Harry és az Egri stars


https://webshop.meskete.hu

Harry és az Egri stars

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.

Mágiatörténet óra, avagy hol helyezkedik el az Egri csillagok című regény történelmünkben.

Óraadó, Binns professzor.

Harry már megint nem figyel.

  • Harry! Ki írta az Egri csillagokat? Mi hangzott el az órán? Megismételnéd? – kéri számon Binns professzor Harryt. Odakint éppen a Mardekár csapata menetelt, Draco Malfoy-jal az élen. Gyakorolnak a holnapi kviddics meccsre. Harryt ez nagyon dühíti és ki is vágyakozik egy küzdelemre, ugyanis tegnap csúnyán vereséget szenvedtek tőlük.
  • Géza Gárdonyi. – hangzott a válasz.
  • Igen, csak nem értem, miért az ablakon keresztül nézelődsz, minthogy Velünk lennél jelen az órán?!
  • De én figyelek Tanár Úr, csak ahogy tetszett mondani, már láttam is, a törökökké vált Mardekár csapatot. Hasonlóképpen menetelnek, mint mikor Gárdonyi pontosan leírta a török sereget az úton haladva. – nagy nevetésbe tör ki a Griffendél csapat. Binns professzor pedig próbálja csitítani őket, mikor mindenki fellélegzésére eltelik az idő és vége az órának. Ez volt az utolsó nap, utolsó órája. Péntek van és megkezdődik a nyári vakáció. A professzor egy mondattal búcsúzik a diákoktól:
  • Mindenkinek jó pihenést kívánok a szünetre, az Egri csillagokat pedig tessék szorgalmasan elolvasni! Lesz rá bőven ideje mindenkinek, s az olvasónaplókat várom a szünet után.

A gyerekek közül páran még meghallják a nagy zajban, mit kívánt a professzor és mit kért tőlük. Ekkor már tudni való, hogy nagyobb a lelkesedés a nyár iránt, minthogy olvasnivaló könyvek sorával írják tele a naptárat és betáblázva a nyarat, minden kérést teljesítsenek. (Még ha akadnak is ilyenek… Harry pont nem az a fajta volt, s a Tanár Úr tudta ezt.)

Nem sok választása van Harrynek, hogy hol töltse a szünidőt, hát hazamegy nagynénjéhez és nagybátyjához a Dursley családba, de már előre látja, unokatestvére Dudley Dursley – akit csak Nagy D-nek csúfolnak barátai – agyon fogja szekálni a szünidő alatt.

Hazaérve már az a kis zug sem volt meg a lépcső alatt, ami eddig szobájául szolgát… még szerencse, hogy átváltoztatástan órán megtanulták, hogyan alakíthatnak ki élhető lakhelyet, akárhol is legyenek (bár ez a legveszélyesebb a tantervben szereplő mágiák közül, mégis szükségességét látta olykor alkalmazni és nem is ment rosszul neki). Kis kialakított magánhelységében, a tetőn találta meg a legmegfelelőbb körülményeket erre és itt nem is zargatták. Csak a közös étkezésekre hívták le. (Mikor neki címzett leveleket kapott, erről sem beszéltek, sőt, egyenesen eltitkolták előle!) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Harry mit csinált a szünidő alatt?!

Még csak pár éve járt a Roxfortba és mikor kikerült egy-egy nyárra onnan, elszakítva az ottani közösségből, a barátaitól, bár minden igyekezetével azon volt, hogy megőrizze magában a roxfroti szellemiséget, azért a muglik nagy hatással voltak rá… sajnos sokszor negatív értelemben.

Harry háttal beledől az ágyába, tarkóján a két keze, fejében ötletek hada, mi mindent is akar magvalósítani az idén!

Koppanás hallatszik. Harry az ablakhoz szalad és meglátja, amint Hedvig barátja csapzott tollait igazgatja, miután visszapattant az ablaküvegről. Szélsebesen jött, hátán egy könyvvel.

