A fenyő, aki színes levelekre vágyott

A fenyő, aki színes levelekre vágyott.

Egy szép napon a Nyár úgy döntött, hogy pihenni tér. Elég meleget adott már, elhatározta, hogy itt az ideje, hogy átadja helyét az Ősznek. Ezután egyre rövidebbek lettek a nappalok, és a reggeli harmat sem száradt már fel olyan hamar. Az Ősz egyre bátrabban viselkedett: almát, körtét, szőlőt érlelt, leverte a diót a fákról, megöntözte a szomjas földeket, majd elővette a festékeit, és kedvére beszínezte az összes falevelet. Festett sárgát, pirosat, aranyat, barnát, egyszínűt és tarkát. Minden fa csodálatos színekben pompázott. Egyet kivéve.

A kis fenyőfa egyedül állt a hatalmas park közepén. Látta, hogyan lesznek egyre színesebbek a körülötte álló fák, és kíváncsian várta, hogy az ő tűlevelei mikor válnak színessé. Minden nap kérdezgette a nem messze tőle növő platánfát, hogy lát-e már rajta sárga, esetleg piros leveleket.

– Sajnálom, kis fenyőfa, de még egyetlen sárga levelet sem látok rajtad – válaszolta a platánfa a park széléről.

– És pirosat? – érdeklődött a fenyő kíváncsian.

– Minden tűleveled gyönyörű zöld színben pompázik, nincs közte egyetlen egy színes sem.

A kis fenyőfa egyre szomorúbb lett, mert nem akart különbözni a többi fától. A platánfa, a tölgy, a juhar, de még a picike ecetfa is különbnek érezték magukat nála attól, hogy nekik színes leveleik vannak. Csúfolni kezdték, mert ő nem kapott olyan színpompás lombkoronát.

– Látod, nekünk milyen szép színes leveleink vannak? Piros, sárga és barna, neked meg még mindig zöld – dicsekedett fennhéjázva a juharfa.

– Mi ilyen szép tarka, sokszínű ruhát kaptunk az Ősztől, te pedig semmit – kötekedett az ecetfa.

– Neked nem is leveleid vannak, mint nekünk, rendes fáknak, hanem szúrós tüskéid! A tüskéket pedig nem színezi be az ősz – gúnyolódott a platánfa.

Később már szóba sem akartak állni vele.

A kis fenyőfa nagyon elszontyolodott. Bánatában néhány toboza le is potyogott a földre.

Amikor meghallotta ezt az Ősz, csak mosolygott magában: ő már tudta, hogy hamarosan jön az Északi Szél, és a gőgös, büszke fák irigyelni fogják a kis fenyőt.

Nemsokára megérkezett a jeges szél. Hozta magával a hideget: csak fújt és fújt. Hozott zúzmarát a fűszálakra, és csillogó gyémántcseppeket a pókhálókra. Miközben a fák és bokrok között tekergett, lefújta róluk az összes színes levelet.

Most rémültek meg igazán a fák.

– Mi lesz most velem a leveleim nélkül? – pityergett a kis ecetfa. – Pedig olyan szép pirosak voltak!

– Nekem volt pár aranyszínű levelem, most pedig a szél lefújta rólam. Pedig annyira vigyázni akartam rájuk! – szomorkodott a juharfa.

– Csak a csupasz ágaim maradtak! Nem fog rám szállni egy madár sem pihenni, olyan ijesztően nézek ki! – panaszkodott a tölgyfa.

Volt sírás-rívás, siratták a szép színes ruhájukat. A szél ekkor lecsendesült, és megkérdezte a fákat:

– Tudjátok, hogy miért hullik le a leveletek minden ősszel?

– Azért, mert a szél lefújja rólunk? – érdeklődött a juharfa.

– Nem csak azért. Akkor most jól figyeljetek! Elmesélem nektek, hogyan történt.

Valamikor réges-régen, még az időknek kezdetén, az első télen Földanya nagyon fázott. Be akart takaródzni, de sehol sem talált olyan takarót, ami megfelelt volna neki. Az egyik túl vékony volt, a másik kicsi, a harmadik meg nem volt elég szép.

Meglátta ekkor a fák színes leveleit, és elkérte tőlük. De a fák ragaszkodtak hozzájuk, és nem adták oda neki. Földanya nagyon elkeseredett, hogy már neki sosem lesz ilyen szép takarója, és egész télen fáznia kell. A fenyőfa ekkor lerázta magáról a tűleveleit, és betakarta vele Földanyát. Ekkor meghallottam a bánatos sóhajtozást, és fújni kezdtem, egyre erősebben és gyorsabban, lefújtam a fákról a színes leveleket, és gondosan betakartam velük Földanyát, hogy ne fázzon. Az Ősszel együtt úgy döntöttünk, hogy jóságáért megjutalmazzuk a fenyőfát; egyedül az ő levelei nem sárgulnak meg és hullanak le minden ősszel, hanem szép zöldek maradnak egész évben, hogy mindenki emlékezzen a nagylelkűségére.

A kis fenyőfa érdeklődve hallgatta az Északi Szél meséjét, és most már nem akart ugyanolyan lenni, mint a többi fa. A juhar, a tölgy és az ecetfa is csupasz ágakkal állt a park szélén, és csodálták a fenyőfa csillogó zöld tűleveleit. A fenyőfa boldogan állt a park közepén, és büszke volt arra, hogy ő megtarthatja leveleit – így télen menedéket nyújthat a hideg elől az állatoknak, és élelmet adhat nekik.