Sünivacok

Sünivacok.

Sűrű erdő közepében elveszett egy sapka:
őszi szeles túrázáson valaki elhagyta.
Koszos is lett, poros is lett, az avar elfedte,
magányosan szomorkodott, hogy el lett feledve.

Leveleknek rejtekében meglapult az árva,
telt az idő, múlt az idő, s nem lett új gazdája.
Puha anyaga kifakult, lettek rajta rojtok,
tetejéről egy vadmacska ellopta a bojtot.

Mikor már nem reménykedett, hogy jobb lesz a sorsa,
egy didergő kis sündisznó vetődött amoda.
Alig hitt a szerencsének: "Kincs ez, úgy gondolom!
Többé már nem ázok-fázok, ez lesz az otthonom!"

Nagy boldogan beköltözött az elnyűtt sapkába,
tüstént munkához is látott, időt nem sajnálva:
leseperte, tisztogatta, buzgón tett-vett rajta,
tüskéjéből tűt készített, hibáit megvarrta.

Attól kezdve a sapka már sosem volt magányos:
bár gazdáját elvesztette, talált egy barátot.
Sünike sem fagyoskodott, nem várt több csodára,
minden nap, mikor hazatért, meghitt vacok várta.

Fagyos, őszi éjszakákon melengették egymást,
összebújtak, beszélgettek, mondtak mesét egy s mást.
S míg aludtak, az égbolton a vén hold átsuhant,
lemosolygott kettejükre, őrizte álmukat.