A fenyőfa

https://ggwebsite.com
-     Hideg van. Sötét van. Csend van. Nagyon félek. Hahó, van itt valaki?
-     Ne kiabálj már! Nem vagy egyedül, itt állunk melletted.
-     De nagyon fázom és nem látok semmit.
-     Légy egy kicsit türelmes! Nemsokára világos lesz és meleg.
-  ...

Kép forrása: https://pixabay.com/hu/photos/erdő-fenyő-erdő-fenyő-természet-967625/

-     Hideg van. Sötét van. Csend van. Nagyon félek. Hahó, van itt valaki?

-     Ne kiabálj már! Nem vagy egyedül, itt állunk melletted.

-     De nagyon fázom és nem látok semmit.

-     Légy egy kicsit türelmes! Nemsokára világos lesz és meleg.

-     Rendben – hüppögte. Még mindig vacogott, de már nem félt annyira. Nincs egyedül.

Telt-múlt az idő, és egy nap szokatlan dologra ébredt. Körülötte minden fényárban úszott, szinte vakította a nagy világosság. 

-     Hol vagyok? Mi történt? Itt vagytok még?

-     Egy fenyőerdő közepén állsz, és mi vagyunk a társaid. Te vagy a legfiatalabb közöttünk, éppen csak kibújtál a földből. 

A kis fenyő felpillantott, és egy barátságosan mosolygó, de kissé féloldalas fát látott a sok fenséges, haragoszöld óriás mellett.

-     Milyen büszkék és hatalmasak a többiek, én pedig kicsi és vékony vagyok – panaszkodott.

-     Ne félj, majd te is megerősödsz, és olyan nagy leszel, mint ők – bíztatta a csúnyácska fenyő.

A kis fát továbbra is kétségek gyötörték, de a rengeteg látnivaló gyorsan elvonta a figyelmét. Szikrázóan sütött a nap, a tavaszi szél gyengéden borzolta a fák leveleit, a levegő megtelt bódító virágillattal. A magasban röpködő madarak harsányan csiviteltek, a harmatos fűben bogarak szaladgáltak. Ez, az új világ gyönyörű volt, nem úgy, mint a korábbi, abban az ijesztő, sötét és hideg földben. 

A kis fenyő azonban mégsem volt elégedett. Állandóan méricskélte magát, és irigykedve tekintett fel a magasban, délcegen álló társaira. 

-     Minden vágyam, hogy olyan legyek, mint ők. Szeretnék az égig nyújtózni, és elsőként magamba szippantani az esőcseppeket – mondta sóvárogva a fura fenyőnek, de az csak elnézően mosolygott. 

-     Csak nevess nyugodtan! Te ezt nem értheted. Különleges vagyok, és tudom, hogy nem véletlenül kerültem e földre. Valami nagy dolgot fogok véghezvinni. Érzem, hogy egyszer majd túl szűk lesz nekem ez az erdő. 

-     Most jól figyelj! Elmesélek egy történetet. Sok függ attól, hogy megérted-e, amit mondani akarok. Szép és hosszú életed lehet, de kockára is tehetsz mindent. Hallgass tehát végig figyelmesen! 

Amikor a történet elkezdődött, magam is hozzád hasonló, aprócska fa voltam. Együtt láttuk meg a napvilágot egy másik fenyővel. Ő délceg volt, én csenevész. Sokat szomorkodtam emiatt, de idővel beletörődtem. 

Csodáltam fenyőtársamat, a barátja akartam lenni, de ő túlságosan öntelt volt. Nem kellett neki egy magamfajta, félresikerült cimbora. Csúnyán bánt velem, ő nevezett el Félkarúnak. Senki sem állt mellém, így magányos voltam. 

-     Miért meséled ezt nekem? Az a ti életetek volt, én pedig az enyémet szeretném élni.  

-     Azt hiszem, egy kicsit hasonlítasz rá. De, várd csak ki a történet végét! A csodált fenyő vakmerő és nagyratörő volt. Sok mindent megkaphatott, mégis többre vágyott. Volt, hogy hajóként akarta átszelni a tengert és bebarangolni az egész világot, máskor karácsonyfaként kívánt ünnepi fényben ragyogni. Hiába óvtuk, hiába tartóztattuk, nyugtalan lelke nem hagyta maradni.

