A csodák földjén. Szelíd szél meséje

A csodák földjén. Szelíd szél meséje.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álomszép, békés vidék a csodák földje, melynek neve Magyarország.

Lenyűgöző, csipkés hegyek emelkedtek ki a földből és nyújtózkodtak itt- ott, az ég felé.

- Ó, de szépek vagytok fellegek, úgy vágyom arra, hogy megérintselek! – fohászkodtam magamban.

-  Milyen derűsek vagytok napsugarak, hogy csillogtok- villogtok kék vizű folyók, békés, csobogó patakok!  - mondta áhítattal az épp hazatérő gólya.

 -  Mily boldogan élhetik életüket benne a vízi állatok és a növények.– gondolta a fecske.

 - Nézzétek, hogy milyen gazdag ez az ország meleg vizű tavakban, gyógyvizekben, termékeny mezőkben, szántókban, és termőföldekben! – beszélgettek egymással a hazatérő vadludak.

- Milyen szépek az erdők!- mondta a fakopáncs, aki meghallotta beszélgetésüket.

- Kirándulok egyet az erdőkben is. – csillant föl a szél tekintete. – Tényleg. Ez az egész ország, úgy ahogy van, álomszép.  A Kárpát- medence ölelte, vigyázta ezt a földet. Nem véletlenül. Megannyi kincs rejtőzött itt is- ott is. Nemzeti parkokban őrizték a sok természeti kincset. Mindenhova ellátogatok.

-          Láttatok már barlangot? – kérdezte a százlábú a bolháktól.

-          Igen, hisz mi pont ott lakunk. – válaszolták.

-          Képzeljétek el, hogy amikor ott jártam, tátott szájjal néztem a lenyűgöző, változatos formájú és színű cseppköveket.

-          Igen, szerintünk is mesés.

-          Tudjátok, hogy keletkezett?

-          Hát, azt nem tudjuk.

-          Úgy, hogy a csapadékvíz a mészkő repedésein leszivárgott és a kioldódott mész a barlang tetejéről lecsöpögött. Így rakódott egymásra a cseppkő. Még ha láttátok volna a hangversenytermét, melynek a hangzása egészen különleges.

-          Arra, sajnos még nem jártunk, de egyszer azt is megnézzük- felelték a bolhák.  – Mi ott lakunk ahol a denevérek és az egerek.  – így beszélgettek egymással, aztán mindenki ment tovább.

-          De megéheztem! Megyek, keresek magamnak valami apróbb pókot a barlang falán. Ó, már meg is találtam! Megeszem. Ez finom volt! – simogatta meg megduzzadt pocakját Barlangi Keresztes. – Keresek még. – így is tett. Talált még vagy hat apróbb pókot, mind befalta. – Jóllaktam. – állapította meg magában. Ekkor meglátott valakit. – Szervusz, Denevér! Felébredtél? – Igen, felébredtem. Jót aludtam. Eszek valamit, aztán elköltözöm.

-          Hova?

-          A bejárathoz húzódom. Olyan gyönyörű ez a barlang, nyugodt, és csöndes. Jó, hogy rátaláltam.

-          Nem hallgattam tovább a beszélgetésüket, mert mennem kellett tovább, sok- sok csoda várt rám.

Egyszer csak megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Falvaknál jártam. Csöndesek voltak, bájosak. Ablakokban muskátlik, a járdákon kövérkék virultak.  A nádtetőn, a kéményen gólyák kelepeltek, az eresz alatt fecskék ficseregtek gondtalan a fészkükben.

-          Szóval itt laktok kedves fecskék és hűséges gólyák! – sóhajtottam föl. A vidéki élet varázslatos volt. A fiatalok reggelente a mezőkön jártak, hogy szépséges, illatos gyógynövényeket gyűjtsenek. A horgászok pedig a folyók és tavak partján fogták a halakat, miközben beszélgettek velük. Az állatok a mezőkön legelésztek, és a madarak dalai vidámságot hoztak az emberek szívébe. Még daloltak is munka közben. Az utcákon sétáló emberek vidám mosollyal üdvözölték egymást, és szívesen osztották meg egymással gondjaikat, bajaikat és az örömeiket. Nagyon jól ismerték egymást.

-          Ideje tovább állnom. Elérkeztem a városokhoz. A nyüzsgő városok tele voltak élettel, gyönyörű épületekkel, sok- sok palotával, amelyek a régmúltról meséltek. Párkányaikat faragott szobrok tartották, és még a kapualj is díszes volt. Csak ámultam- bámultam a szépségükön. Hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy láthattam. Ekkor betértem az egyik bérházba. Nagyon tágas és magas volt. Képzeljétek, lift is volt benne! Hát persze, hogy kipróbáltam. Amikor kiléptem belőle, a lakásokat összekötő nyitott függőfolyosó, és a kőből készült lépcső tárult a szemeim elé. Nagyon meghatott a látvány, a múlt egy darabkája. Aztán tovább röppentem. Számos múzeumban, kastélyban és színházban tettem látogatást. Mindegyik sok- sok látogatót vonzott. Ilyenkor a legszebb ruhájukat öltötték fel magukra.

-          Hova mész? – érdeklődött egy gém.

-          Bejárom a csodák földjét.

-          Szeretnéd, hogy mutassak valamit?

-          Igen, szeretném!

-          Akkor gyere utánam! – A szél sietett a madár után, hogy le ne maradjon. Elérkeztek egy szikes, sós tóhoz, pontosabban a nádashoz.

-          Megérkeztünk. Itt lakom. – mutatott a fészkére.

-          Nagyon szép hely!- állapítottam meg. Ekkor egy sereg madár röppent fel a szélrózsa minden irányába.

-          Mások is fészkelnek itt?

-          Természetesen, igen.  Kicsit körülnézek- mosolyodott el a szél.

-          Tedd azt! Most lepihenek.- mondta a gém. Miután körbejártam a Fertő tavat és a környékét, tovább mentem. Kedvem támadt megnézni minden forrást, patakot, folyót és persze az összes tavat.  

Kirándulásaim során mást is megfigyeltem. Az emberek szorgalmasan dolgoztak, és tették a dolgukat, hogy az országuk szép és gazdag maradjon. Láttam szegény embereket is, de azt is, hogy akik tudtak segítették őket. Az emberek szívében ott élt a szeretet, és az egymás iránti tisztelet. Büszkék voltak hazájukra.

Munka után és hétvégeken a pihenésre vágyók kimentek a kertjükbe kertészkedni, voltak, akik piknikeztek a parkokban, vagy sétáltak a meseszép, madárdalos erdőkben.  

Ezen az álomszép, békés vidéken, a csodák földjén az emberek őszintén szerették hazájukat. Békésen, zavartalanul éltek egymás mellett emberek, növények, állatok.