Mese a varázspatakról

Mese a varázspatakról.

Ez a mese a messzi Északon, a nagy tavaknál, a legnagyobb tó náddal borított északi csücskében kezdődik. Itt, a magas nádasban, a kíváncsi tekintetek elől védve, éltek a kis vadludak. Ahogy kikeltek a tojásból, már követték is a mamájukat a vízbe. Lili, a lúdlány és három másik testvére, Lara, Gáspár és Gedeon szüleik védelmező szárnyai mellett kereste a tóban a finom falatokat. A mamájuk és a papájuk megtanított nekik mindent, amit egy lúdnak tudnia kell: hol találják a legzamatosabb fűcsomókat, hol nőnek a víz alatt a legfinomabb hínárok, és hogyan tudják időben észrevenni a ravaszdi rókát, és gyorsan elbújni előle.

– Mama, a róka nem tud úszni? Nem jön be utánunk a vízbe? – kíváncsiskodott Lara.

– A rókák rosszul úsznak, a mély vízbe nem mernek utánunk jönni. Ha tehát rókát látsz, ne állj meg a vízparton, hanem ússz be a tó közepére – magyarázta lúdmama.

– És ha nincs tó a közelben? – kérdezte Lili.

– Akkor elrepülsz a róka elől.

– Elrepülök? – Lili meglebegtette pelyhes szárnyait. – A szárnyaim még nem elég nagyok hozzá.

– Semmi baj. Nemsokára kinőnek a felnőtt tollaitok, ugyanolyanok, mint nekem vagy a papának, és úgy már menni fog.

Lili aznap este sokáig mocorgott a fészekben. Egyfolytában a tolla meg a repülés járt az eszében. Vajon olyan színű felnőtt tolla lesz, mint a mamájának, vagy kicsit sötétebb, mint a papájának? Vajon milyen érzés lesz felszállni? Végül legyűrte a fáradtság: a csőrét a szárnya alá dugta, és elaludt.

A kisludak gyorsan nőttek. Lili nemsokára észrevette magán, hogy a sárgás pelyhei helyén szép, erős, barna tollak nőnek. Nézegette magát a tó vizében, és tetszett neki, hogy mennyire hasonlít már a szüleire.

Hamarosan eljött a nap, amikor a papájuk elkezdte őket tanítani. 

– Jól figyeljetek gyerekek, megmutatom, hogyan kell repülni! – A kis ludak tátott csőrrel figyelték papájukat, ahogy néhány szárnycsapás után a levegőbe emelkedett.

– De ügyes!

– És milyen gyors! – ámuldoztak a kis ludak.

– Először csak a szárnyatokkal verdessetek, hogy minél erősebb legyen és elbírja a súlyotokat a levegőben – folytatta lúdpapa, amikor földet ért. – Ezt gyakoroljátok naponta többször. Amikor már jól megy, megmutatom, hogyan tartsátok a szárnyatokat ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjetek.

Mind a négyen szorgalmasan gyakoroltak, napról napra ügyesebbek lettek. Először Gáspárnak és Larának sikerült hosszabb ideig a levegőben maradnia. Gedeon pár nap után követte a testvéreit. Hamarosan együtt repültek a nagy tavak felett. Egyedül Lili hiányzott közülük. A testvérei nem játszottak vele, nélküle repültek mindenfelé. Pedig sokat gyakorolt, verdesett a szárnyaival, fel is emelkedett a földről, mégsem tudott a levegőben maradni. Nagyon elkeseredett miatta.

– Én leszek az egyetlen lúd, aki nem tud majd repülni! – szomorkodott. Bemászott a fészekbe, leült a helyére, és bánatosan sóhajtozott. – Itt kell maradnom a hidegben, mert nem tudok délre költözni!

– Ugyan már, addig még van idő – vigasztalta lúdmama, mindhiába.

– A többiek olyan hamar megtanulták, nekem meg nem megy! Miért ilyen nehéz?

– Valakinek kicsit nehezebben megy, de hidd el, minden lúd megtanul repülni.

– Én leszek az első, aki nem tud repülni!

Lili bánatában útnak indult. Azon gondolkozott, mi lesz vele, ha nem tud repülni. Nem is nézte, merre megy, tette az egyik lábát a másik után. Akkor nézett szét először, merre jár, amikor egy kavics megszúrta a talpát. Útja egy sziklás kis patakhoz vezette, amelynek vize vízesésben gyorsan folyt le a dombról, és fehér habot vetve kerülte ki a magas köveket. Felsétált a domb tetejére, megállt a patakparton és szétnézett. Minden álma az volt, hogy végre repüljön. 

A patak nem volt mély, és itt a dombtetőn sokkal szelídebben folyt, mint odalenn. Leült a partjára, és a csordogáló vizet nézte. Nemsokára arra tévedt egy szellő, megborzolta Lili tollait, és mintha mondani akart volna neki valamit. Lili a szél susogásában egy versikét vélt hallani.

Lili csodálkozva hallgatta a szelet. Ez egy varázspatak lenne? Felállt és besétált a patak vizébe, a hűs víz csiklandozta a lábát. Ahogy hallgatta a víz csörgedezését, a patak is szólt hozzá: „Van egy nagy ág a vizemben, ha kihúzod a partra, akkor adok a varázserőmből.” Lili kíváncsian nézett körbe, jól hallotta-e, és ahogy balra pillantott, észre is vett egy nagy ágat. Ahogy közelebb ment hozzá, látta, hogy akadályozza a vízfolyást. Megfogta a csőrével a faágat és addig húzta, cibálta, amíg ki nem rángatta a partra. A patak vize felgyorsult, és azt csörgedezte: köszönöm a segítségedet, fürödj meg a vizemben, mondd el a szél versikéjét és repülj!

Lili megállt a patak sekély részén, egy mohás farönk mellett. Először megmosta az arcát, aztán a bal szárnyát, majd a jobbat, utána a hasát, majd a lábát. A vízcseppek olyan szépen csillogtak a tollain, hogy elhitte, tényleg varázspatakban fürdött. Elmondta a varázsigét, amit a széltől hallott:

„Varázspatak, segíts nekem,

Varázserőd add most nekem,

Tollaimat bevizezem,

Patak, kérlek, repíts engem!”

Végül készen állt arra, hogy elrugaszkodjon a szikláról, ahonnan a patak vize a mélybe zuhan. A szél ekkor a fülébe súgta:

– Bízz a szárnyaidban!

Lili nagy levegőt vett, és hatalmas szárnycsapásokkal a szikla felé futott. Elrugaszkodott… és repült! Fel-le mozgatta a szárnyát, és a levegőben maradt, mi több: minél erősebben csapkodott, annál magasabbra repült. Látta felülről a tavat, ami így már nem tűnt annyira nagynak. Látta a mellette zöldellő rétet, a fákat. Boldog volt, mert tudta: most, hogy megtanult repülni, már ő is délre tud költözni a családjával.

Vissza akart menni a mamájához, de észrevette, hogy ott repül mellette, utána ment.

– Ugye mondtam, hogy sikerül? – mondta a lányának. – A földről kicsit nehezebb felszállni, de idővel az is menni fog.

Otthon Lili büszkén mutatta meg a többieknek a tudományát. De a varázspatakról egy szót sem szólt. Az az ő titka maradt.