A következő télen teljesült a vágya. Az ég felé nyújtózott, ágait széttárta, kihívóan tekintett a favágókra, akik nyomban ki is választották őt. Egy tágas, előkelő házba került, ahol szépen feldíszítve, izgatottan várt élete nagy eseményére. Nem mesélem végig, hogy milyen keserves csalódásokon ment keresztül, amíg csupaszon kidobva, elfeledve és végül egy marék hamuvá válva fejezte be földi létét. Szenvedései minden percében visszasírta korábbi életét. Akkor értette meg, hogy az itteni volt az igazi világa: az erdő, a friss levegő, a nap és a szél, a madarak és a bogarak – és persze mi, a társai. 

Kérlek, hogy gondolkozz el az elmondottakon. Most még dönthetsz, megelégszel-e a mi szép, de kicsit egyhangú életünkkel, vagy te is többre, izgalmakkal, de veszélyekkel teli életre vágysz. 

A kis fenyő először nem szólt semmit, nem akarta megbántani eddigi pártfogóját. Úgy gondolta, hogy idősebb társából csak az eltorzult teste miatti keserűség szól. 

-     Honnan tudjam, hogy igaz-e a történeted? Talán csak attól félsz, hogy elhagylak, és magányosan éled le az életed. 

-     Ha nem hiszel nekem, kérdezd a napot és a földet, a szellőt és a felhőket, ők minden látnak és mindenről tudnak, ami a világon történik. Tudod, még egy híres mesemondó is megírta társunk szomorú sorsát. A nevére már nem emlékszem, olyan régen történt mindez – felelte gondolataiba merülve.

-     Nem hallgatok rá – suttogta a kis fenyő. – Nem hagyom magam eltántorítani, én többre vagyok hivatott. 

Félkarú látta védence elszántságát, és szomorúan sóhajtott. 

A következő télen ismét megérkeztek a favágók. Az erdő csendjét felverte a fűrészek, fejszék zaja, a kivágott fák éles sikolya. A kis fenyő nézte, amint a sudár, magas fenyők sorra aláhullnak, majd élettelenül fekszenek a fagyos földön. Hallotta jajkiáltásaikat, miközben teherautóra dobták őket, majd elzötyögtek velük az ismeretlen jövő felé. Korábbi eltökéltsége megingott, és kezdte megérteni Félkarút, aki végtelen szomorúsággal fordult magába. Lehet, hogy barátja mégis igazat szólt, és saját önhittsége egyszer majd a vesztét okozza?

Napokig ezen morfondírozott, nem beszélt senkivel. A megmenekült fenyők is szótlanul álldogáltak, könnyek nélkül siratva elhurcolt társaikat.  

-     Bocsáss meg nekem Félkarú, ha még tudsz. Azt hiszem, igazad volt. Már nem vágyom távoli vidékekre. Veletek akarok maradni, ebben az erdőben, a kedves virágokkal, bokrokkal, madarakkal. Mondd meg, kérlek, mit tegyek, hogy ne pusztítsanak el minket! 

-     Sajnos e kérdésre én sem tudom a választ, de érzem, hogy jön majd valaki, aki megmenti az erdőt. Talán egy angyal.

-     Egy angyal – gondolta keserűen a fenyő – őrá aztán várhatunk. Az erdőben még soha, senki nem találkozott angyallal. 

Elmúlt a tél, elolvadt a hó. Az erdő kizöldült, a fák virágba borultak, a levegő elnehezült a tavaszi illatoktól. Madarak énekeltek, rovarok zümmögtek felszabadultan. A természet élvezte a korán jött napsütést, csak a fenyő volt gondterhelt. Sokat nőtt, erősödött, és ez aggodalommal töltötte el. Egyre csak pártfogója szavaira gondolt: mit tehetne ő egyedül, és vajon eljön-e valaha az, a híres angyal. Hirtelen hangokat hallott, de nem a favágók harsány beszédét, inkább lelket simogató szavakat. 

