A kis kaktusz új otthona

A kis kaktusz új otthona.

Soma ablakában, díszes cserépben állt egy szép kaktusz. A kisfiú óvodás kora óta nevelgette, és az eltelt évek alatt a kaktusz nagyra nőtt és többször kivirágzott már, mindig tavasszal. Az elkövetkező tavasz során azonban virágok helyett más jelent meg a kaktuszon: apró, bumfordi hajtások, puha kicsi tüskékkel. Soma lelkendezve mutatta az anyukájának.

 - Nézd, kaktuszgyerekek!

A kicsi kaktuszhajtások rengetegen voltak. Ahogy nődögéltek, bizony egyre kevésbé fértek el egymás mellett, Soma pedig úgy döntött, hogy elajándékozza őket. Az anyukája segítségével szép óvatosan leválasztotta a hajtásokat és apró cserepekbe ültette őket. Azonban miközben dolgoztak, a figyelmüket elkerülte, hogy az egyik kis kaktuszhajtás félresodródott és Soma iskolatáskájának hajlatába pottyant. Megilletődve pislogott a kis kaktusz; szólt volna, hogy ott van, vegyék fel és tegyék őt is cserépbe, mint a testvéreit, de sajnos nem hallották a hangját. Így hát csak nézni tudta, ahogy Soma és az anyukája összepakolnak, őt pedig nem veszi észre senki.

Másnap Soma fogta az iskolatáskáját, rajta a kis kaktusszal és elment az iskolába. A gyerekektől nyüzsgő folyosó, a vidám zsibongás és ezernyi inger teljesen elvarázsolták a kis kaktuszt, aki eddigi életében még csak Soma szobáját látta. A kíváncsiságtól, hogy mindent megszemlélhessen, addig nyújtózkodott Soma hátizsákján, amíg el nem veszítette az egyensúlyát és a folyosó padlójára esett. Egész nap ott sodródott szegény a folyosón, elejtett ceruzák, uzsonnás szalvéták, porcicák között. Délután, amikor véget ért a tanítás, a takarító néni összesöpörte és a kis kaktusz a szeméttel együtt az iskolaudvar hátuljában lévő konténerbe került.

Észrevette ott egy varjú. Megörült ám a friss csemege lehetőségének, fel is csippentette a kis kaktuszt és felrepült vele. A kis kaktusz azonban nem szeretett volna vacsorává válni és egy alkalmas pillanatban jól megszúrta a varjút a csőre tövénél. A varjú nagyot károgott fájdalmában és elejtette a kis kaktuszt, aki egyenesen egy teherautó rakományának tetején landolt.

Hosszú utazás következett! A teherautó egy darabig az úton zötykölődött, majd rákanyarodott az autópályára. Autók sokasága között száguldottak végig, és a kis kaktusz életében először látott kamionokat, buszokat és rengeteg különböző színű személyautót. Amikor pedig besötétedett, a kocsik lámpái úgy világítottak, mint ezernyi szentjánosbogár. A nagy menetszéltől ugyan hűvös volt egy kicsit, de a kis kaktusz jó erősen kapaszkodott, nehogy kipottyanjon.

A teherautó nem akárhová tartott. Egyenesen Budapestre vitte a kis kaktuszt. Ott, a nyüzsgő nagyváros közepén, egy forgalmas téren, ahol egymást érték a magas épületek, színes reklámtáblák és a különböző üzletek, kipakolta a szállítmányát. A kis kaktusz rakodás közben kigurult, egyensúlyozott néhány másodpercig a járdaszegélyen egy zebra mellett, majd lebillent az útra. A közlekedési lámpa váltakozott, pirosról zöldre és vissza pirosra, és a kis kaktusz mellett ezalatt megszámlálhatatlan különböző cipő kopogott el. Volt köztük csinos kis magassarkú, elegáns fekete bőrcipő, piros Converse, kissé rozoga félcipő és acélbetétes bakancs is. Teltek az órák és a kis kaktuszt senki sem vette észre. Szomorúan, magányosan lapult a járdaszegélyhez. Már egyáltalán nem érdekelték a különböző cipők, az elsuhanó színes autók, a villogó üzletek és reklámok. A talaj hideg volt és poros, a járművek benzingőzt fújtak rá és azt is hallotta, látta, hogy az emberek mennyire nem figyelnek a másikra, vakon sétálnak el egymás mellett. Rettenetesen hiányzott neki a biztonságos otthona, a kis kaktusztestvérei és egy csinos kis cserép, ahová őt is ültethették volna, és amilyen neki nem jutott.

Egyszer csak halk koppanást hallott és felnézve egy pár cipőt látott meg maga mellett. Nem voltak vadonatúj cipők, de gondosan ápoltak, vidám sárga színűek. A következő pillanatban pedig valaki lehajolt a kis kaktuszért és egy puha kéz felemelte őt.

Olyan érzés volt, mintha repült volna! A kis kaktusz már nem fázott és az út eddig sértő zaja is egész kellemessé tompult. Próbálta meglesni a megmentője arcát, de a puha tenyér szorosan, vigyázón tartotta őt, így nem sokat látott abból sem, hogy merre mennek. Igyekezett, nehogy megszúrja az őt óvó tenyeret, egészen összehúzta magát. Busz ajtaja nyílt majd csukódott, emberek hangja duruzsolt, minden finoman rázkódott, ahogy utaztak. Aztán egy zökkenés és leszálltak. A sárga cipők még kopogtak egy darabig az utcán, majd ajtó nyikorgott és a kis kaktuszt megcsapta az otthon fénye és melege, ahogy a tenyér, amely eddig tartotta, szétnyílt. Végre megláthatta megmentőjét: kedves tekintetű nő mosolygott rá, miközben kibújt a kabátjából.

 - Anyu, hát hazajöttél!

Lábak szapora dobogása hallatszott és egy hosszú copfos kislány szaladt oda a nőhöz, szorosan átölelve őt. A kis kaktusz kíváncsian pislogott, mi is történik.

 - Hoztam neked meglepetést, Alíz - mondta a kislánynak az anyukája. - Emlékszel, amikor tegnap eltörött a kedvenc poharad és megragasztottuk?

 - Azt mondtad, nem tudok már inni belőle - biggyedt le kissé a kislány szája széle.

 - Sajnos ez így van. De képzeld, találtam valakit, aki biztosan szívesen lakna velünk és a te törött, ám megragasztott poharad pont jó kuckó lenne a számára. - Alíz anyukája felemelte a tenyerét, benne a kis utazóval. A kislánynak felragyogott a tekintete.

 - Jaj, de picike, édes kis kaktusz!

Így történt, hogy a kis kaktusz végül otthonra talált. Alíz és az anyukája beleültették őt a kislány kedvenc piros pohárkájába és felköltöztették a mesekönyves polcra. Onnantól kezdve a boldog kis kaktusz velük lakott, egy egészen különleges pohár-cserépben, amilyen semelyik másik kaktusznak nem volt, csakis neki.