A csodatáska


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    aug
  • 25

Egyszer hol volt, hol nem volt, de  azért bizonyos, hallák-e, hogy volt egyszer egy legény. Hanem az a  legény olyan árva volt szegény feje, mint Pintyiné az alszegen. Nem  volt annak a kerek világon senkije, semmije, még csak apja, anyja  sem.Ő biza - go...

Egyszer hol volt, hol nem volt, de azért bizonyos, hallák-e, hogy volt egyszer egy legény. Hanem az a legény olyan árva volt szegény feje, mint Pintyiné az alszegen. Nem volt annak a kerek világon senkije, semmije, még csak apja, anyja sem.

Ő biza - gondolja magában - egyet sem ül többet ilyen egyedesegy lelkére ezen a világon, hanem elindul valamerre anyát keresni, ha kapna.

Addig ment-mendegélt, rótta az utakat, amíg elékapott egy kis házikót, akibe lakott egy özvegy asszony.

- Adjon Isten szerencsés jó estét, édes öreganyám, - köszönti az asszonyt, belépve az ajtón.

- Isten hozott, kedves fiam, mi járatbéli vagy? - fogadja az asszony.

- Én biza édes öreganyám, árva vagyok, mint a gólya, kinek nincsen pártfogója. Senkim, semmim, széles e világon, még csak egy anyám sincs. Azért elindultam, anyát keresni, ha kapnék valahol.

- Jó helyt kereskedel, kedves fiam, - mondja az asszony, - én is olyan egyedül állok, mint a gombház; hát légy az én fiam.

- Jó lesz bizony, lelkem öreganyám - hagyá rá a fiú, és se tett, se vett többet, hanem oda telepedék.

Egyszer következik a szomszéd városon egy sokadalom. Azt mondja a legény: adjon lelkem öreganyám száz pengő forintot, hogy menjek el én is a sokadalomba széjjelnézni egy kicsit.

Kérdi az öregasszony: hát aztán mit veszel vele, fiam, annyi tenger pénzzel?

- Hát amit árulnak anyám - feleli a fiú.

Jól van, az öregasszony odaadja a pénzt, hadd teljék kedve a fiúnak.

Még jóformán meg sem érkezik a vásárba, találkozott egy öreg koldussal.

Azt kérdezi a koldus: mit vásárolsz fiam?

- Hát én bizony csak azt, amit árulnak - válaszol a legény.

- És aztán mintegy mennyi pénzed lehet?

- Van nekem éppen kerek száz forintom.

- Na, azért a száz forintért neked adom ezt a táskát. Ha megveszed, soha meg nem bánod.

A fiú mit gondol, mit nem, minden alkuszó nélkül kifizeti a táskát, s avval abból a tett helyből visszafordult s hazament a táskával.

Kérdi otthon az öregasszony: mit vettél a pénzen, fiam?

Mutatja a táskát.

- Nó, azért kár volt ugyan a sokadalomba menni, s annyi pénzt elpazarolni, hisz nem ér az jóformán egy vakgarast sem!

Estére kelve nyitja fel a fiú a táskát, hadd nézze meg a belsejét, Hát szerelmes Istenem, olyan hét óriás ugrik ki belőle, mint hét nagy havas, s kérdik a fiútól: mit parancsolsz, édes gazdánk?

- Hm - mondja a legény megszeppenve s elcsudálkozva a dolgon - ha már csakugyan azt akarjátok, hogy parancsoljak valamit: reggelre ezek helyett a rozoga viskók helyett mind aranypaloták teremjenek ide, de olyanok, hogy a király is csodájukra járjon.

Idő reggelre derültével néz széjjel a fiú, de hát nem bírja a szeme azt a szertelen csillogást-villogást, amit az óriások által teremtett paloták árasztottak.

Telik, múlik az idő. Egyszer újból elékapja a legény a táskát. Kipattan a hét óriás s kérdi: mit parancsolsz, édes gazdánk?

- Én azt - feleli a fiú - hogy holnap reggelre innentől a királyi palotáig olyan arany hídat készítsetek, aki arany, ezüst, gyémántlevelű fákkal legyen beültetve kétfelől, s azokra a fákra mindenfajta drága éneklőmadárból szerezzetek egy párt.

Mikor ez készen volt, mondja az anyjának:

- Édes öreganyám, én amondó volnék, menjen el a királyhoz, s kérje meg a leányát nekem feleségül.

Hej, nagyot nézett erre a szóra az öregasszony, hogy hát csakugyan nem komázik vele ez a fiú, hogy ő a király leányára mert szemet vetni. De ez addig s addig kérlelte, míg a szegény öregasszony mégis csak rákényszeredék, s a konyháig el is kecmergett valahogy, hanem ott megállott.

Áldott szerencsére arra járt a király s meglátta az öregasszonyt. Meg is kérdezte, hogy mi járatbeli volna a királyi konyhán?

- Jaj, felséges királyom, egy életem, egy halálom, de a fiam házasodni készül, s a felséges királykisasszonyt venné el, ha ideadnák!

