Olivér és az Álommanó

Olivér és az Álommanó.

Zizi, a fiatal álommanó gondterhelten lépkedett a járdán. Édesapja, a fő álommanó nemrég bízta rá a pici gyerekek elaltatását. Büszkén látott neki a feladatnak; kitartásának és szorgalmának köszönhetően minden babát hamar el tudott altatni. Elég volt annyi, hogy meghallották csengő énekét, miközben ő egy pici álomport fújt az arcukra, és békésen aludtak reggelig.

Olivér azonban nagy feladat volt. Eddig ő volt az egyetlen embergyerek, akit nem tudott elaltatni, csak nagyon-nagyon nehezen. Volt, hogy egy egész zacskónyi álomport fújt az arcára, de még akkor is csak egy álmos ásítást tudott elérni nála. Legtöbbször viszont Olivér csak nézte a manócskát csillogó szemmel, és mosolygott rá.

Zizi most is hozzá igyekezett. Izgatottan igazította meg picike hátizsákját, ami már nagyon könnyű volt. Már minden baba aludt, egyedül Olivér volt még ébren. Zizi hozott magával még egy zacskó álomport, hogy biztosan elég legyen. Amikor belépett a szobába, Olivér az ágyikójában feküdt. Ahogy észrevette Zizit, elmosolyodott, és babanyelven beszélni kezdett hozzá. Zizi nagyon meglepődött, mert a gyerekek nem szokták látni őt.

‒ Szia, manócska! Már vártalak.

Zizi kíváncsian lépett oda Olivérhez.

‒ Te látsz engem?

‒ Igen. Nagyon szép vagy abban a zöld sapkában.

Zizi nem tudta, mit válaszoljon. Természetesen megköszönte a bókot, ahogy illik, de nem tudta, hogyan tovább. Ekkor jutott eszébe apukája tanítása: az álompor elaltatja azokat a gyerekeket, akik hallják őt – de akik látják is, azoknál hatástalan.

‒ Te milyen manó vagy? ‒ kérdezte Olivér Zizit.

‒ Álommanó vagyok. Az a feladatom, hogy este felkeresem a pici gyerekeket, és álomporral elaltatom őket. Tudod, a gyerekek éjszaka nőnek, alvás közben. Ha nem altatom el őket, akkor mindig picik maradnának.

‒ Engem is el akarsz altatni?

‒ Hát persze! Mivel te is pici vagy, és meg kell nőnöd. De mivel látsz engem, így álomporral nem tudlak.

‒ Amikor énekeltél nekem, az nagyon tetszett.

‒ Tényleg? ‒ csodálkozott Zizi. ‒ De mégsem aludtál el tőle ‒ tette hozzá lógó orral. ‒ Tudod, mit? Van egy ötletem.

Zizinek eszébe jutott, hogy amikor ő volt pici, az anyukája hogyan altatta el. Minden este mesét mondott neki, amíg le nem csukódott a szeme, és el nem aludt. Gondolta, ha már az álompor nem hatásos, és az ének is kevés, lehet, hogy a mese jó lesz. Így hát odaült Olivér párnájára, kényelmesen elhelyezkedett, és mesélni kezdett. A kedvenc meséjével kezdte, a bátor kis méhecskéről, amit Olivér csillogó szemmel és mosolyogva hallgatott. A második mese az éhes kis hörcsögről szólt, ott a pici már nagyokat ásított, és amikor Zizi befejezte a harmadik mesét a ravaszdi rókáról, észrevette, hogy Olivér csukott szemmel, halkan szuszog, és a maciját magához ölelve alszik.

Zizi halkan felállt, búcsúzóul nyomott egy puszit Olivér orra hegyére, és hazaindult. Sietett, hogy a mamája néhány mesével őt is álomba ringassa.