A bátor halacskák

A bátor halacskák.

Az öreg, nagy bajuszú harcsa a tó fenekén élt, a parthoz közeli barlangjában. Napközben elbújt a gyökerek és a növények takarásában, a víz alatti búvóhelyén pihent. Azonban, amikor látta, hogy a nap aludni tér, a víz a fáradt napfénytől narancsos színűvé válik, akkor összeszedelőzködött és vadászni indult.

Az óvatosabb halak ilyenkorra már mind elbújtak, nehogy találkozzanak vele. A bátrabbak elmenekültek előle, ha látták, hogy feléjük úszik. Nem tudták merre vadászik, hol szerzi a zsákmányát, mert nem hiányzott soha senki, de mindig talált magának valahol vacsorát. A kisebb halak féltek tőle, messze elkerülték a búvóhelyét, nem mertek még a közelébe se kerülni, nehogy felbosszantsák.

A halacskák az iskolában azt tanulták, hogy a „gonosz és zsémbes” harcsa kicsi halakat eszik, ezért, aki nem akar a vacsorája lenni, az kerülje el jó messzire. Általában el is kerülték a zsémbes harcsát, főleg, amióta a Ponty Pali mindenkinek azt mesélte, hogy az uszonyából azért hiányzik egy jókora darab, mert a harcsa kiharapta belőle. Olyan ijesztőnek és félelmetesnek írta le a harcsát, hogy a kicsi halak még a közelébe se mertek menni. Elég volt megemlíteni neki, hogy ha rosszalkodnak, akkor jön a harcsa értük, máris rögtön jó halacskák lettek, szót fogadtak szüleiknek.

Egy szép meleg délutánon, amikor a szellő csak kicsit borzolta a tó felszínét, két pici keszeg, akik nem figyeltek eléggé az iskolában, hogy a ragadozó halak rejtekhelyei felé nem úszkálhatnak, megzavarták a Csuka Csabit a békés szunyókálásában. Csabi éktelen haragra gerjedt, mert nagyon álmos volt.

– Hogy merészeltek felébreszteni? A legszebb álmomat zavartátok meg! – mérgelődött Csabi, és az egyik uszonyával felkapott egy hínárt és fenyegetően lóbálta a sietősen tovaúszó kis keszegek után.

– Siess Karcsi, mert a végén még elkap minket! – sürgette testvérét Kati és villámgyorsan csapkodott az uszonyaival, hogy minél messzebb kerüljön a csukától.

– Gyorsan, gyorsan! Nehogy utolérjen!

Karcsi nagyon megijedt a csuka haragjától. Olyan gyorsan úszott, ahogyan az uszonyai csak bírták. A kis keszegek nagy igyekezetükben nem nézték, hogy merre tartanak. Bebújtak egy mélyedésbe, amit gyökerek és növények mögött fedeztek fel. Mire észbe kaptak, hova is kerültek, már késő volt. Az öreg harcsa hangjától megijedtek, moccanni sem mertek.

– Hát ti? Hogy kerültök ide? – kérdezte a harcsa, amikor meglátta a két kis halacskát beúszni a barlangjába.

– Meg… meg… megijesztett minket a csuka – dadogta Keszeg Karcsi.

– Alig tudtunk elmenekülni – mondta Keszeg Kati.

– Te most meg fogsz minket enni? – kérdezte félénken Karcsi.

A harcsa a kérdés hallatán hangosan elnevette magát. Beleremegett a víz is a hahotázásba.

– Dehogy eszlek meg titeket! Nem vetem meg a kis halakat, amikor éhes vagyok, de ti nagyon picik vagytok nekem. Ne féljetek, nem bántalak benneteket. A csuka nagyobb veszélyt jelent rátok nézve, őt tényleg kerüljétek el – figyelmeztette a kis keszegeket. – Már öreg vagyok és az idők során hatalmasra nőttem, ezért sokan félnek tőlem. A bajuszom miatt félelmetesnek is látszom, és amikor vadászni megyek este, a rossz látásom miatt olyanokat is bánthatok, akiket nem akarok. Nagyon kevés barátom maradt.

– Az nagyon rossz lehet! – mondta Keszeg Kati. Közelebb úszott a harcsához, és uszonyával megsimogatta. – Nekem nagyon sok barátom van. Iskola után mindig együtt játszunk.

– Most már mennünk kell, anya nagyon mérges lesz, ha elkésünk a vacsoráról. Nem baj, ha máskor is eljövünk? – kérdezte Karcsi. – Akkor játszhatunk valamit, és már nem leszel magányos.

A kis keszegek elköszöntek az öreg nagybajuszú harcsától, és gyorsan hazaúsztak. Anyukájuk már terített asztallal várta őket. Finom hínárlevest ettek és elmesélték kalandjukat a harcsával, hogy egyáltalán nem olyan, mint amit mondanak róla.