A fekete paripa titka

A fekete paripa titka.

A fekete paripa titka

Élt egyszer messzi tájon egy fekete paripa. Senki sem ismerte, senki sem merte megközelíteni. Nem azért, mert féltek tőle, eszükbe se jutott. Megszokták, hogy a faluban, ahol éltek, reggel öt óra tájban megjelenik, átfut a falu másik végébe és nyomban, ahogy jött, úgy el is tűnik. Itt az emberek nagyon szomorúak voltak… életük unalmas és eseménytelen volt. Nem figyeltek egymásra, megbántották egymást és mindenki a maga malmára hajtotta a vizet. Így volt ez a mai napon is, ezért valami különös dolognak kellett történnie.

Jött a ló messzi tájról, a falu népe már ki se nézett az ablakon, a kocsis is elhajtott mellette, a gyerekek sem bámulták meg, pedig csodaszép volt! Azonban mindenki felkapta a fejét, amikor megállt a piactéren. Ekkor érezhetően megállt az élet is! A templom órájával együtt! Senki sem vett lélegzetet, senki sem pislogott, egy lélek se szólalt meg, s hatalmas csönd uralkodott! Ebből a csöndből született meg az első tündérlány. Csend tündér volt a neve, s mindig csak csendből-csendbe közlekedett, varázs aranypálcájával. Picinyke élete apró pillanatai ebben a csendben fogantak és ebben is teljesedtek ki. Ahol észlelte a csendet, egyszerre mindenütt ott volt! Lakhelye sem volt állandó. Bármibe bele tudott költözni! Még az emberek lelkébe is, ha az nyugodt volt és csendes. Csak Ő tudta, miért állt meg a ló, s miért állt meg az idő is, vele együtt.

A ló kis idő múlva mozdulni látszott, jelzett a tündérnek, patái hangos dobogásba kezdtek és nagy robajjal, újra eltűnt a falu végén. A tündérlány is eltűnt, a falu népe folytatta életét, mintha mi sem történt volna.

Hamar este lett, leszállt az éj, mindenki aludt, csak egy kisfiú nem. Ő ajándékokat készített, mert nem szerette, hogy a faluban az emberek szomorúan élik életüket, s azt is kitalálta – mivel mindenkinek jól ismerte szeretetnyelvét – kinek mivel kedveskedhet. Meg akarta mutatni, hogy lehet ez másként is! Ezen az éjen megjelent egy újabb ló! Ám ez a ló fehér volt, mint a hó! És átrobogott a falun.

Másnap újra reggel lett, a fekete ló újra jött, a falu népe ugyan úgy élte életét, mikor a piacon megint megállt a fekete paripa tiszteletteljesen, s vele együtt az idő is. S szerintem tudjátok mi jött ezután! A tündérlány kiröppent a semmiből, szárnyaival olyan gyorsan odatermett a csendbe, hogy tündérporos útja sem volt látható. Kereste a csendet. A faluban már megtalálta, mikor a ló megállt, de szomorúságára, csak arra az időre. Itt létezhetett egy darabig, míg a ló útnak nem indult. A tündérlány tudta mi célja a Földön. Azért született a Földre, hogy betöltsön minden űrt szeretettel az emberek szívében. Ezért ma is azt kereste. Egy fiút látott meg kicsit messzebb egy parasztházban. Odareppent, benézett az ablakon és látta, hogy a fiú ajándékokat csomagol. S mivel a tündér mindent látott, akkor is, ha nem volt ott éppen, azt is tudta, hogy a kisfiú éjjel nem is aludt. Egész éjjel ajándékokat készített az embereknek és azon gondolkozott, mivel lephetné meg őket. Látta, hogy a fiú lelke jó és tiszta, így hát beleköltözött. Majd fekete lovunk jelzett és újra tovanyargalt.

Eljött az éj, eljött a fehér ló is, de nem vágtatott át a falun, hanem megállt a templom előtt a falu közepén, a piactér mellett, ott, ahol a fekete paripa is megszokott. S éj után, nem lett reggel. Sötétbe borult a környék is, csak a ló maga fénylett olyannyira, hogy a nép nagy része odacsődült megnézni mi történik, s miért nem kel fel a Nap. A kisfiú is kiszaladt lelkében a tündérlánnyal, hogy megnézze, miért gyűlt össze a falunépe, s hozta magával ajándékait.

