Elion és Pille

Elion és Pille.

Valahol nagyon messze, hét tengeren is túl, volt egy város. Ebben a városban lakott Elion, egy csupa szív, mindig vidám kisfiú, aki a városszéli óvoda Pillangó csoportjába járt. Minden reggel az elsők között érkezett, és nagyon jól ismerte az óvoda minden zegét-zugát, még az udvart is. Délutánonként sok időt töltött az udvar egyik sarkában lévő hársfa alatt, mert onnan látni lehetett a hatalmas, virágos, ezerszínű rétet, ami körbevette a várost.

Ezen a mezőn, amit Elion sokszor vágyakozva csodált, élt egy pici pillangó, Pille. Pille sok időt töltött az emberek figyelésével, az egyik kedvenc időtöltése volt az óvoda udvarán álló nagy hársfáról nézelődni. Arra azonban mindig vigyázott, hogy ne vegyék észre. Ez nem volt egyszerű, mivel gyönyörű szép kék és arany színben pompázó szárnyai nagyon feltűnőek voltak, főleg, amikor megcsillant rajtuk a napfény.

Pille nem akármilyen pillangó volt: a csodapillangók családjába tartozott. A család minden tagjának volt egy különleges tulajdonsága. Pille például az emberek érzelmeit látta, míg az egyik testvére az emberek vágyait, egy másik pedig az elszalasztott időt. Pille az érzelmeket színeknek látta: a dühöt sötétzöldnek, az irigységet sárgának, a szomorúságot szürkének, a vidámságot rózsaszínnek, a szeretetet pirosnak. Minden érzelemnek megvolt a maga színe. A pillangók közül csak egyedül Pille volt olyan bátor, hogy az emberek közelébe merészkedjen.

Naphosszat ült a fán, és a vidáman játszó gyerekeket nézte. Abban a hitben volt, hogy nem látja senki, egészen addig, amíg Elion oda nem ment hozzá, és meg nem szólította.

– Szia, pillangó! – köszönt Elion.

Pille megrémült. A szárnyát sem merte megrebbenteni, csak állt mozdulatlanul, és várta, hogy Elion elmenjen. De Elionnak esze ágában sem volt.

– Te csodapillangó vagy ugye? A nagymamám mondta, hogy az ilyen pillangók nagyon ritkák, és sok ember egyet sem lát egész életében. Meg azt is mondta, hogy ha látsz egyet, akkor nagy szerencséd van, köszönd meg neki, hogy megmutatta magát neked.

Pille azt hitte, elővigyázatlan volt, és ezért látták meg, de a következő napokban akárhova is bújt, Elion mindig észrevette. Ez Pillének nagyon szokatlan volt – eddig csak egyszer, egy kislány látta őt. Pille teljesen elfelejtette, milyen érzés, amikor észreveszik. Ráadásul furcsa dolgot vett észre Elionon: a kisfiút ragyogó piros szín vette körül.

– Szia, Elion! – köszönt félénken Pille. – Sok ember nem hisz a csodapillangók létezésében, ezért csak az láthat minket, aki megérdemli.

Elionnak felcsillant a szeme.

– Lehetünk barátok is?

– Szeretnéd?

– Igen, nagyon! Te tudsz varázsolni is? – érdeklődött Elion. – Mert a nagymamám szerint minden csodapillangónak varázsereje van.

– Igen, tudok varázsolni, de jobban szeretem a varázserőmet átadni az embereknek.

– Meg tudsz tanítani varázsolni? – kérdezte izgatottan Elion.

– Pár varázslatot minden gyerek tud! Én az érzelmeket látom, és meg tudom változtatni őket. Szeretnéd, ha te is tudnál ilyet?

– Igen, nagyon! – ujjongott a kisfiú.

– Akkor emeld fel a kezed, és nyújtsd ki a mutatóujjad. Rászállok, és adok neked a varázserőmből.

Elion engedelmesen a magasba emelte a karját, egészen közel a pillangóhoz. Kinyújtotta a mutatóujját, Pille pedig rászállt az ujja végére.

