A kis gyík új ruhája

A kis gyík új ruhája.

Valamikor nem is olyan régen, túl a nagy folyón és a mocsáron, volt egy erdő. Ez az erdő igencsak picike volt, viszont nagyon szép. Itt nőttek a fák a legnagyobbra, itt nyíltak a legszebb virágok, és itt éltek a legkülönlegesebb állatok. A madarak olyan ragyogó színes tollakkal repkedtek, amiket máshol nem lehetett látni. Az egyik majmocskának hosszú, csíkos volt farka, míg a másik kis majom teljes egészében arany színben pompázott. A pocok selymes hosszú bundájára, míg a róka a fényes fekete cipőjére volt büszke.

Egyedül a gyíkocska szomorkodott, mert szürkés színével egyáltalán nem érezte különlegesnek magát. Igaz, hogy ő tudott az erdőben a leggyorsabban szaladni, még a villámnál is gyorsabban, de őt ez nem vigasztalta. Színes pikkelyeket szeretett volna, legalább olyan pompásat, mint ami az erdő többi lakójának is volt. Fakó színe miatt a büszkébb madarak nem is álltak szóba vele.

Az egyik reggel azonban a kis gyík, azt vette észre, hogy a színe mintha még a szokásosnál is szürkébb lenne. Nézte magát a patak vizében és egészen elszomorodott.

– Miért szomorkodsz pici gyík? – kérdezte tőle a sikló, amikor kiúszott a partra, pontosan a nagy fehér kő mellett, amin a gyíkocska pihent.

– Mindenkinek olyan szép színes a ruhája, csak az enyém ilyen szürke. Még a tiéd is olyan szépen csillog a napfényben, mintha aranyból lenne. Az enyém meg fakó, színtelen. Olyan csúnya vagyok.

Lassan lemászott a kőről, amin sütkérezett és hazafelé indult. Ahogy leért a fűbe úgy érezte, mintha a fűszálak csiklandoznák. Viszketett a hasa, a lába, a nyaka, de még a farka is. A szokásosnál sokkal lassabban ért haza, mert folyton meg kellett állnia vakarózni. Alig várta, hogy hazaérjen a barlangjába és elbújhasson.

– Ssssszegíthetek, kicsi gyík? – hallotta a sikló hangját, amit közeledik hozzá.

– Menjél innen, hagyj magamra. Nehogy te is elkapd a betegségem. Mindenem viszket – panaszkodott a gyíkocska.

– Szzzzemmi bajod kicsikém! Dehogy vagy te beteg! – nyugtatta sikló mama a gyíkot. – Éppen ellenkezőleg! Egészséges vagy és nagyot nőttél. Annyira nagyot, hogy kinőtted a pikkelyeidet.

Sikló mama megpihent a barlang bejáratánál egy kényelmes napos sziklán, és várta, hogy a gyíkocska kidugja az orrocskáját.

– Kinőttem a pikkelyeimet? És az viszket ennyire? – Kíváncsiskodott, miközben a hasát vakarta.

– Igen. Mi hüllők, a gyíkok, a siklók és a kígyók, különlegesek vagyunk. A bőrünk nem tud velünk együtt nőni, mint a madaraknak vagy a majmoknak. Amikor már kezd kicsi lenni, akkor új bőrünk, új pikkelyeink nőnek, a régit pedig levesszük.

– De ez a lényegen akkor sem változtat – szomorkodott a kis gyík most éppen a fülét vakarva. – Akkor is ilyen szürke marad a színem. Sosem leszek szép színes pikkelyeim.

– Csak várt meg a holnapot! Fogsz még csodálkozni, amikor leszaladsz a patakpartra és megnézed magad a víz tükrében! – magyarázta sikló mama, és tovább pihent a napsütötte sziklán.

A gyíkocska nem értette, sikló mama mit akart neki ezzel mondani. Le fogja venni a szürke bőrét? Ki fog belőle bújni, mint egy kabátból? Nagyon kíváncsi lett rá, hogyan fog mutatni a szép új pikkelyeiben. Vajon azok is csillogni fognak? Ezen gondolkodott szinte egész este és még éjszaka is. Hajnal felé már nem viszketett neki annyira, és szinte azonnal el is aludt, annyira elfáradt a sok vakarózásban.

Reggel a napfény melegére ébredt, ahogy a pofácskáját cirógatta. Olyan érzése volt, mintha valaki az éjszaka betakarta volna. Gyorsan lefejtette magáról a takarót, és meglepve látta, hogy annak szürke gyík alakja van. Ez lenne a régi bőre? Hirtelen eszébe jutottak sikló mama szavai, és villámgyorsan szaladt is a patakhoz. Nagyon kíváncsi volt rá, hogyan mutat az új bőrében. Amikor odaért a patakhoz, felmászott a fehér nagy kőre és a vízbe nézett. Alig akart hinni a szemének, még a szája is tátva maradt a csodálkozástól.

– Ez tényleg én lennék? – kérdezte magától.

– Én mondtam, hogy ma reggelre te is sssszép lesssszel! – sziszegte a sikló a patak túlsó partjáról.

A kis gyík még sokáig nézegette magát a patak vizében. Alig akarta elhinni, hogy az a csoda szép élénk zöld színben pompázó, kék sálat viselő csillogó fekete szemű gyíkocska tényleg ő lenne. Hogy ő is van olyan szép, mint az erdő többi lakója.