Miközben mindenki tanakodott a nagy fényesség körül, a kisfiú lélektől-lélekig járt kelt az emberek között, hogy átadja ajándékait, az azonban nem kellett az embereknek. Csak egy kislány fogadta el Tőle, így már ketten voltak, akiknek lelke tisztasága vonzotta a kis tündérlányt. Ekkor a fehér ló jelzett, tovafutott és reggel lett. A Napnak másodperc sem kellett, felszökött az égre, az emberek nagy csodálatára!

A kislány és a kisfiú most már együtt tanakodtak, hogyan is lehetne rábírni a népet arra, éljenek békében egymással, hogyan is figyelhetnének egymásra. Kitalálták, hogy megálmodják!

Harmadszor is eljött az éj, jött a fehér ló, s megállt a templom előtt. Jelzett a tündérnek, a tündér pedig beleköltözött a két gyermek lelkébe. Álmukban a kisfiú és a kislány találkoztak a tündérrel. Együtt nevettek, együtt játszottak, s együtt sétáltak le a tengerhez. Ott leültek egy nagy sziklára és megkérdezték a tündért, ki is Ő valójában? Hát nem csak a mesékben létezel? A tündérlány elmosolyogta magát és azt mondta: Figyeljetek, én vagyok a csend tündér és Veletek vagyok, mikor a lelketekben csend van és nyugalom. Ám mikor haragszotok, kiabáltok, zajongtok és lelketek feldúlt, nem tudok Veletek lenni. Csak figyellek titeket halkan, súghatok Nektek, de Ti emberek nem halljátok meg. Azonban Ti ketten meghallottatok engem, mikor a fekete és a fehér ló megállt a falutok közepén és láttam lelketek tisztaságát, örültem és Veletek vagyok, segítek Nektek!

A két gyermek döbbenten figyelte a kistündért! (A kisfiú karját meg is ragadta a kislány, nehogy leszédüljön nagy meglepettségében a szikláról.) És… hebegték: Te… tudsz… Nekünk… segíteni? Mert az emberek sehogy sem akarják meghallani és meghallgatni a másikat, nem hogy megérteni! – hadarták.

Ekkor a tündérlány azt mondta Nekik: Nézzétek mekkora a tenger és lássátok annyi cseppből áll, ahányan vagytok a falutokban! Halljátok a tengert, úgy zúg, morajlik, ahogy lelketek dala szól! Érezzétek a bölcs tengert, vizének erejét tiszteljétek! Ha lelketek nyugtalan, csak térjetek vissza mindig ide, a tengerhez! Holnap szóljatok a piactéren reggel korán, mielőtt a ló megáll. Jó úton jártok, mert Ti sorsotok járjátok! Szóljatok majd szívetek legmélyéről és mindenki megérti a csodát! A ló hatalmában a titok! És mindketten felébredtek.

Reggel vágtatott a fekete ló, dobogása ma is messzire hallatszott… A lány és a fiú felkeltek, tudták mi a dolguk, futottak a piactérre, ahogy csak a lábuk bírta, - lelkükben a tündérrel - hogy megelőzzék a patást. Meg is előzték! Ott felültek egy emelvényre és szakadatlan sírásba törtek ki. A falu lakói nem tudták miért sír a két kisgyermek, de mindenkit megérintettek őszinte érzéseik.

Csend lett. Mielőtt a fekete ló ideért volna. Ekkor a két gyermek felnézett az emberek arcára, s egymás arcát nézték. A két gyermek és a nép. A hatalmas csendben a jelenlét szőtte át a lelkeket egyenként és érintett meg mindenkit egyszerre. Mikor is kiszabadult az emberekből az összes rossz! Csak úgy dőlt ki belőlük az irigység, a hazugság, a hiúság, a bántás, a szomorúság… Mindenkiből! És mind ezt látták és elfogadták. E varázsütésre megnyíltak az emberek közt a kapuk, megtalálták egymást, újra megértették egymást. A csönd, s a tündérlány is így lett minden ember élete része. Ha Ő nincs, az emberek még mindig a két ló Nappal és Éj váltakozásának és szeszélyeinek lennének kitéve. A lovak továbbra is köztük élnek, de az idő többé csak akkor áll meg, ha azt az emberek úgy is akarják.