A szakadékba esett tojás


http://mocorgohaz.hu/

A szakadékba esett tojás
Még az óriások idején élt egy nagy madár, mely elhozta a nappalt, minden éjszaka után. Felszállt hajnalban, fel egy magas hegyre, hol hatalmas fészkéből azt az egy tojást, - ami minden alkalommal ott termett -, felkapta karma...

Kép forrása: flickr.com

A szakadékba esett tojás

Még az óriások idején élt egy nagy madár, mely elhozta a nappalt, minden éjszaka után. Felszállt hajnalban, fel egy magas hegyre, hol hatalmas fészkéből azt az egy tojást, - ami minden alkalommal ott termett -, felkapta karmaival, s védve, óvva addig tartotta a levegőben, úgy szállt vele, hogy az általa felkelő Napnak sugarai szétáradtak a világban. Nappal lett, s míg le nem tette, nem lett éjszaka.

Ezen a napon is, a nagy madár felszállt, repült a tojással karmai közt, ám mikor gondolatai elkalandoztak repülés közben, az óriás kihasználta ezt. Hatalmas erejével megdobta a madarat egy szikladarabbal, s Ő azon nyomba meghalt. Karmai óvatos szorításából kicsusszant a tojás és zuhant a föld felé. Az óriás elkapta a madarat, de a tojás zuhanására már nem volt figyelmes, olyan pici volt. A madarat nyársra tűzte és abban a szempillantásban elfogyasztotta. Mikor az óriás megtörölte száját, visszatért lakhelyére a szakadék mellé, az erdő szélére, visszafeküdt aludni, hiszen a Nap nem kelt fel. Háromszáz évet is aludhatott, mikor újra felébredt, mert kialudta magát. Furcsállta és nem értette, hogy a Nap miért nem kel föl még mindig. Átkiabált hát háromszáz év után szomszédjának, a ravasz rókának - akivel mióta ismerték egymást, haragban éltek - a szakadék túloldalára, hátha Ő tud valamit erről. De a róka sem tudott. Hozzászegezett hát az óriáshoz egy kérdést: Miért ölted meg háromszáz éve azt az ártatlan madarat, amelyik a tojást vitte? Széles és mély szakadékot kellett átkiáltaniuk és ez az óriásnak jobban ment nagy és erőteljes hangjával, mint a rókának, így sok idő eltelt mire a hang átért a túloldalra és az óriás fülébe bújt: Miért? Az óriás csak azt tudta erre válaszolni: Azért, mert a méh nem darázs, róka! – kiáltotta, s valamivel előbb ért a róka fülébe elnyújtottan, valahogy így: Égi ajándék! Kevés az eszed, róka! (Bezzeg a rókát tisztán kihallotta szavaiból.) Amire a róka bedühödött. Kevés az eszem?! Talán rá kéne jönnünk miért nem kel fel a Nap, ahelyett, hogy engem bosszantasz! Te együgyű óriás! - kiáltotta vissza, jól megsértve ezzel az óriást. Nem azt mondtam róka! – vágta rá a termetes. És mindketten elvonultak.

Több nap is eltelt volna, ha lettek volna nappalok és éjszakák, de nem voltak, így csak sejthetjük meddig is dúltak fúltak saját mérgükben, mígnem az egyik felkelt és átkiáltotta:

Hé, Te! Róka! Te raboltad el a Napot mi? Átmegyek, szétszedlek! Nem élsz már sokáig! Erre a róka cseppet sem ijedt meg, tudta magáról, hogy elég ravasz és gyorsan kifundál majd valamit ellene, mielőtt átérne. Amúgy is nagy az a szakadék! Több nap is beletelik, míg ideér… Gyere óriás! Várlak, gyere! Nézd meg a Napot, itt a tenyeremben! (Jó nagyot tudott lódítani a róka.) Nálam van a Nappal, csak nálad az Éjszaka! Nagyon mérges lett erre az óriás, dühöngött, fát döntött, de tudta… a szakadékon nem juthat át.

Megint egészen sok idő telt el úgy, hogy nem szóltak egymáshoz. A róka viszont hallott valami neszt. Megijedt, mert azt hitte, az óriás az és átért, de olyan sötét volt, nem látott semmit. Elkezdett kiabálni, csapkodni, majd messzire futott… ami az óriás fülébe is csak halk zörejként ért célt. Mégis felemelte fejét Ő is: Mi volt ez? – kérdezte meglepetten.

Telt múlt az idő és a neszt mindketten hallották. Kiültek hát a szakadék szélére, hogy jobban hallják, mert arról jött mindig a hang. Egyre többször és egyre hangosabbnak észlelték… valami recsegett ropogott. Óriás! Te is hallod, amit én? – kérdezte a róka. Igen hallom róka! De nem állok Veled szóba! Te naplopó! Idefigyelj óriás! – kontrázott a róka. Így sosem derítjük, ki mi lehet ez! Mi van, ha a Nap azért tűnt el, mert hamarosan eljön a világvége és ez volt a kezdet? (Hát, ha Te indítottad el, Te már csak tudod róka – vágott közbe.) A ropogás meg a folytatás? S mondd, ki tudja, mi jöhet még? Lehet, hogy mind meghalunk!