Nagyot kacag a király erre a szóra, azt hitte, hogy ez a szegény asszony nyilván megbolondult.

A szegény öreg sírva bizonygatta, hogy ő józan eszénél van, hanem a fia tán ha meg nem zavarodott kicsit.

- Jól van, te szegény asszony, - mondja a király, amikor a nagy kacagástól annyira-amennyire magához térhetett. - Mondd meg a fiadnak, ha holnap ilyenkorig olyan bársonyfolyós, rubinnal kivert aranyhintót csinál, amelyiken a legkisebb szeg is színarany legyen, abba nyolc aranyszőrű táltost fogva, és ha azon az aranyhídon, amelyik csak a minap építődött, ide tud jönni, de úgy, hogy az aranyhídnak is hozza a gazdáját: hát Isten neki, vigye a leányomat, ha nem, a fejét vétetem!

Hej, sírt a szegény asszony, hogy ő most kifogy a fiából. Mondja is otthon rögtön a fiának a királyi parancsot. - Hanem az csudára csak felrántotta a vállát, összeütötte a bokáját s kiment nagy örvendezéssel.

Kinyitja este a táskát, s megparancsolja az óriásoknak, hogy reggelre olyan aranyhintót állítsanak elé, amelyiken a legkisebbik faszeg is színarany legyen, s a hintóba olyan nyolc aranyszőrű paripát fogjanak, kinél különb ne legyen a nap alatt.

Reggelre kelve beléült a hintóba, s avval végig az aranyhídon, hogy csak úgy porzott belé a hely.

Megérkezik a királyi palotába, vigyázz-ba csapja magát s azt mondja: felséges királyom, itt a vastengelyű kocsi, amelyiknek még a legapróbb szegje is színarany, itt a híd gazdája is, - folytatja magára mutatva - eljött a királyi leány után.

Nézi a király leánya: de igazi ügyibe való, derék szál fiú ez: - s egy szempillantásra megtetszik neki a legény.

Hanem azt mondja a király: ha holnap reggelig a királyi palotára a régi fedél helyett színaranyból való új fedelet készítesz, Isten neki, vigyed a leányom, ha nem, fejedet vétetem.

Másnapra keltével kinéz a király az ablakán, hanem úgy ragyognak, csillognak a királyi paloták a reggeli verőfényben az új arany fedéllel, hogy a királyt a csuda akarta megölni.

Na csak annyi, hallák-e - hogy sok szót ne szaporítsak - egy pár lett belőlük, mert a leány is erősen kívánt a szép szál legény felesége lenni, s lakodalmat ültek nagy királyi fénnyel.

Azonban a király kincstárnokának sehogysem fért a fejébe, hogy egy jött-ment nyerte meg a királyt s a királyi leányt, hát erős irígységre gyulladt a fiú ellen, s éjjel-nappal azon törte álnok eszét, hogy tudná ő nyakát szegetni annak a sehonnainak.

Mondja a királynak: már felséges uram, ne haragudjon meg, de a felséged veje csupa ördöngősséggel van tele, s én fogadom, ha felséged azt parancsolja, hogy holnap reggelre rucalábon forgó, hétemeletű gyémánt palotát teremtsen a felesége számára, azt is megteszi.

Hát nem megvolt reggelre?!... hiába is tekergették a fejüket.

Csakhogy a kincstárnok megleste, amint az óriásokkal beszélt s parancsolgatott nekik a legény, akár egy szolgabíró, s azt is meg, hogy hová tette azt a furcsa csodatáskát, amelyikből az óriások eléállottak.

Azt a tanácsot adja a királynak másnapra kelve, hogy mennének el vadászni, hogy mulasson egy kicsit az a derék, soktudó veje is.

Mikor aztán kimentek a vadászatra, a kincstárnok szépen visszaszökött. Megkereste a fiatal királynét s azt mondta neki, hogy a férje ura küldte haza azért a táskáért, amelyik a kicsi pohárszék tetején van.

A királyné, mivel úgy sem ismerte a táska hatalmát, de meglátta, hogy a kincstárnok a helyét is pontosan tudja, csakugyan azt hitte, hogy az ura küldte, s a legkisebb gyanú nélkül adta a táskát a kezéhez. - Amint azután a kincstárnok az ajtón kívül kerülhetett, parancsot adott az óriásoknak, hogy éppen a világ másik oldalára repítsék őt, de most rögtön.

Jön haza este a legény a vadászatból. Keresi a táskáját, nem találja sehol. Kérdezi a feleségétől. Azt mondja az: hiszen a kincstárnokkal még a délelőtt maga után vitette!

Hej, megszomorodott erősen a fiú, de hogy későre is járt már az idő, nem volt mit tenni, hiszen éjnek éjszakáján nem mehetett semerre sem, hát csak lefeküdt.

Megébred reggel, hát sem királyi palota, sem feleség, csak a régi rozzant, deszkás ház az öreg anyóval.

