Felhőfiú és a fa

Felhőfiú és a fa.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Felhőfiú. Ez a Felhőfiú nagyon, de nagyon kíváncsi és mozgékony volt: sosem vonult szép nyugodtan Felhőszüleivel és testvéreivel, mindig el-elszakadt tőlük, más erdők, mezők fölé vándorolt nézelődni. Korholták is Felhőszülei gyakran:

 - Odalenn a földnek szüksége van ránk, hogy árnyékot vessünk a tűző napsugarak ellen, esőt hozzunk, - mondta az anyja. - Ha mindig elkószálsz, sosem állsz meg sehol, hogy tudna hűsölni alattad bárki is, főleg most, a nyári melegben?

 - Ne csatangolj el, fiam, mert egyszer olyan messze mész tőlünk, hogy nem is találsz vissza! - így az apja.

Felhőfiú azonban nem hallgatott az intő szavakra, továbbra is elkószált, persze mindig csak olyan messzire, hogy még láthassa Felhőcsaládját. Egy napon azonban, amikor épp egy virágos rét fölött bóklászott, erős szél támadt a vidéken. Az Északi Szél zabolátlan fiai voltak azok, akik játszani indultak. Mire Felhőfiú észbe kapott, már sodorták is el, messze, messze a többi felhőtől. Hiába próbálta meglovagolni a szeleket, azok csak fújták és fújták őt tovább ismeretlen, távoli tájakra. Majd miután megunták a játékot a szegény kis felhővel, elillantak, ott hagyva Felhőfiút egy idegen helyen, ahol ezelőtt még sosem járt.

Felhőfiú sírdogált egy darabig, bánva, hogy nem hallgatott Felhőszüleire. Beletelt egy kis időbe, míg összeszedte a bátorságát és körülnézett, hová került, hová is hozták a szelek. Egészen elámult, ilyen vidéket ugyanis még sohasem látott. Csillogó víztükör terült el alatta, amelyben tisztán láthatta magát, a felszín alatt számára ismeretlen halak úsztak. A nap hétágra sütött, olyan erővel és vakító ragyogással, amilyennek otthon, erdők és mezők felett még nem tapasztalta. A homokos vízparton fürdőruhás emberek sokasága pihent, többen pedig a vízben hűsöltek. Felhőfiú kíváncsian szemlélte őket.

 - Biztosan nagyon melegük lehet, - gondolkodott hangosan. Felkerekedett és az emberek fölé röppent, hűsítő árnyékot borítva rájuk, ahogy azt Felhőszüleitől tanulta. Az emberek azonban ahelyett, hogy örültek volna a kis hűvösnek a kánikulában, bosszankodva méregették Felhőfiút.

 - Kellett ennek a felhőnek ide jönnie! - morogtak. - Nem tudunk napozni, nem leszünk szép barnák. Menjen már innen, eltakarja a napot.

Felhőfiú egész megszeppent. Hiszen ő csak jót akart, segíteni szeretett volna az embereknek. Még sosem voltak vele ilyen barátságtalanok. Ő úgy tudta, hogy az emberek, ha árnyékot bocsát rájuk vagy a földjeikre, hálálkodnak, hogy nem szárad ki a termés, talán még eső is lesz. Nem értette, itt miért bánnak vele ilyen gorombán. Ekkor azonban egy erőtlen, megszeppent hangot hallott.

 - Ha nem zavarlak vele, én nagyon örülnék az árnyékodnak…

Kicsit odébb, ahol véget ért a homokos part és sziklás rész vette át a helyét, egy fácska lógatta búsan száraz leveleit. Körülötte a kevéske földet is kőkeményre szárította a folyamatos napsütés.

 - Kérlek segíts rajtam, takarj el az árnyékoddal, - könyörgött Felhőfiúnak a kis fa. - Olyan erős a napsütés, a gyökereim alig jutnak vízhez, a leveleim napról napra fonnyadnak el. Így nem tudok megerősödni, hogy aztán szép nagyra nőhessek, mint a testvéreim. Senki sem jön ide hozzám, hiszen nem tudok hűvöset adni, az ágaim pedig gyengék, nem bírják a terhet. A madarak, állatok is elkerülnek. Annyira magányos vagyok!

Megsajnálta Felhőfiú a kis fát, fölé repült és rá borította árnyékát. Közben a nap még feljebb vándorolt az égen, a déli kánikula csak úgy perzselte a vízpartot. Az emberek megunták a napozást, már túl erősnek találták a meleget. Azonban hiába kerestek menedéket napernyőik alatt, még azok sem tudták visszatartani a forró napsugarakat, és a víz hűvöse sem hozott enyhülést számukra. A homokos parton nem voltak fák sem. Most már hiába bánták, hogy barátságtalan szavaikkal elűzték Felhőfiút! A nap olyan erősen sütött, hogy szedhették a sátorfájukat, nem bírták árnyék nélkül a felforrósodott parton.

Teltek a napok, hetek, és Felhőfiú árnyékában felcseperedett a kis fa. Már nem volt csenevész és fonnyadt levelű: magas volt, erős törzsű, levelei pedig csillogva terültek szét, maguk is árnyékot borítva a földre.

 - Köszönöm, hogy segítettél rajtam. - hálálkodott a fa Felhőfiúnak. - Most már nagy vagyok és erős, magam is állni tudom a nap sugarait. A gyökereim is hosszúak lettek, messzebbről és több tápanyagot tudok magamnak összegyűjteni a talajból. Amiért jó voltál hozzám, én is segítek neked: a rám szálló kabócák a minap azt dalolták, hogy nemsokára megfordulnak a szelek. Ha ügyesen meglovagolod őket, hazafújnak téged a Felhőcsaládodhoz.

Úgy is lett, ahogy a fa mondta. Másnap megérkezett az erős szél, Felhőfiú pedig elbúcsúzott új barátjától. A szél hazafújta őt az otthoni tájakra, ahol Felhőcsaládja nagyon örült neki, hiszen azt hitték, többé nem látják már viszont. Felhőfiú attól a naptól kezdve nem csatangolt olyan sokat, és ha látott egy melegtől kitikkadt növényt vagy állatot, tüstént fölé telepedett, hogy egy kis hűvöset adjon neki.

A nagyra nőtt fácska pedig büszkén állt a vízparton, árnyékában madarak, apró állatok hűsöltek a nyári melegben. Többé már nem volt magányos.