Olivér és a Zoknikobold

Olivér és a Zoknikobold.

Zozó, a kis kobold Olivér ágya szélén ült, és egy zoknit szorongatott a kezében. Nagyon örült neki, hogy egy újabbat sikerült szereznie a saját gyűjteményébe. „Világoskék, hópehelymintás és olyan puha! Hogy fognak irigykedni rám a többiek!” ‒ sóhajtotta boldogan, miközben magához ölelte a zoknit. Ekkor vette észre, hogy a kisfiú, akinek az ágya szélén ül, kíváncsi tekintettel figyeli őr.

‒ Szia! ‒ ült fel Olivér az ágyban. ‒ Olyan aranyos manónak látszol! Mit keresel itt ilyen késő este?

‒ Manó? Nem, dehogy! ‒ rázta meg a fejét Zozó. ‒ Én Zozó vagyok, a zoknikobold! ‒ jelentette ki büszkén.

‒ Zoknikobold? Mit csinál egy zoknikobold? ‒ kíváncsiskodott Olivér.

‒ Imádjuk eltüntetni a zoknikat! Főleg akkor, ha csak az egyik felét visszük el. Már szereztem piros, kék, sárga, zöld zoknikat, van egy csíkos és egy pöttyös is. És tegnap csentem el egy virágmintásat, mert annyira megtetszett! A főkoboldnak van a legnagyobb fél páras zoknigyűjteménye. Lehet, hogy megvan már ezer darabos is. Ő már nagyon régóta gyűjti. Imádja a nyáron, a meleg szellőben szárított zoknik illatát.

‒ Neked sok zoknid van már? ‒ kíváncsiskodott Olivér.

‒ Még csak néhány darab. Nemrég kezdtem ‒ magyarázta a kis kobold. ‒ A múlt héten sikerült egyenesen a mosógépből elcsenni egy pirosat és egy kék-fehér csíkosat. Olyan szépek! Majd egyszer megmutatom őket neked. ‒ Zozó csillogó szemmel, büszkén mesélte el, hogyan szerezte a legújabb zoknijait.

‒ Tőlem is elcsened a zoknikat? ‒ kíváncsiskodott Olivér.

‒ Az olyan kisgyerekektől, mint amilyen te is vagy, mi, kezdő zoknikoboldok szoktunk zoknikat csenni. Így tanuljuk meg, hogyan kell észrevétlenül besurranni a szobába, hogyan kell elvenni a zoknit anélkül, hogy zajt csapnánk, majd hogyan kell távozni úgy, hogy ne vegyenek észre minket. De ez most nem sikerült nekem, mert észrevettél. Legközelebb ügyesebbnek kell lennem ‒ magyarázta Zozó, de Olivér ekkor már nem figyelt rá, mert észrevett egy ismerős tárgyat a kis kobold kezében.

‒ Az az én zoknim! ‒ szomorodott el Olivér. Hirtelen hiányozni kezdett neki a zoknija, nem akarta odaadni.

‒ Nagyon megtetszett, ezért úgy gondoltam, mivel te nem hordod, elcsenem magamnak. Ilyen kék zoknim még úgy sincs ‒ magyarázta Zozó.

‒ Nem szeretek zoknit hordani, mert csúszik a talpa. Ilyenkor nem tudok szaladgálni a házban, és inkább lehúzom.

‒ Csak ennyi a baj? Csúszik a zokni talpa, és nem tudsz benne szaladni? ‒ csodálkozott Zozó.

‒ Igen! Tudod, nagyon szeretek a kiskutyámmal fogócskázni, és nem tudom elkapni, ha folyton elcsúszom.

‒ Ezen könnyen segíthetek! ‒ válaszolta a kis kobold, majd benyúlt a zsebébe, és beszórta a kék hópelyhes zoknit fehér porral. A zokni erre csillogni kezdett, a talpára pedig apró, kutyatappancs alakú, fehér színű ábrák nőttek.

