A csodaostor

A csodaostor.

Egyszer volt, hol nem volt, túl az Üveghegyen élt egy gazda. Ennek a gazdának három fia volt, mind szép szál legények. A legidősebb volt a vagyon örököse, apja mellett igazgatta a gazdaságot. A második katonának ment és nagy vitéz hírében állt. A legkisebbnek csak az jutott, hogy az apja lovait őrizze a mezőn. Őrizte is ő becsülettel, egy napon azonban megijedtek a lovak a mezőn átzúduló széltől, megugrottak, és szaladtak neki a vakvilágnak. Elbúsult nagyon a legény. Hogy fog ő az apja elé állni így, hogy a lovak sehol? Szégyenében úgy döntött, világgá megy ő is. Fogta az elemózsiás csomagját, vállára vette és elindult, amerre épp a lába vitte.

A közeli erdő szélére érve megpillantott egy öregasszonyt, amint nagy keservesen hajolgat lefelé. Észrevette az öregasszony is a legényt és odaszólt neki.

• Kedves fiam, segíts nekem összeszedni a rőzséket a földről. Öreg vagyok már, nagyon fáj a derekam. Nincs erőm összegyűjteni annyit, amennyire szükségem lenne.
• Nagyon szívesen segítek öreganyám, - mondta a legény és alig több, mint egy fertályóra alatt össze is szedett annyi rőzsét, amennyivel az öregasszony fűthetett magának napokig. Még szépen össze is kötötte, vállára kapta és elvitte az öregasszony házáig.

Az öregasszony hálából ott marasztalta ebédre. Míg a legény a levest kanalazta, elmesélte neki szerencsétlen sorsát. Hogy ő biz’ hagyta, hogy a lovak elszaladjanak, nem mer ám többé az apja szeme elé kerülni.

• Egyet se búsulj, - mondta neki az öregasszony. - Mivel olyan derék legény voltál és segítettél nekem, jó tett helyébe jót várj, én is segítségedre leszek. Adok neked egy ostort. Ugyan kicsit kopott, nem túl mutatós darab, de tudd meg, nem egyszerű ostor ám ez. Ha csattintasz vele, bármilyen állatcsordát össze tudsz hívni és engedelmeskedni fognak neked.

Hitte is, nem is a legény, hogy ilyen csodaostort kapott ajándékba. Mindenesetre megköszönte az öregasszonynak és indult tovább. Azért az oldalát igencsak fúrta a kíváncsiság, így mikor egy közeli mezőre ért, elővette az ostort és csattintott vele. Abban a pillanatban megjelentek a mezőn az apja lovai, amelyek elfutottak. Szépen felsorakoztak előtte és jámboran várták, hogy merre tovább.

Most már nem kételkedett a legény! Füttyentett a lovaknak és nagy büszkén vezette haza őket. Otthon ugyan nem árulta el sem az apjának, sem fivéreinek, hogy milyen csodaostora van, de a mellkasa csak úgy dagadt a büszkeségtől, meg is jegyezték a bátyjai:

• Nagyon elégedettnek tűnsz öcsénk, csak tudnánk, miért!

Telt-múlt az idő. A vidéken híre ment, hogy az ország királya feleségül kívánja adni a leányát, s vele együtt adja a fele királyságát is, de nem akárkinek. Aki végrehajtja a királykisasszony három furfangos feladatát, az nyeri meg a kezét és a fél birodalmat. Aki azonban bármelyik próbát is elbukja, az szégyen tárgya lesz és úgy kergetik el a palotából, mint a legutolsó lókötőt.

Odaállt a három legény az apjuk elé.

• Édesapánk, egy életünk, egy halálunk, mi bizony szerencsét próbálunk!

Vették is a tarisznyájukat és még aznap felkerekedtek. Először a legidősebb fiú járult a király és leánya elé. Így szólt a királykisasszony.

• Az első feladatom a következő. Van nekem száz macskám. Alkonyatra gyűjtsd össze mindet és állítsd őket szépen sorba a palota udvarán.

Főtt a feje rendesen a legidősebb fiúnak. Nekivágott, egész nap hajkurászta a macskákat, de hiába. Egyet-kettőt ha elkapott, és míg újabbak után indult, azok is szétszaladtak. Mondani sem kell, hogy nem tudta összeszedni a macskákat alkonyatra. Nagy szégyenben, pironkodva kullogott haza, miközben a királykisasszony hangosan kacagott rajta.

Hasonlóan járt a középső fiú. Hiába hívta katonatársait, hogy segítsenek neki, együtt sem tudtak összefogni egy tucatnál több macskát. A királykisasszony őt is kinevette és kikosarazta.

Következett a legkisebb fiú. Ő aztán nem fáradozott napközben, hogy macskákat hajkurásszon! Szép kényelmesen leült egy padra a palota udvarán és nézte az égen úszó fellegeket. Aki látta, csóválta is a fejét.

• Ez a legény nem iparkodik. Talán rájött, hogy lehetetlen feladatot adott neki a királykisasszony.

Amikor a nap már lebukáshoz készült, felkászálódott a padról a legény is. Nyújtózott egy nagyot, majd előkapta a csodaostorát és csattintott vele. Nem telt bele egy perc és macskák lepték el a palota udvarát. Volt ott kicsi és nagy, cirmos és foltos, hosszú és rövid szőrű, minden fajta macska. Sorban, rendezetten leültek az udvar kövére és várták a következő utasítást.

