Mesél az öreg tölgy

Mesél az öreg tölgy.

Valahol nagyon messze, még a nagy tengeren is túl, volt egy rengeteg erdő. Nagyon különleges volt, azt beszélik, hogy legöregebb fái az idők kezdete óta ott éltek. Állatok, tündérek, koboldok és manók is lakták, ki tudja, mióta. Ennek az erdőnek a közepén élt egy tölgyfa. Olyan vénséges vén volt, hogy ha ember lett volna, biztosan földig érő fehér szakálla lenne. Ő volt a legöregebb az erdőben, sőt lehet, hogy az egész világon.

Ez a vén tölgy nagy gondban volt; minden tudást, amit hosszú élete alatt megszerzett, tovább akart adni. Ha nem teszi, és véletlenül történik vele valami, akkor az erdő nagy bajba kerülhet. Ismer olyan tündér- és manótörvényeket, amelyekre már csak ő emlékszik. Ezért, amikor igazságot kell tenni, gyakran kérik a véleményét. A réges-régi meséket és történeteket az ősökről nem hagyhatja feledésbe merülni! A gyerekek szerte a világon kitől fogják megtanulni, megismerni a legendákat? Az ezeréves tölgy így elhatározta, hogy százévente átadja a tudását és tapasztalatát egy arra érdemes fának.

Mivel közeledett a századik év, összehívta az erdő lakóit, a tündéreket, a manókat, a koboldokat és az összes állatot, hogy segítsenek neki megkeresni azt a fát, amelyik megérdemli ezt a hatalmas tudást, és bölcsen fog bánni vele. Amikor meglátta, mennyien gyűltek össze a kérésére, boldogság töltötte el a szívét.

– Nagyon köszönöm, hogy újra ennyien eljöttetek! – kezdte az öreg tölgy. – A segítségetekkel eddig mindig megtaláltam méltó utódomat; már hét fának át tudtam adni a tudásomat! Arra kérlek titeket, most is segítsetek megkeresni azt a fát, akinek átadhatom mindazt, amit életem során megtanultam.

– Mi elindulunk a völgybe. Legutóbb, amikor arra jártunk, nagyon szép fiatal fákat láttunk. Biztosan lesz közöttük olyan, aki szívesen tanulna! – felelték kórusban a manók.

– Akkor mi elmegyünk a hegyekbe – válaszolták a tündérek –, a hatalmasnál hatalmasabb fenyőfák között biztosan megtaláljuk azt, akit keresel.

Az öreg tölgy adott a tündéreknek, a manóknak és a koboldoknak is egy-egy zacskó varázsport, és a segítők hada azon nyomban felkerekedett. Olyan csöndes lett az erdő, hogy a madárszárnyak suhogását is hallani lehetett. Az állatok is útra keltek, hogy segítsenek a tündéreknek, manóknak, csak a pici bogarak serénykedtek észrevétlenül a levelek alatt.

Telt-múlt az idő, és az egyik délután apró manóléptek hallatszottak. A manók elmesélték, merre jártak, mit találtak. Egy nagy gesztenyefát tartottak alkalmasnak. Hosszasan mesélték a tölgynek, hogy az ágai között mennyi madárnak és mókusnak ad otthont. Ő biztosan bölcsen fog bánni a megszerzett tudással. Jól megszórták a varázsporral, amitől lába nő. Teliholdra meg is érkezik.

A manók türelmesen vártak, de a gesztenyefa csak nem jött. Egy arra repülő kismadár csipogta el, hogy annyira féltette az ágaira épített fészkeket, hogy el sem indult. A hír hallatán mindenki nagyon szomorú lett, de az öreg tölgy még reménykedett. Bízott benne, hogy a tündérek vagy a koboldok sikerrel járnak.

Időközben a tündérek is megérkeztek, és elmesélték, hogy ők egy nagyra nőtt fenyőfát találtak a keleti erdők szélén. De mivel a fenyők az árnyékos hegyoldalakon élnek, a tölgyek pedig lenn a napfényes völgyben, nem volt hajlandó elhagyni a lakhelyét.

Az öreg tölgy most már tényleg nagyon szomorú lett. Mi lesz, ha most nem találok egy fát sem, akinek a tudásomat átadhatom? – gondolta. Visszaemlékezett a réges-régi időkre, korábbi tanítványaira. Mesélt és mesélt nekik szinte megállás nélkül, és olyan figyelmesen hallgatták, hogy az örömtől és a büszkeségtől csak úgy ragyogtak a levelei.

