A didergő nárciszok

A didergő nárciszok.

Ragyogó napsütéssel és ritka jó idővel köszöntött be a tavasz. Azt mondták, ilyen meleg nem volt még korábbi években, és hogy ez a tavasz különleges. A gyerekek boldog zajongással vették birtokba a játszótereket és még a sokszor morcos felnőttek is derűsebb arccal, energikusabb léptekkel jártak az utcákon.

Új erőre kapott a természet is. A télen kopaszan álló fákon megjelentek az első levelek, a füvek egyre sűrűbben nőttek és egyre zöldültek, a sokféle madár pedig vidám énekkel, csicsergéssel hirdette, hogy vége a télnek. Megjelentek a virágok is. Elsőnek a hóvirágok nyíltak, a tél búcsúztatói, akik minden évben jól bírták a még hűvösebb időjárást. Ám a melegnek, napsütésnek köszönhetően más virágok is érkeztek: kissé kapkodva, elbódulva a jó időtől egy csapat sárga nárcisz is bontogatni kezdte szirmait az egyik kertben. Néhány nappal később már teljes pompájukban nyújtózkodtak az ég felé, élénksárga virágaikkal büszkélkedve.

Az időjárás azonban szeszélyes volt és kiszámíthatatlan, hiába a kellemes idő. Egyik napról a másikra, teljesen hirtelen olyasmi történt, amire talán csak a sokat megélt és látott őszapók számítottak: a nap elhúzódott a felhők mögé és már nem sütött olyan melegen és fényesen, a levegő lehűlt, a szél pedig feltámadt. Az emberek kénytelen-kelletlen vették vissza vastagabb kabátjaikat, a madarak pedig fedezékbe húzódtak a fák ágai közé. Mintha csak a tél akart volna visszatérni, hogy megmutassa, ne feledkezzenek el róla.

Így esett, hogy amikor Március, akinek a tavasz felvezetése volt a feladata, szokásos ellenőrző sétájára indult, egy csapat didergő, összekapaszkodó, halovány nárciszra lelt az egyik kertben, egy bokor tövében.

- Hát ti meg mit kerestek itt? - csodálkozott leguggolva Március, és még élénkzöld kalapját is levette, hogy jobban beférjen a bokor ágai alá, a virágokhoz. - Még nem kellene itt lennetek, hisz ezek a tavasz legelső napjai. Még nincs olyan idő, ami megfelelő lenne nektek.

- Túl korán bújtunk ki a földből - sírták neki a nárciszok. - A napsütés, a meleg teljesen becsapott minket, azt hittük, ideje van már, hogy kinyíljunk, hiszen annyira vartuk! De most nagyon fázunk… mi lesz így velünk?

Március sajnálkozva nézte őket.

- Február fivérem tréfálkozott az időjárással: biztosan szerette volna, ha az utolsó hetén neki is jár néhány napsütéses óra, hisz olyan közel van hozzám, az első tavaszi hónaphoz. Vagy talán csak megirigyelte a szeszélyes kedvű kistestvérünket, Áprilist, aki gyakran bolondozik széllel, esővel, napsütéssel és mindennel, ami az útjába vetődik, néha még a havat is visszahozza - gondolkodott hangosan Március. - Bármi is történt, ez az időjárás még nem nektek való, néhány héttel hamarabb érkeztetek. Csak most készültem meglátogatni Szélanyót és Szélapót, hogy útnak indítsák lágyabb fúvású gyermekeiket, akik elhozzák az igazi tavaszi meleget és elfújják a téli felhőket, hogy a nap jobban süthessen. Ezután kap erőre a természet, zöldülnek ki a fák és a bokrok, jelennek meg az első rügyek, virágok.

- Segíts rajtunk, kedves Március! - kérlelték a nárciszok. - Nem akarunk megfagyni, amíg újra el nem jön a jó idő.

Megsajnálta Március a didergő nárciszokat; első tavaszi hónapként amúgy is az volt a feladata, hogy életet és erőt hozzon a természetbe a téli csend és várakozás után.

- Nem hagyhatom, hogy ezek a szegény nárciszok itt fagyoskodjanak - határozta el. - Megkeresem a napot és megkérem, hogy süssön ide erősebben, amíg a tavaszi enyhe szelek megérkeznek.

Addig is a nárciszokra terítette lenge, zöld rügyekkel teleszórt köpenyét, hogy kicsit tovább bírják, amíg ő a nap után jár, majd fogta magát és sebesen útra kelt, olyan lendülettel, ahogyan csak ő, Március tudott előre robbanni a tél végén.

Sietett, ahogyan csak tudott. Szerencsére hamar megtalálta a napot, aki éppen két terebélyes felhő takarásában múlatta az időt.

- De örülök, hogy megvagy! Nagy szükségem lenne a segítségedre - köszöntötte Március a napot. - A nárciszaim odalenn a földön nagyon fáznak. Túl korán bújtak elő és most nem bírják a zord időjárást. Félek, ha nem kapnak a meleg napsugaraidból, meg fognak fagyni. Kérlek, süss rájuk, hogy felmelegedjenek!

- Bárcsak megtehetném, - sóhajtott a nap - de látod, ezek a felhők az utamba állnak. Február fivéred előcsalogatott, de még nem volt ideje, a felhők visszatértek, én pedig így nem tudom eljuttatni a sugaraimat a nárciszaidhoz. Talán ha megkérnéd a felhőket, hogy álljanak odébb, tudnék segíteni.

Sietett tehát tovább Március a felhőkhöz.