  • Ú, az Egri csillagok! Kösz Hedvig! – mondja Harry a fejéhez kapva. Otthagytam a Roxfortban! (Beengedi a baglyot és bezárja a kalitkájába).

Harrynek jobb dolga is akadt, minthogy elolvassa Gárdonyi művét és így vélekedett: „tudod ki olvassa el… azt az ötszáz oldalt… tele leírással”… azonban mélyen felcsigázta a gondolat, miért lehet, hogy még mindig népszerű ez a könyv? A varázsvilágban is és nem csak a mugliknak szól?

Ahogy elgondolkozott, a nagy melegben elnyomta az álom. Rövid álmot látott. Álmában Harry, tanára előtt elégette Gárdonyi művét, de a fiú meglepetésére ő csak megértően mosolygott ezen. Felriadt. Ránézett az asztalán lévő könyvre. Még megvan, szóval csak álom volt; és a kezébe vette. Ha minden nap elolvasok harminc oldalt… csak harmincat… az maximum 3 hét. Ajj… de nem akarom. Muszáj lesz…! – szólt a lelkiismerete és a fiú kinyitotta a könyvet.

„A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a leány két évvel fiatalabb. Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz tetszett nekik. Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickol meztelenen mind a kettő.”

És megreccsen a zöld fűben egy ág, mikor leugrok a fáról, ki a Ford Anglia repülő autóból. Senki sem hallja meg, túl messze vagyok a játszó gyerekektől. Jön a török! Lóháton! Láttam odafentről! Figyelmeztetnem kell őket! Advolatus! (És nyomban apró tárgyak repülnek a két gyerek felé, de sajnos egyikőjüket sem találtam el). Odasietek a szürkéhez, titokban eloldom és elvezetem. (Nem akarom, hogy megtudják, láttam őket a patakban. Szerencse, hogy nem más vette észre őket… tényleg lett volna nemulass.) Jön a szürke Velem, hiszen ismer. (Sokat játsszunk Gergővel és Vicával együtt, mikor a szüleink éppen jó hangulatban vannak és elengednek egymáshoz.) Már közel a török… erre tart. Hallom, ahogy kiált Gergő: „Jaj, a szürke!” - felénk fut. El kell, hogy rejtőzzek! Hol a köpenyem? (Remélem, előbb észreveszi a törököt, mint a török őt – gondolom magamban és felmászok a fára, már a köpeny védelme alatt.) Megtalálja Gergő a szürkét, s vele együtt meglátja az erre tartó törököt is. Menten nyargal vissza. Közben a strucctollas fehér töröksüveges ember ideért. Reszketek én is… felette vagyok, de nem vesz észre. Csontos barna arcának határozott vonalai valami elszántságot sugároznak, bekötött fél szeme megrémít minden muglit. (De mi Griffendél vagyunk, minket semmi sem rémít meg – erősíti magában a Varázslóképző Szakiskola szellemiségét.) A török továbblépked… barna lováról kémleli az erdőt. Rájuk talál, rájuk talál! Biztosan! – csendben mégis félek. Féltem őket. Fülelek a fák ágai közül. Mi lesz Velük?! Biztosan rettegnek valamelyik galagonyabokor mögött (mert itt csak az nőtt).

Sajnos tényleg, egyikünk félelme sem volt árnyéktól való. Hallom a török erőteljes hangját: „Hol vagy, fiúcska?” Gyere elő, kis pajtás! Fügét adok! Gyere csak elő!” A torkom is összeszorul. Szívem majd ki ugrik. Suttogom: Gergő, nehogy elő gyere! Át akar vágni! – bár tudom, ezt nem fogják meghallani. És közben az összes eddig megtanult varázslatot és bűbájt elfelejtettem. Tovább hallgatózok: „Gyere elő te! Ne félj, nem bántalak! Nem jössz? Ha nem jössz, elviszem a lovadat!” Ezután nagy csend lett. Várok. Próbálok lejutni a fáról, de egész testem remeg… Majd Gergő sivalkodását hallom meg. Ne! Elkaphatta a török! S ahogy leértem a fáról, gyorsan elbújtam egy nagy szikla mögé, ami régen talán egy remetelak lehetett, de mára már csak kőhalom. Bár itt lenne Hagrid! A köpenyem is fennakadt egy magas ágon… A szikla mögül hallgattam végig a török kiabálását és a két gyerek sírását. (Tizenéves vagyok… talán vigyázhattam volna rájuk. – keringtek a gondolataim.) Majd, pár méterrel előttem mennek el… ekkor már egyikük sem sír. És kiértek az erdőből.

