Kép forrása: pixabay.com
A csiplkeverő szegény asszony.
Egyszer volt, hol nem volt, egy havas falucska szélén élt egy szegény asszony, akit mindenki csak Mártának hívott. Márta idős volt már, haja fehéren csillogott, arca ráncai között mindig mosoly bujkált. Egyedül élt egy kicsiny, rozoga házikóban, amit régóta próbált megóvni a téli fagyoktól. Egyetlen vagyona az öreg csipkeverő párnája és az ujjai ügyessége voltak. Márta csodálatos, finom csipkéket készített, amelyeket a falubeliek a templomi oltárra, menyasszonyi ruhákra vagy ünnepi terítőknek vásároltak.
Azonban az utóbbi évek szűkösen teltek. Egyre kevesebben keresték a kézimunkát, mert a városból olcsóbb, gyári csipkéket hoztak. Mártának alig maradt pénze tüzelőre és ételre, de petróleumot sem tudott venni a lámpájába, ő mégsem panaszkodott. Mindig azt mondta:
- A csipkeveréshez ügyes kezek és szeretet kell, s amíg ezek megvannak, nincs semmi baj.
Abban az esztendőben a tél különösen kemény volt. A hó mélyen belepte az erdőt és a falut, a szél süvített, és az éjszakák dermesztően hidegek voltak. Márta karácsony estéjére készült, bár szíve mélyén szomorúság lakozott. Az asztalán nem volt más, csak egy darab kenyér és egy pohár víz.
- Az Úr mindig gondoskodik rólam – suttogta magának, miközben gyertyát gyújtott.
Elővette a csipkeverő párnáját, és hozzálátott a munkához. Egy különösen szép mintát kezdett el, egy angyalt, amelyet a szívéből álmodott meg. Olyan finoman dolgozott, hogy a gyertyafényben szinte megelevenedtek az angyalszárnyak. Azonban az ujjai már fáradtak voltak, a hidegtől fájni kezdtek az ízületei. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Miért nehéz most ilyen magányosan ünnepelni, Istenem? – kérdezte halkan.
Amint ezt kimondta, kopogás hallatszott az ajtón. Márta megijedt, hiszen ezen a hideg éjszakán senki nem szokott járni erre. Lassan kinyitotta az ajtót, és egy sovány, rongyos ruhás koldust talált az ajtóban. A koldus arca barátságos volt, bár szemei kimerültséget tükröztek.
- Bocsásson meg asszonyom, de hónapok óta úton vagyok, és már alig érzem a lábaimat. Beengedne kicsit megmelegedni és adna ennem néhány falatot?
Márta habozás nélkül beengedte a férfit.
- Nekem sincs sok mindenem, de amit adhatok, azt szívesen megosztom veled – mondta. Odaadta az utolsó darab kenyerét, és forró vizet tett fel, hogy egy kis teát készítsen.
Amíg az idegen evett és melegedett, Márta folytatta a csipkeverést. A koldus figyelmesen nézte őt, és megjegyezte:
- Csodálatos, amit készít. Mintha angyalok keze munkája lenne.
- Ez az egyetlen dolog, amihez értek – válaszolta Márta szerényen.
Miután megvacsoráztak, a koldus így szólt:
- Köszönöm a jóságát. Nem sokan segítenek ilyen szívből. Most viszont én szeretnék adni valamit cserébe.
Azzal a köpenye alól egy kis aranyszínű csomagot húzott elő, egy kicsi gombolyag arany fonalat.
Ez egy különleges fonal, amely soha nem fogy el. Ha ebből csipkét készít, többé nem kell szegénységben élnie.
Márta hitte is meg nem is, és mielőtt felocsúdott volna ámulatából, az idegen eltűnt, mintha ott se lett volna. A kicsiny szoba padlóján csak egy tollpihe szálldosott, pedig ajtó-ablak zárva volt.
Karácsony reggelére Márta egy teljes angyalos terítőt készített a varázslatos fonalból. Ahogy a nap első sugarai rávetődtek a csipkére, az olyan fényesen ragyogott, mintha maga a mennyország költözött volna Márta házába.
A falusiak hamar észrevették a csodát, hiszen kézimunkái csakúgy tündököltek még a sötétben is, és híre ment, hogy Márta csipkéi különlegesek lettek. Először csak a falu népe, később pedig messziről földről is érkeztek vásárlók, és Márta ezután soha többé nem éhezett vagy fázott. Minden karácsonyeste készített egy különleges csipkét, amelyet mindig másik falu templomának oltárára helyezett.
- Nem a gazdagság, hanem a jóság hozta ezt az áldást – mondogatta.
Így lett a szegény csipkeverő asszonyból a falu legboldogabb és legkedveltebb lakója.
És ha a faluban jársz, térj be a templomba is, talán meglátod Márta csipkéit, amelyek úgy ragyognak, hogy bevilágítják az oltárt, és olyanok, mintha angyalok szőtték volna őket.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Tóth Marianna meseíró
Kunszentmártonban élek, 1963. november 1-én születtem Szentesen. Kisgyermekkorom nagy részét nagyszüleimnél, Alattyánon és Csépán töltöttem, ahol megismerkedtem a falusi emberek életének szépségeivel és nehézségeivel. Iskoláimat Kunszentmártonban, Szarvason, Budapesten, Szegeden és Debrecenben végeztem az óvónői pályához kapcsolódóan. Az óvodapedagógia sajátos eszközrendszere lehetőséget adott arra, hogy a művé...