Ekkor a koboldok megálltak előtte egy facsemetét tartva a kezükben. Az öreg tölgy nagyot nézett.

– Kedves tölgy! Mi ezt a kis fácskát tartjuk a legalkalmasabbnak arra, hogy hatalmas tudásodat átadd neki.

– Ezt a picike fát? Csak alig néhány éves! Neki még nagyon sokat kell nőnie ahhoz, hogy taníthassam – válaszolta a tölgyfa.

– Az egyik makkodból nőtt ekkorára! – szólalt meg egy koboldlány, és az öreg tölgy elé lépett. – Óvtuk, vigyáztuk, hogy ne érje semmi baj. – A koboldok ekkor letették a fácskát a földre, nem messze az öreg tölgytől.

Mivel a helyváltoztató varázspornak elmúlt a hatása, a kis fa azonnal gyökeret eresztett. Apró levelei csillogtak a délutáni napfényben.

Az öreg tölgy alaposan megnézte magának.

– Tényleg az én fiam lennél?

– A koboldok azt mondták, két nyárral ezelőtt egy rigó elcsent tőled egy makkot. Ezt a makkot elvitte nekik, és abból nőttem ki én.

A kis fa ámulattal nézte a hatalmas öreg tölgyet, óriási lombkoronáját, ami ragyogott a napsütéstől. Eldöntötte, hogy ő is olyan óriásira szeretne nőni, mint az apukája.

Az öreg tölgy elmosolyodott, és úgy folytatta:

– Hajlandó vagy-e tanulni? Van-e kitartásod hozzá?

– Szeretnék tanulni! Meg akarom ismerni azokat a meséket, amikről már olyan sokat hallottam a koboldoktól! – válaszolt bátran a kis fa, és kihúzta magát, hogy egy picit nagyobbnak látsszon.

Az öreg tölgyfa csak úgy ragyogott a büszkeségtől! Alsó ágaival megcirógatta a fiacskáját, majd tanítani kezdte. Mesélt reggel, mesélt este, és olyan csoda történeteket mondott, hogy tündér, manó, kobold, madár, aki csak arra járt, elfelejtette minden teendőjét, leült, és őt hallgatta. Így ment ez hosszú időn át: a fák levelei lehullottak, majd újra kinőttek, és az öreg tölgy még mindig mesélt.

Közben a kis facsemete nagyot nőtt, és napról napra okosabb lett. Egyszer csak elérkezett az idő, amikor az öreg tölgy az utolsó mesét is elmondta.

– Drága fiacskám! Most már mindent tudsz, amit én! Nem tudok már többet tanítani neked. Itt az idő, hogy tudásoddal az erdőt szolgáld.

Az öreg tölgy megrázta a leveleit, és annyi varázsport szórt a kis fára, amennyit csak tudott.

– Amint feljön a telihold, a helyváltoztató varázs életre kel. Akkor te is elindulhatsz új otthont keresni. Egész addig, amíg fel nem kél a nap. Igyekezz okosan választani! Ahol napfelkeltekor gyökeret versz, hosszú ideig maradnod kell.

A két tölgyfa elbúcsúzott egymástól, és ahogy feljött a hold, a kis facsemete a koboldok társaságában útnak indult. Az öreg tölgyfa büszke volt fiacskájára, örömében nem csak a falevelei, de még a makkjai is ragyogtak. Boldogan nézett távolodó tanítványa után.

A kis tölgy, aki a mesék hallgatása közben már egészen nagyra nőtt, nemsokára meg is találta a megfelelő helyet egy tisztás közepén, ahol boldogan vert gyökeret. Másnap reggel a környékbeli állatok csodálkozva vették körbe. Amikor a kis tölgy elmesélte, hogyan került oda, az állatok köré gyűltek, és pisszenés nélkül hallgatták az érdekes történetet. Mire befejezte, azt vette észre, hogy az erdő összes lakója, az állatok, tündérek, manók és koboldok, és aki még élt az erdőben, mindenki őt hallgatja. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy őt is annyira szeretni fogják majd az erdő lakói, mint az öreg tölgyet.

Ez a mese olyan régen történt, hogy azóta már a tündérek, manók és koboldok is feledésbe merültek. Pedig ott élnek ők még ma is. Mivel ember nem jár arra, nem is találkozik velük. A tölgyfák azóta is a legnagyobb tudású fák az egész földkerekségen. Ha véletlenül egy tölgyfa mellett jársz, és figyelmesen hallgatózol, lehet, hogy neked is mond egy ősrégi mesét.