zemabog és kedves sutasággal átölelte Muúz vállát.

– ezt még gyakorolnom kell. – állapítja meg magában, s szégyenlős boldog mosolyától a liget szélén megfigyelőállásban lévő Csücsörkék elalélnak a gyönyörűségtől.

S ott fenn az évszázados tölgy rejtekén az ametiszt tükör elhomályosul, ki tudja talán Feraneitha az Öregtölgyek Őrzője tekintettől, vagy a tükör meghatottságától, ám lehet, hogy mindkét feltevés igaz.

Feraneitha felegyenesedik, szépen metszett vonásain ezernyi év emléke hullámzik át. Cartharicus, a tükör tudja okát. S amikor két fénylő könnycsepp keresi útját lefelé, a felszikrázó napsütésben odakünn megdördül az ég s elered a frissítő zápor, s a föld szomjasan issza be az éltető nedűt.

- Had essen, mosson el minden fájdalmat, bánatot... hozzon a Manóknak, Bosziknak, Szekricének, Csücsörkéknek s az erdő minden lakójának víg hajnalt...új napot!

- Íme, kedves olvasóim, elérkezett ez a pillanat is...Bizony e mese megírta önmagát. Elengedem hát hőseit, had álmodjanak együtt tovább...  S az ametisztfényű tükörfényes kristályokkal dísztett odú ott fenn a magasban, lombok árnyékában, elrejtezve minden kósza betolakodótól most bezárul, az óvatlan tekintetek elől s elrejtezi önmagát.

Ám, ha lehunyjátok, a szemeteket pontosan odataláltok, csak egy sóhajtás kell hozzá, és a vágy…

S akkor, csakis akkor, kinyílik a kicsi, kovácsoltvas, futórózsákkal díszített kapu.

Így ni, mint most… csak rajtatok áll beléptek e vagy sem… Lám, félrehajolnak az ágak, a tüskebokrok visszahúzzák tűhegyes karmaikat. A világért sem karcolnák meg a gyermeklelkű látogatót, aki előtt feltárult e tündérvilág.

- Álmodjunk hát! Szép jó éjszakát!