Utánuk futok. (Ezt nem hagyom annyiban! Segítenem kell nekik! A barátjuk vagyok! De itt nem varázsolhatok, a muglik között.) Futok az erdő szélén, látom a Mecsek útját, de még annyira nem vagyok közel, hogy észrevegyenek.  Vigyázok. (Eszembe se jut, hogy segítséget kérjek… csak futok, futok, nehogy a nagy tömegben, a török nép közt szem elől veszítsem őket.) Mellettem vonulnak a szekerek… megelőztem Gergőéket, sietek. Az egyik kocsis lassít, lehúzódik, megáll. Mellette kettő már áll. Nem a nyelvünkön kiabálnak… elmozdult a rakomány… ágyneműk, szekrények. Nem csoda! Úgy meg van rakodva! Megállok én is. (Valahogy Velük kell menjek.) Szerencsémre a török lepakol pár hordót, gabonás zsákot, széket és egy nagyobb szekrényt is, pont az erdő felé fordulva. Ahogy a földre teszi, halkan kiáltom: Alohomora! És a szekrény kinyílik. Érzem, itt az idő! A bozót mellől senki sem látta, ahogy odaosonva bebújtam a szekrénybe és magamra húztam az ajtaját. Török léptek, emelés… - morognak (biztosan valami olyasmit, hogy… de nehéz ez). Félek. Felpakolnak szekrényestől a szekérre… úton vagyok. A janicsárok és a félszemű hangját hallom. De nem annál a kocsinál, amelyiken én vagyok. Kicsit mögülem jönnek a szavak. Nem is értem. Törökül beszélnek. Vittek a kocsik minket. El is álmosodtam. Esteledhetett, bár nem tudtam mennyire… a szekrényben végig sötétség vett körül. Néha azért varázsoltam… titokban. Lumos! És fény gyúlt pálcám végén. Nem mertem kinézni, nehogy észrevegyenek.

Egyszer csak éreztem, letérünk az útról. Megint a félszemű kiált. Betértünk az erdőbe.

Biztosan este volt már, mert hallottam a tűz ropogását és a beszélgetéseket. Voltak asszonyok, akik sírtak, néha jajveszékelést is hallottam, mikor az embereket verte a török. Meg kellett volna, hogy éhezzek, az étvágyindító ételszagra, de egész nap görcsbe volt a gyomrom… csak a szomjúság az, ami gyötört. Vizet kellett keressek, hát résnyire óvatosan kinyitottam az ajtaját a szekrénynek és kinéztem. A sötét erdőt láttam. A kocsi mögül fények szűrődtek az éjszakába. Kibújtam és láttam, ahogy a szekerek körben helyezkednek el. Megszámláltam az embereket, tizennégyen voltak összesen. Sokan elaludtak. Gergőéket is láttam, ahogy egy lánnyal beszélgettek a mellettem álló szekéren. Egy kicsit megkönnyebbültem. A törökök vágták és sorjában sütötték az állatok húsait. Bárányok, tyúkok, libák húsát. Óvatosan jártam a kocsik közelében, figyeltem, meg sem mukkantam, próbáltam neszt sem csapni. Vizet nem találtam, csak bort. Hallottam, ahogy mondják, magyar bor ez. Odadobtak egy már üres hordót az egyik fához. Nem tudtam a közelébe férkőzni, így újabb varázsláshoz folyamodtam: Invito, csirkehús és bor! Szerencsém volt, hogy jól takartak a bokrok. A kezembe is repült minden, amit csak szerettem volna. Annyi bor még volt is benne, hogy csillapíthattam vele szomjúságomat. Nem szoktam meg az alkoholt és éreztem, gyorsan elálmosít. Álmosságtól és az italtól ittasan, visszatántorogtam ahhoz a kocsihoz, ahol a szekrény volt és visszamászva elaludtam.