Az óriás elgondolkozott azon, amit a róka mondott… lehet benne valami! (Bár ennek a gondolatának nem adott hangot a róka felé). A róka ravasz volt, rászedte az óriást, de ki akarta deríteni mi lehet az. Mi lenne, ha leereszkednénk a szakadékba, hogy megleljük a zaj forrását? Hiszen mindketten onnan halljuk. Az óriás kezdett nagyon félni, hogy tényleg eljön a világ vége, ezért beleegyezett. Jól van róka! Ereszkedjünk a szakadékba! De Te menj először! Ugyan már miért pont én óriás?! Megvesztél? A Te ötleted volt róka! – vágta rá. A rókának kellett egy kis gondolkozás, majd így szólt: Rendben. Egyezzünk meg! Együtt leereszkedünk! És honnan tudjuk, ki hol tart, ha ekkora a szakadék? – kérdezte az óriás. Onnan, hogy mindketten becsületesek leszünk! Ó róka… és ezt pont Te mondod? Miért higgyek neked? Azért mert ez most mindkettőnk ügye! Figyelj, tudod mit? Ugye még sohasem láttuk egymást, mégis mióta világ a világ, rosszban vagyunk egymással. Hát nem lemászunk, hanem beleugrunk egyszerre a szakadékba, hogy megtudjuk, mi ropog odalent. Így mindketten ugyan akkor fogunk leérni és összetalálkozni. Készen állsz? Hmm… fontolgatta az óriás a róka tervét, míg végül beleegyezett. Jól van! Ugorjunk! De aztán tényleg egyszerre! Elszámolok háromig és háromra ugrunk! Úgy lesz! – kiáltja a róka. Egy-kettő-három! És mindketten ugrottak. Ahogy zuhantak, látták, hogy a szakadék szűkül, ahogy egyre lentebb és lentebb értek.

Végül az óriás földet ért. Döbbenten tapasztalta, hogy nincs lent a róka. Feldúlt lett azon nyomban! Méretes ökleivel a szakadék oldalát ütötte mérgében és kiabált, szidta a rókát, hogy átverte. Ám kis idő múlva, mikor az óriás dühe szomorúsággá vált, leért a róka is a szakadék aljára és megszólította. Szervusz óriás! … Róka, Te átvágtál engem! – kesergett. Nem óriás, nem vágtalak át! Nem tudtam, hogy ekkora vagy! Ha tudtam volna én ugrottam volna előbb! Egyszerre ugrottunk, de Te a súlyod miatt előbb leértél. Bocsáss meg nekem! Ekkor csönd lett.

Róka, figyelj, Te ne haragudj rám… Rögtön azt hittem, csőbe akarsz húzni… nem bíztam benned… de Te bíztál bennem! Köszönöm róka! – ekkor zajt hallottak, ami már nagyon közelről jött. Odasiettek.

Az óriás ide már nem ért előbb oda, mert felkapta tenyerébe a rókát és egy nagy lépéssel ott is voltak a zajforrás mellett. Mi lehet ez róka? – kérdezte az óriás. Ez egy tojás! Egy tojás és mindjárt kikel! Szóval megvan mi recsegett ropogott! Gondolhattuk volna! Vedd a tenyeredbe, ahogy engem, de óvatosan, össze ne törd! És melengesd, nézd, így! – és a róka megmutatta, hogyan kell, majd átadta az óriásnak. Az óriás tovább melengette…

Egyik pillanatban fehér köd borult a sötét égre, s villámok cikáztak az égbolton. Azt hihették, itt a világ vége és megreped az ég! Mikor is megrepedt a tojás és kibújt belőle egy nagy madár. Mely abban a minutumban megnőtt, szárnyai alá vette a két – most már nevezhetjük őket – barátot, a rókát és az óriást és felszállt velük az égnek, egészen addig, míg a szakadékból ki nem értek.

Ekkor megmozdult a föld, esett az eső, mintha csak dézsából öntötték volna! A szakadék megtelt vízzel és a két jó barátot itt tette le a madár. A folyóvá vált szakadékon lévő hajóra, hogy együtt evezzenek tovább.

Másnap reggel a Nap is felkelt újra; hála nekik, eljött a nagy madár, mely elhozta a nappalt, minden éjszaka után.

Bugyi Martin, amatőr író/költő

Kiskorom óta írok, főleg saját kedvtelésből. Leginkább verseket, de a kisebb novellák, mesék sem állnak távol tőlem.


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!