- Kedves felhők, kérlek ne takarjátok el a napot. Ha így tesztek, a nap nem tudja felmelengetni sugaraival a didergő nárciszaimat.

- Szívesen odébb mennénk mi, nem igazán tetszik nekünk, hogy mindenki morog ránk, amiért visszatértünk - mondták a felhők. - Ám hová menjünk? Örömmel tanyát vernénk egy szép tó fölött, ahol gyönyörködgetnénk a tükörképünkben. Ha ráveszed a tavat, hogy maga fölé engedjen minket, akkor odébb állunk.

Ment tovább tehát Március a tóhoz.

- Kedves tó, ugye megengeded, hogy néhány felhő föléd költözzön és a vizedben gyönyörködhessen? - kérdezte. - Ha nem teszed, a felhők nem mennek el a nap elől, akkor pedig a nap nem tudja felmelengetni sugaraival a didergő nárciszaimat.

- Látod a vizemet? - válaszolt szomorúan a tó. - Tele van algával, nem csillog olyan szépen, mint régen. Ha segítesz megtisztítani, megígérem, hogy ide engedem a felhőket.

Szerencsére Március tudta, ki segíthet a tó baján. Ment is tovább gyorsan az algaevő halhoz.

- Kedves halacska, kérlek tisztítsd meg a tó vizét, tele van algával. Ha nem teszed, a tó nem engedi meg a felhőknek, hogy fölé vonuljanak a víztükörben gyönyörködni, így a felhők nem mennek el a nap elől, akkor pedig a nap nem tudja felmelengetni sugaraival a didergő nárciszaimat.

- Megtenném, de bujkálnom kell, nem merek előjönni a rejtekemből - vallotta be a halacska. - Halászmadár fészkel a közelben, amíg itt van, nem tudok segíteni.

Ment hát tovább Március a halászmadárhoz.

- Ha nagyon szépen kérlek, idén nem tudnál más helyre fészkelni? - kérdezte. - Amíg itt vagy, a halacska nem mer előjönni, és ha ő nem jön elő, akkor nem tisztítja meg a tó vizét az algától és a tó nem engedi meg a felhőknek, hogy fölé vonuljanak a víztükörben gyönyörködni, így a felhők nem mennek el a nap elől, akkor pedig a nap nem tudja felmelengetni sugaraival a didergő nárciszaimat.

- Tudok egy szép helyet, ahová elköltözhetnék, azonban nem tehetem, mert lakik arra egy kígyó is, megenné a tojásaimat - lógatta a csőrét a halászmadár. - Ám ha lenne valaki, aki vigyázna rám, járőrözne a környéken, hogy a kígyó ne merjen a közelembe jönni, mennék én. Úgy tudom, a kígyók nem igazán szeretik a sünöket. Kérd meg a sünt, hogy segítsen nekem!

Sietett Március, kereste a sünt. Beletelt egy kis időbe, amíg rálelt: az apró sündisznó az avarba fúrt vackában aludt jó mélyen, összegömbölyödve. Márciusnak bizony szólongatni, noszogatni kellett, hogy felébredjen.

- Mi történt? Miért ébresztettél fel? - kérdezte álmosan, egyik szemét kinyitva a sün.

- Kedves sün, segítened kell nekem! - fogott bele Március. - Kérlek, vigyázz a halászmadár fészkére. Ha nem teszed, a halászmadár nem költözik új helyre, akkor a halacska nem mer előjönni, és ha ő nem jön elő, akkor nem tisztítja meg a tó vizét az algától és a tó nem engedi meg a felhőknek, hogy fölé vonuljanak a víztükörben gyönyörködni, így a felhők nem mennek el a nap elől, akkor pedig a nap nem tudja felmelengetni sugaraival a didergő nárciszaimat.

Nagyokat ásított a sün.

- Nem jöhetek elő, amíg tél van és tart a téli álom, majd ha megérkezett Március és a tavasz.

- Én vagyok Március! - derült fel Március arca. - Itt vagyok már és meghozom a tavaszt is. Most már előbújhatsz!

- Tényleg? - dörgölte a szemét a sün. - Nahát, jó mélyen aludhattam eddig. Nagyon örülök, hogy itt vagy, Március! És ha már hozod a tavaszt is, én is segítek neked.

Azzal a sün felkelt és ment, hogy vigyázzon a halászmadár fészkére.

A halászmadár így nyugodtan költözött új helyre és rakta le a tojásait.

Amint elment a halászmadár, előjött a halacska is és megtisztította a tó vizét az algáktól.

A hálás tó megengedte a felhőknek, hogy fölé repüljenek és gyönyörködjenek a víztükörben.

A napocska előtt pedig szabad volt az út, hogy sugaraival felmelegítse a didergő nárciszokat.

Március boldogan sietett vissza a nárciszokhoz, akik nem győztek hálálkodni neki.

- Köszönjük, kedves Március, hogy megmentettél minket! - mondták a nárciszok. - Most már teljes pompánkban virágozhatunk és végre más virágok is kinyílhatnak, hogy csatlakozzanak hozzánk.

- Igazán nincs mit, hiszen ez a dolgom: elhozni a tavaszt - mosolygott Március. El is köszönt a nárciszoktól és sietett tovább, hiszen rengeteg dolga volt még. Lépte nyomán kizöldült a fű, rügyezni kezdtek a bokrok, dús lombkoronát kezdtek növeszteni a fák. Amerre járt, a madarak dalra fakadtak, a bogárkák zümmögve rajzottak ki, az emberek szíve pedig megtelt jókedvvel, hiszen most már végre, valóban megérkezett a tavasz.