Nem tudom hány órát aludhattam, mikor arra lettem figyelmes, hajnalodik. A szekrénybe szűrődő fény, pont a szememet érte. Éppen ajtaját nyitottam volna, hogy ismét kinézzek, mire arra eszmélek, hogy a törökök ész veszejtve kiabálnak. (Vajon mi történhetett, hogy ekkora a hűhó?!) A félszemű kiabált a legjobban; hallani lehetett, ahogy elviharzanak lóháton. Ottmaradtunk. Megtudtam a beszélgető raboktól, hogy Gergő és Vica megszökött a szürkével és Jumurdzsák lovával éjjel. Aggódni kezdtem. Biztosan hazaindultak. Remélem, otthon vannak és biztonságban. Ki kell jutnom innen!

Tervem az volt, hogy kimászok, le a földig és végigpásztázom a terepet, próbálok rájönni, mit tehetnék. Odakint látom, hogy mindössze hat aszab őriz minket. Egy kosárból maradék ételt és italt loptam. Meg is ettem ott helyben. Senki sem vett észre. Befutottam az erdőbe. Keresztes falvára igyekeztem, ahogy a lábam bírta, úgy futottam (mert tudtam, oda mehettek Gergőék.) Ahogy egyre kintebb siettem, messziről lódobogást hallottam… jönnek! (De nem tudtam kik; gyorsan elbújtam). Mellettem vágtattak el. Dobóék voltak azok! Biztosan mennek kiszabadítani a rabokat.  Isten segítse meg őket! – mormoltam magamban és mikor elhagytak, futottam tovább.

Estére értem haza. Fáradt voltam és hosszú volt az út. A szomszédjukban laktam. Szüleim már nem tudták hol vagyok… nagyon aggódtak, de örültek, hogy megkerültem. Édesanyám elmondta, hogy Gergő és Vica hazajöttek. Elfogták őket a törökök. (Ott voltam! Láttam mi történt! – tört ki belőlem majdnem a szó.  Legszívesebben ott helyben elsírtam volna magam és zokogva meséltem volna el mindent, annyira megviselt és annyira nyugtalan és ideges voltam, de nem lehetett.) Elaludtam.

Másnap korábban keltem, mint a szüleim, írtam egy levelet, az asztalon hagytam és elsiettem Vicuskáékhoz. Vica, Vica! - kiabáltam. Vica álmosan kinézett az ablakán és elmosolyodott. Gyeje be! – mondta halkan. Én pedig bemásztam az ablakon és megöleltem a kislányt. Megkérdezte, tudok e arról, hogy Jumurdzsák elrabolta őket? Mondtam, hogy tudom, ott voltam! – mondhattam ki végre, de ekkor már nem volt bennem az a sok szomorúság és kétségbeesés, így nem sírtam el magam. No meg, Vicuska előtt nem sírhattam el magam. Vigyáznom kellett rá. Figyelj Vica, én kötöttem el a szürkét a pataknál, mert ha nem kötöm el, nem látjátok meg, hogy jön a török és akkor tényleg egy szemernyi esély sem maradt volna, hogy elmeneküljetek Gergővel. Bár így sem volt sajnos. Ezután végig követtelek titeket.

  • Kösönöm, Te igazán jó barát vagy! Gejgő is ezt monydaná, ha itt jenne, bistos!

Vica következő szava egy kis csend után pedig ez volt: Ej fogunk mennyi innen. Hajjottam! Köjtözünk!

  • Hova mentek Vica és miért? – kérdeztem.
  • Nyem tudom, a süleink miatt. Budája, Fjáter György mijatt, még ma. Kéjlek mondd majd Gejgőnek! Szój Neki!

Megígértem neki.

És egész nap játszottunk. Úgy játszottunk, hogy közben mindketten gondoltunk arra, lehet, most látjuk egymást utoljára.