– Holnap reggel, amikor felébredsz, látni fogod, ha valaki szomorú. Szürkés ködöt fogsz látni körülötte. Most mennem kell, hamarosan találkozunk!

Elion csak állt a fa alatt, és az ujját nézte. Majd zsebre dugta a kezét, és visszaszaladt a többiekhez. Egy ideig még a pillangó szavai jártak az eszében, majd ahogy egyre jobban belemerült a játékba, szép lassan el is felejtette őket.

Másnap reggel, mikor felébredt, álmosan dörzsölte a szemét. Gyorsan felöltözött, és szaladt reggelizni. Mikor meglátta a szüleit, megtorpant, és eszébe jutottak Pille szavai: mind a kettejüket világosszürke köd vette körül. Elion leült az asztalhoz, elvette a tányérjáról a szendvicset, és enni kezdett. Közben hol az anyukáját, hol az apukáját figyelte.

– Anya, te szomorú vagy?

– Nem, Elion, miért kérdezed?

– Csak mert nagyon csöndben vagy.

Elion elbizonytalanodott. Pille azt mondta, akinél szürke színt fog látni, az szomorú. De most megkérdezte, és nem az. Akkor miért mondta ezt Pille? Amikor anyukájával kézen fogva kilépett az utcára, csodálkozva nézett szét: nagyon sok szürke felhőbe bugyolált embert látott. Ennyi szomorú ember lenne a világon? Mikor megálltak a zebránál, nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze a mellette álló idősebb nénit.

– Néni, te miért vagy szomorú?

Az idős hölgy csodálkozva nézett Elionra, és mérgesen válaszolt.

– Miért lennék én szomorú? Egyáltalán nem vagyok szomorú, sőt, egészen jó kedvem van! – Amikor a lámpa zöldre váltott, botjára támaszkodva, sietve otthagyta Eliont.

Az óvodába beérve Elion még egy kislánytól megkérdezte, hogy szomorú-e, de ő is tagadta. Elion most már tényleg össze volt zavarodva. Vajon Pille nem mondott igazat neki? Alig várta, hogy délután legyen, ki tudjon menni az öreg hársfához, és találkozzon a pillangóval.

– Szia, Elion! – köszönt Pille, amikor meglátta a közeledő kisfiút.

– Szia, Pille! Képzeld, akit csak megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy nem szomorú!

– Láttad a szürke ködöt az emberek körül? – kérdezte a pillangó.

– Láttam, de ők nem akartak beszélni róla. Akkor én mit tegyek?

– Ha már tudod, hogy valaki szomorú, akkor vedd elő a varázserődet, és használd!

– Varázserőmet? De én azzal csak a szomorúságot látom! – lepődött meg Elion.

– Nem azt, amit tegnap kaptál, hanem a másikat! Minden gyereknek van varázsereje: mindegyikük tud szeretetet adni. A szeretetnek van a legnagyobb hatalma a földön!

– És hogyan kell szeretet adni?

– Mindenkinek másképp van rá szüksége. Van, akit csak türelmesen meg kell hallgatnod, másvalakinek segíthetsz rendet rakni, esetleg megölelheted, ha szomorúnak látod.

– Mint az óvónéninek a helyére rakni a játékokat, mielőtt kimegyünk az udvarra?

– Pontosan! – kiáltott fel boldogan Pille. – Elmondom, hogy csináld. A szeretetet először a szívedben érzed. Gondolj valamire, aminek nagyon örülsz. Amikor már érzed a szívedben, akkor nyúlj oda a kezeddel, és vedd ki onnan. Innen már oda teszed, ahova csak akarod!

– Ahova csak akarom? – kérdezte Elion csodálkozva.

– Igen! Akár egy csokiba vagy egy játékba is, amit aztán odaadsz valakinek.

– Hű! Ezt ki kell próbálnom! De honnan fogom tudni, hogy sikerült-e?

– Hát onnan, hogy már nem fogod látni a szürke ködöt. Tudod, mit? Adok még a varázserőmből. Nyújtsd ki a mutatóujjadat!