‒ Te most varázsoltál? ‒ nézte megbabonázva Olivér a csillogó zoknit a kobold kezében.

‒ Igen. Most már nyugodtan fogócskázhatsz a kiskutyáddal. Nem fog csúszni a zokni. A talpán lévő kutyatappancsok nem engedik.

Olivér gyorsan felhúzta a zoknit, és kipróbálta. Körbeszaladt a szobában, és fülig érő mosollyal állt meg Zozó előtt. A kobold igazat mondott: egyszer sem csúszott el. Tehát a pici kutyatappancsok a zoknija talpán tényleg nem engedik csúszkálni.

‒ Zozó, tudsz ilyet varázsolni a többi zoknim talpára is? ‒ érdeklődött Olivér.

A kis kobold odament Olivér zoknis fiókjához, kinyitotta, és jó alaposan megszórta varázsporral az összes zoknit.

‒ Most már egyik zoknid sem fog csúszni ‒ jelentette ki büszkén, de rögtön el is szomorodott. Eszébe jutott, hogy Olivér mostantól hordani fogja a megbűvölt zoknikat – így azt a szép kék színű hópelyheset is, amit ő már kinézett magának. Mit fog mondani otthon, ha most zokni nélkül tér haza? Olivér észrevette, hogy a kis kobold nem örül vele, és faggatni kezdte.

‒ Nagyon ügyesen varázsoltál! Miért lettél mégis szomorú?

‒ Azt a szép kék zoknit, ami most a lábadon van, el akartam csenni, hogy az enyém legyen. De most már megszeretted, és biztosan nem fogod hagyni, hogy magammal vigyem.

Olivér elgondolkodott azon, amit a kis kobold mondott. Eszébe jutott, hogy amikor észrevette, Zozó épp a zoknit ölelgette. Nem gondolta volna, hogy bánatot okoz Zozónak azzal, ha megtartja a zoknit.

‒ Tényleg nagyon megszerettem ezt a zoknit, de csak azért, mert elvarázsoltad. Amikor reggel felhúzom, mindig te fogsz eszembe jutni róla ‒ próbálta vigasztalni Olivér a kis koboldot.

‒ De nekem most akkor sem sikerült zoknit csennem tőled ‒ panaszkodott Zozó.

Olivérnek ekkor eszébe jutott valami. Odament a zoknis fiókjához és keresgélni kezdett benne. Hamarosan meg is találta a piros zokniját, amin pici fehér hóemberek voltak. Odament a kis koboldhoz, és átnyújtotta neki.

‒ Tessék, ezt neked adom. A varázslatokért cserébe. Már kinőttem, nem jó nekem, kicsi a lábamra. Tetszik annyira, mint a másik, a kék hópelyhes? ‒ érdeklődött Olivér.

Zozó csak ült, és nézte a zoknit. Nem mert megmozdulni sem. Sosem történt vele olyan, hogy nem kellett elcsennie egy zoknit, hanem neki ajándékozták.

‒ Tényleg nekem adod a zoknit? Csak úgy? ‒ csodálkozott Zozó. ‒ De szép! Még soha senkitől sem kaptam zoknit ajándékba ‒ folytatta meghatódva.

Boldogan ölelte magához az ajándékba kapott zoknit. Igaz, hogy még csak nemrég kezdte tanulni a zokniszerzés tudományát, de még nem hallott olyat, hogy valamelyik kobold ajándékba kapott volna akár egyet is. Miután elköszönt Olivértől, vidáman sietett haza, hogy eldicsekedjen a szép zoknival.

Olivérnek mindig eszébe jutott Zozó, amikor meglátta a zoknija talpán a pici kutyatappancs mintát.

A kis kobold idővel egyre ügyesebben csente el a zoknikat, és így egyre gyakrabban fordult elő, hogy Olivér egy-egy ritkábban hordott zoknijának csak a felét találta meg. Ilyenkor vidáman dorgálta meg Zozót – és örült, amikor válaszként halk kuncogás érkezett a szoba egyik sarkából.