Elgondolja magában, hogy ő biza elmegy, s ha a lába térdig vásnék is, meg nem áll addig, míg a kincstárnokra nem talál, hisz neki már úgy sem élet ez az élet az eddigiek után.

El is ment úgy, hogy tíz álló hétig éj-nap egyformán csak ment. Kérdezősködött is tél-túl eleget, hanem az élő világon sehol rá nem akadt az álnok kincstárnokra.

A tizedik héten, de annak is csak a végén, ér egy kis házikóhoz. Talál abban egy öregasszonyt. Jóestét köszön illedelmesen, s elbeszéli, hogy ő mi járatban volna, milyen kincstárnokot keres.

- Hát én édes fiam, nem tudom, nem láttam - feleli az öregasszony, - hanem ha hazajön az unokám, a nap, az sok helyet bejár, hátha megmondja.

Megérkezett a nap is, s azt mondja a legénynek, amint megtudta a dolgát:

- Ó, jó fiú, hát nem tudod-e te, hogy én csak napkelettől napnyugatig járom a világot, ott pedig nem láttam semmiféle kincstárnokot.

Megszólal az öregasszony: ne búsulj, itt van fiam egy egér, menj csak mindig ez után, majd hozzávezet ez!

Megköszöni a fiú a jótett szivességet, s megindul az egér után. Hét álló nap s hét éjjel megszakadás nélkül egyet mentek. A nyolcadik napon úgy estére kelve érnek egy kis házikót. Hát ott éppen a hold lakott.

Jóestét köszönve, tisztességtudással engedelmet kér a legény a késő háborgatásért s azzal elmondja, hogy ő miféle kincstárnokot keres.

- Nem láttam én fiam, semmiféle kincstárnokot - feleli a hold, - hanem itt egy macska, menj csak mindig ez után, majd rávezet ez!

Avval továbbindult a szegény legény. Mentek-mendegéltek, legelől az egér, utána a macska, s azután a fiú. Nyolcadnapra érnek a szelek királyához.

Hanem ez sem tudott semmit az álnok kincstárnokról, de adott egy kis kutyát, hogy az oda igazítja, akárhol legyen is.

Útnak indultak hát ismét, legelől az egér, utána a macska, azután a kis kutya, leghátul pediglen a legény. Mentek, mentek, Isten tudja, meddig, amíg elértek az óperenciás tengerhez. Ott a kutya elővett egy szál szőrt a bundájából, rádobta a fiúra, s az abban a percben úgy elaludt, mintha vérét vették volna. Ők hárman pedig neki az óperenciás nagy tengernek, mint a sebes szélvész. A túlsó szélénél érnek egy világnagy város elé, s meglátnak egy sarkon forgó királyi palotát.

Azt mondja a kutya: itt lakik a mi gonosz kincstárnokunk. Hanem a táskát álmában örökké a szájában tartja a láncánál fogva! Menjetek hát be, ketten, s te egér, amikor aluszik, kezdjed karcolni a láncot, már mintha el akarnád azt rágni. Akkor ő megébred s álmosan utánad kap, és a láncot a szájából kiejti, mire te macska felkapod, s avval uzsgyé: elszaladtok villámsebesen a táskával ide.

Úgy is történt, ahogy kieszelték. Elhozták a táskát, átadták a kutyának, s majd újra neki az óperenciás tengernek!

Hanem amint jöttek át a nagy vizen, a kutya nem állhatá meg, hogy a vízbe ne loccson, akkor meg csubb! s a táska a tengerbe esék.

Aj, búsultak az állatok erősen s keresték is a táskát, már ahogy lehetett. Kérdik egy nagy haltól: nem látott-e egy ilyen, meg ilyen táskát? - Nem, - feleli a hal - de mindjárt megnézhetjük, merre van. - Avval beléfújt egy ezüst sípba s annyi halat összecsődített egy pillantás alatt, mint egy nagy muszka tábor. Mert akit megszólítottak, véletlenül éppen a halak királya volt.

Kérdi a halkirály a tábortól a táskát. - Hogy sántuljon meg, aki látta - azt felelte valamennyi.

Már éppen el akartak nagy szomorúan menni, amikor eléállott egy kicsi csuka-hal, vonszolva maga után a táskát. Átvették nagy örömmel, megköszönték a szívességet illedelmesen, s avval szaladtak a fiúhoz vele, ahogy csak bírtak. Hanem az még mindig abban az áldott helyben aludt, úgy amint otthagyták. A kutya levette róla a szőrt, akkor a fiú megébredett, s a táskát úgy adták át neki.

Hej, volt öröme a legénynek, mikor ismét magánál foghatta táskáját, akkora, mint egy világ! Az állatokat szépen visszavitte gazdáikhoz, megköszönte hálás szóval, s avval hazahordatta magát az óriásokkal a feleségéhez. Éppen akkor temették az öreg királyt.

Hát hiszen csak ez kellett még neki. Belé is ült egyszeribe a királyi székbe, s éltek feleségestül olyan királyi életet, hogy messzi híre járt. Végezetül is csak annyi, hallák-e, hogy még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.




A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!