Elion engedelmesen közelebb lépett, és odanyújtotta apró ujjacskáját Pillének.

– Most megint varázserőt kaptam?

– Igen. Holnap reggeltől, ha valaki vidám, akkor rózsaszín, ha boldog, akkor piros ködöt fogsz látni körülötte.

– Jaj, de jó! – örvendezett Elion. – Akkor látni fogom, ha odaadtam neki a szeretetet?

– Igen, Elion.

– Köszi szépen, Pille, most megyek, és gyorsan ki is próbálom! Szia! – köszönt el Elion Pillétől, majd a barátaihoz szaladt.

– Te Elion, mondd csak, merre kószáltál? – kérdezte bent az óvó néni a kisfiútól, miközben segített neki levenni a kabátját.

– A nagy fánál jártam, csodaszép színes leveleket találtam rajta, azt figyeltem.

– Akkor uzsonna előtt lerajzolod nekem? Biztos van olyan, amilyet még nem láttam. – Az óvó néni megsimogatta Elion borzos haját, és bekísérte a szobába.

Elion leült az asztalhoz, elővette a színes ceruzákat, és rajzolni kezdett. Pici keze alatt egy gyönyörű, ezerszínű fa képe kezdett kialakulni. Elion kezébe fogta a barna ceruzát, hogy befejezze a fa leveleit. Mikor felnézett, észrevette a szürke ködöt az óvó nénije körül. Gondolt egyet: kipróbálta, amit Pille mutatott neki. Rágondolt valami szép dologra, és mikor elég erősen érezte a szeretetet, beletette a rajzába. Éppen készen lett vele, mikor az óvó nénije megállt mellette.

– Hűha, Elion, ez nagyon szép lett! Eltehetem emlékbe, hogy mindig jó kedvem legyen, ha ránézek? – kérdezte az óvó néni, majd elvette Eliontól a rajzot. Alaposan megnézte, majd két rajzszöggel a faliújságra tűzte. Mikor a rajz a helyére került, Elion már nem látta az óvó nénije körül a szürke színt – helyette halványpirosat látott. „Azta! – gondolta. – Működik a varázslat!”

A következő napokban Elion, akivel csak találkozott, mindenkinél kipróbálta, hogy működik-e a varázsereje. Anyukáját reggel hatalmas öleléssel köszöntötte, amit csak akkor hagyott abba, amikor meglátta körülötte a rózsaszín, majd piros ködöt. Apukájától reggeli után egy nagy puszival köszönt el. Mindenkihez volt egy-két jó szava, és osztogatta a szeretetet, amikor csak tudta. Beletette a szomszéd bácsi újságjába, apukája kávés csészéjébe, amikor reggel odaadta neki, nagymamája szemüvegébe, és óvodás barátai játékába is, amikor együtt játszottak.

Elion nagyon boldog volt, hogy használhatta a varázserejét, és szeretetet adhatott mindenkinek. A városka élete, legalábbis az a környék, ahol Elion élt, szép lassan változni kezdett. A kisfiú egyre kevesebb szürke, és egyre több rózsaszín meg piros ködöt látott az emberek körül. Rendszeresen beszámolt Pillének a varázslásairól, és a kis csodapillangó nagyon boldog volt, hogy Elion azt ennyi jóra használja.

– Látom, most már jó erős a varázserőd – mondta Pille Elionnak, amikor a kisfiú egyik délután megállt a nagy fa alatt.

– Bizony! Sőt most már azt csinálja, amit én akarok.

– Akkor még gyakorolj, és adj sok szeretetet! Én közben figyelem, hogy csinálod, és amikor elérkezett az ideje, akkor új varázserőt is kapsz majd tőlem.

– Újabb varázserőt? – csodálkozott Elion.

– Igen. Annyi érzelem van még a világon! Sok mindent tudok még neked mutatni.

Elion nevetni kezdett, és elszaladt. Nagyon boldog volt. "Csodálatos érzés jót tenni" – gondolta. Örömmel szaladt nagymamájához, aki már az udvaron várta őt, és mesélt neki a pillangóról.