A királykisasszony a szokott időben kipillantott az ablakán. Elkerekedett a szeme, amikor meglátta a macskákat! Fel is csippentette a szoknyája szegélyét, úgy szaladt le az udvarra, hogy ő maga számolja meg, mind megvan-e. Nem volt azoknak egy híja sem, pontosan százan voltak.

• Na te legény, az első próbát kiálltad, - mondta a királykisasszony. - Még senkinek sem sikerült, de ne bízd el magad. A második feladat még nehezebb lesz. Holnap alkonyatra hozz nekem egy leírt mesét, de olyat, amit csak egyszer lehet elolvasni, mert utána eltűnik a szöveg anélkül, hogy a papírnak bármiféle baja esne.
• Elhozom én neked holnap délre! - felelte mosolyogva a legény. Aznap este jó nagyot aludt a helyi fogadóban. Délelőtt szép kényelmesen felkelt és kisétált a fogadó mögé, ahol az ételmaradékot tartották. Ott elővett egy papirost, majd csattintott egy nagyot az ostorával. A maradékok körül repkedő muslicák erre mind odagyűltek, és a legény parancsára rászálltak a papirosra, úgy, hogy betűket, szöveget formáztak rajta.

Az így írt mesével a legény pontban délben odaállt a királykisasszony ablaka elé. Jött is a királykisasszony kíváncsian, hogy miként oldotta meg ezt a feladatát a kérője.

• Tessék, a mese, amit kértél. A csillagok báljáról írtam, mert majd láthatod, a betűk ezen a papiroson annyian vannak, mint a csillagok az égen - nyújtotta át a legény a mesét. Amint a királykisasszony elolvasta, a legény ráfújt a papírra, mire a sok muslica mind felrepült és a levegőben táncolva elszálltak. A papiros olyan üres lett, mintha sosem írtak volna rá.
• Kiálltad a második próbát is, te legény - szólt elismerően a királykisasszony. - Már csak egy van hátra, de tudd meg, ha ez az utolsó próba nem sikerül, az életedbe is kerülhet. Az ország határán áll az Üveghegy, annak a tetején pedig nőtt egy rózsa. Hozd el nekem azt a rózsát.

Útnak indult hát a legény, hogy megszerezze a rózsát. Három napig csak ment szakadatlan, amikor is már látta az Üveghegyet a távolban. Egy hatalmas, sötét vizű tó került az útjába, de olyan mély, olyan nagy, hogy lehetetlen volt átúszni rajta. A legény nem szeppent meg az akadálytól: csattintott az ostorával, mire a tóban élő teknősök mind odaúsztak a felszínre. Szépen hosszú sorba rendeződtek, a legény pedig a hátukon átszaladva száraz lábbal ért át a tó túloldalára.

Ahogy folytatta útját, egy széles szakadékhoz ért, melyen nem vezetett át híd. A legény elővett egy hosszú kötelet és hurkot kötött rá, majd csattintott az ostorával. A környéken lévő apró madarak erre mind odasereglettek. Csőrükbe vették a kötél egyik végét, átrepültek a szakadékon és a hurkot ráejtették egy kiálló sziklára. Közben a legény is rögzítette a kötél másik végét, aztán szépen átmászott rajta a szakadék felett.

Ment tovább. Már az Üveghegy lábához közel járt, amikor sűrű, áthatolhatatlan, tüskés kökénybokrok rengetege állta az útját. Nem ijedt meg a legény: csattintott az ostorral, mire a környéken lévő hegyi kecskék mind odagyűltek és nekiestek a kökénynek. Pillanatok alatt utat legeltek, a legény pedig biztonságban jutott át a tüskés bokrokon.

Megérkezett az Üveghegy lábához. Hát az olyan magas volt, hogy ha felnézett, nem látta a tetejét, ráadásul a tükörsima üvegen lehetetlen volt megkapaszkodni, felmászni. Töprengett nagyon a legény, hát ő itt hogy fog majd feljutni? Addig-addig töprengett, mígnem észrevette az Üveghegy kristályos sziklái közé rakott fészkeket. Valami hatalmas madárféle lakhatott ott. Több sem kellett a legénynek, csattintott az ostorával, hogy csak csengett-bongott bele az Üveghegy. Nagy suhogás hallatszott és elsötétült az ég. Hatalmas hegyi sasok szálltak alá a legényhez, de akkorák, mint egy-egy ökör. Most már tudta a legény, hogy mihez kezdjen! Kiválasztotta a legnagyobbnak, legerősebbnek tűnő sast, a hátára pattant es huss! Már repítette is fel a sas a legényt az Üveghegy tetejére. Ott volt a rózsa, amire a királykisasszony vágyott, csak úgy vöröslött az üvegcsillogás közepette. A legény nem habozott, gyorsan leszakította.

Eközben odahaza a királykisasszony várta a legényt. Nagyon kíváncsi volt, sikerült-e megoldania az utolsó, legnehezebb próbát, ugyanakkor aggódott is, mivel egész megkedvelte szép szál kérőjét. Egyszer csak hallja ám, hogy kiabálnak a palota alján.

 - Megérkezett a legény! Nála van a rózsa!

Bizony így is volt. A királykisasszony a legény nyakába ugrott.

 - Mindhárom próbámat kiálltad. Most már te az enyém, én a tiéd!

Még aznap megtartották a lakodalmat. A legényből idővel király lett, megkapta a birodalom másik felét is. A királykisasszonnyal pedig azóta is boldogan éltek, míg meg nem haltak.