A faluban nem hallottuk mi készül a nagy poros úton, mert aznap mikor Vicáék Budára igyekeztek, elhagytam én is a falut (szüleim támogatásával).

Mikor a Mecsek egyik országútján jártam Gergőt keresve, - hogy elmondjam Neki Vicáék költözését - Gábor papra lettem figyelmes, amint egy odvas fa mellett kuporog. Nem értettem a helyzetet. Odasiettem.

  • Gábor pap, miért bujkál itt a bokrok tövében?
  • Fiam, mit keresel itt?
  • Gergelyt keresem, hírt viszek Neki! Tudja merre van?
  • Menj el, de tüstént! Fordulj vissza! Jön a török! Menj, fiam! Ne várd meg míg én kergetlek el!

Megijedtem, többet nem kérdeztem, beszaladtam az erdőbe, mert vissza nem akartam menni (minek is mentem volna?!). Tovább kerestem az utat, ami Gergelyhez vezethet.

Egy szikla mögött megpillantottam Őket! Oda akartam futni, de láttam, ahogy magukat megfeszítve figyelnek valamit. Emlékeztem rá, mit mondott Gábor pap. Jönnek a törökök! Jobbra néztem és az első horda már meg is jelent, színes, változatos öltözékben. Vártam. Vonultak. Robbanást hallottam. Gergely felkiáltott, valami ilyesmit: Gábor pap! – hangosan kiáltott, a zajban és a felfordulásban azonban mégsem lehetett jól hallani. Nem tudtam mi történik, de azt igen, miért jöttem. Ekkor elkapták Gergőt és Tulipánt (mert Ő volt még Vele, furcsállottam is, rabláncon, amit megint csak nem értettem…). Odakiáltottam Gergőnek: Gergő, én vagyok az…! - végig sem tudtam mondani, amit szerettem volna, mikor Gergő felém nézett, az arcomra, bele mélyen a szemembe. Megismert. Nem tudtam megszólalni. (Ő már törökkézen volt), vitték volna el, de mintha megállt volna az idő. Láttam a szemébe az aggódást. (Mintha Ő tudta volna, mi lesz vele. Nem is magáért – mert Ő bátor volt - értem aggódott.) Kiáltott utánam, és elvitte a török: Harry!

Levegőért kapkodva ébredt fel.

  • Harry, Harry! Már kilenc óra! Vagy lejössz reggelizni, vagy nem kapsz reggelit! Dudley-nak tíz perc múlva el kell mennie.– üvöltött fel a nénikéje az emeletre.
  • Jó-jó megyek már, csak összeszedem magam. – leviharzik.

Egész reggeli közben próbálja megfejteni, most álmodott, vagy? Mi történhetett Vele? Ép, hogy elkezdte olvasni a könyvet, mikor…

  • Nesze, itt van, egyél! - szólt közbe Vernon bácsi.
  • Nem vagyok éhes… - vágja vissza Harry.
  • Hozzászólnál a beszélgetéseinkhez, ha már együtt tudunk lenni legalább a mai reggelen?
  • Bocsánat… gondolkoznom kell. – és visszaszaladt a szobájába.

Nem tudtam átadni az üzenetet Gergőnek! – járt Potter fejben.

Mi lesz most? Hová viszik Gergőt és Tulipánt? Miért lesték meg a törököket? Mi történt Gábor pappal és mi volt ez a robbanás? Hova igyekeztek a törökök?

Túl sok a kérdés.

Aznap Harry levelet írt – amit Hedviggel el is küldött a barátainak -, amiben elmeséli nekik a történetet.

A levél vége így hangzott:

  • (…) És felébredtem. Szerintem olvassátok el Ti is!

S, hogy Harry Potter álmodta e, vagy…? Nem tudjuk, de, hogy elolvasta a regényt, az biztos!

Bugyi Martin, amatőr író/költő

Kiskorom óta írok, főleg saját kedvtelésből. Leginkább verseket, de a kisebb novellák, mesék sem állnak távol tőlem.


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!