Őszi piknik

Őszi piknik.

Volt egyszer egy erdő, abban pedig két fa: egy bükk és egy fenyő. A sors úgy hozta, hogy egymás mellett nőttek, kicsit távolabb a többi bükk- és fenyőfától. Így aztán leginkább egymás társaságában voltak. A bükkfa szeretett beszélgetni, mindig barátságos volt az erdő többi lakójával, köztük a fenyőfával is. A hiú fenyőfa viszont állandóan azt nézte, ő miben szebb és jobb, mint a másik.

Történt egyszer, hogy mikor elérkezett az ősz, a bükkfa levelei sárgulni kezdtek, majd lehulltak. Több sem kellett a fenyőfának!

– Mennyivel szebb vagyok, mint te – csúfolta a bükkfát. – Itt állsz kopasz ágakkal, a leveleid lehulltak, nem maradt egy sem. Bezzeg nekem nem hullanak a leveleim, örökké rajtam díszelegnek szép zölden!

Elszégyellte magát a bükkfa nagyon, hogy lehullajtotta a leveleit és nem tud úgy tündökölni, mint az örökzöld fenyő. Bánatosan nézte a földet, az ott heverő leveleket. Bárcsak ő sem maradt volna szégyenszemre kopaszon!

Ahogy így szomorkodott szegény, hogy felpillantani sem mert, mocorgást vett észre az avarban. Egy mókus szaladt oda nagy vidáman és hívta a pajtásait.

– Nézzétek! Végre tudunk játszani a levelek között!

A kismókusok hatalmas játékot csaptak a bükkfa alatt. Fogócskáztak, bújócskáztak a levélrejtekben, avarangyalt készítettek: kacagásuktól csak úgy zengett az erdő. A bükkfa felvidulva nézte a boldog társaságot és annyira már nem is bánta, hogy lehullottak a levelei.

Ahogy telt az idő, egyre több állat kereste a bükkfa társaságát. Egy kisegér a lehullajtott levelek közé rejtette el az elemózsiáját. Egy róka a puha takarónak használta a leveleket, és egy sündisznó is a bükkfa törzsénél kezdte el építeni a téli vackát. Egy alkalommal egy őzike rejtőzött el szerencsésen az avarban az őt üldöző vadász elől. Eső után a kismadarak mind a bükkfához repültek, hogy a lehullott levelekbe gyűlt vízből igyanak, fürödjenek benne. Az avar alatti nedves talajon pedig sok-sok gombagyerek kezdett nagyra nőni: kidugták kalapjukat a levelek közül és egész nap lelkesen csacsogtak a bükkfa árnyékában. Az arra járó kirándulók mind a színes avarban gyönyörködtek, gyerekeik az ősz színárnyalataiban pompázó leveleket gyűjtöttek és vittek haza magukkal.

Egy napon az erdő állatai úgy döntöttek, hogy a bükkfa alatt fognak piknikezni. Eljött a környék apraja és nagyja. A vastagabb ágakon szépen elfértek a mókusok, valamint a termetesebb baglyok, varjak és szajkók, míg a gallyakon az énekesmadarak üldögéltek és csivitelő koncertet adtak a többi állatnak. A bükkfa törzsén fakopáncsok kapaszkodtak. A földön együtt üldögélt róka és borz, a sündisznó a vackából dugta ki a fejét. Eljött a medve is, pedig már alaposan benne volt a téli álomra való készülődésben, nagyokat pislogva fogadta barátai köszöntését. A vaddisznó mama sorban leültette a csemetéit a levelek által kevésbé takart, sáros földre, ahol kedvükre dagonyázhattak, amíg ő jót beszélgetett a kölyöknevelésről a nyúlszülőkkel. A kisnyulak a levelek között szökdécseltek az őzikékkel. Középen, közvetlenül a bükkfa törzse előtt mindenféle finomság várta, hogy elfogyasszák – az erdő állatai szorgosan hordták oda az élelmet, hogy lakjon jól vele mindenki, aki megéhezik. A bükkfa alig tudott betelni a piknikező, vidám társaság látványával.

– Milyen jó nekem! – sóhajtotta boldogan. – Sosem vagyok egyedül!

Már nem szomorkodott, nem szégyellte a kopasz ágait. Rájött, hogy milyen sok örömet tud okozni másoknak és önfeledten ünnepelt együtt az őszt köszöntő állatsereggel.

A hiú fenyőfa pedig csak leshette és irigykedhetett rajta.