-     Nézd, kincsem, milyen gyönyörű ez a fenyőerdő! Mennyi csodás fa, milyen friss levegő! Itt biztosan felépülsz, és meglátod, nemsokára barátokra is találsz. Tudod mit? Karácsonykor választhatsz majd fenyőfát magadnak. 

-     Köszönöm, mama, de én inkább bemennék a házba – válaszolta egy szomorú, vékony hangocska. 

A fenyőfa lehajtotta a fejét és körülnézett. Egy fiatalasszonyt látott, aki egy fura székben ülő, vézna kislányt tolt maga előtt. A nő bánatosan megfordult, és a pár lassan eltűnt az erdő szélén.

Kellemetlen, hideg napok következtek. Folyamatosan esett az eső, és szél tépázta az ágakat. Az állatok vackaikba menekültek, a madarak elcsendesedtek, a föld nehéz és sáros lett. A fenyőfa lassan elfelejtkezett az asszonyról és a kislányról. 

Néhány hét múlva a déli szél végre visszahozta a tavaszt, és az erdő újra megtelt élettel. A kellemes idő ismét kicsalogatta a szabadba az anyát és gyermekét. A kislány még bánatosabbnak és sápadtabbnak tűnt. Éppen a fenyőfa mellett álltak, amikor hirtelen feltámadt a szél. Az anya leállította a széket, majd elszaladt takaróért. 

-     Nem hittem volna, hogy újra látom őket – mondta inkább csak magának a fenyő. 

-     Ki beszél? – riadt fel a kislány. 

-     Hozzám szóltál? – kérdezte meglepetten a fenyőfa. Sosem hallott arról, hogy az emberek megértenék a növények beszédét.

-     Ki van ott? Hova bújtál el? Micsoda gonosz tréfát űzöl velem?

A fenyő nem tudta, mit tegyen.

-     Biztos képzelődöm, mivel ez lehetetlen – gondolta –, de mi van, ha mégsem? 

-     Én szóltam hozzád, a fenyőfa, ami mellett üldögélsz. Tényleg hallasz engem? Soha nem beszéltem emberekkel. 

-     Minden szavadat hallom. Volt, hogy megértettem az állatok beszédét, bár ezt anya nem hitte el, de egy igazi fenyőfával sosem társalogtam. Látsz is engem?

-     Hát persze. Mi ez a furcsa dolog, amiben üldögélsz? 

-     Egy éve apukámmal balesetet szenvedtünk. Sokáig voltam kórházban. Már jobban vagyok, de soha többé nem fogok járni.

-     Mi bajod van?

-     Az orvosok nem tudják az okát. Azt mondják, a nagy trauma gátol a lábra állásban. Nemrég költöztünk az erdő szélén álló házba anyukámmal. Azt reméli, itt majd meggyógyulok, és egyszer még iskolába is járhatok. Tudod, én nem szeretnék a gyerekek közé menni. Ők erősek és vidámak, vagyis legkevésbé sem olyanok, mint én. Biztos vagyok benne, hogy nem fogadnának szívesen. Amikor a városban sétálunk anyával, mindenki engem bámul. Egyedül érzem magam a legjobban, bár jó volna valakivel beszélgetni.

-     Hát, akkor itt vagy a legjobb helyen. Csak karácsonykor járnak erre emberek, de az még messze van. Tudod mit, leszek én a barátod. Nekem ugyan már van egy, Félkarú, de ő csak egy fenyőfa. Látod, ott integet neked. Csúnyácska, ezért őt sem kedveli senki, de nagyon bölcs. Sokkal tartozom neki.

-     Szegény fa épp olyan, mint én, máris megkedveltem.

-     Kivel beszélgetsz, édesem? – kérdezte aggodalmasan az édesanyja, miközben gondosan betakargatta. – Jobb lesz, ha visszamegyünk a házba, még megfázol idekint.

-     Ugye, hamarosan meglátogatsz? – szólt a lány után a fenyőfa.

-     Hát persze – mosolygott a kislány, hónapok óta először.

Elválaszthatatlanok lettek, a fa és a gyermek. A fenyő megosztotta vele az erdő titkait, a kislány beszámolt az emberek mindennapjairól. Félkarú kicsit irigykedve, de megértően fogadta az új barátságot. 

A fiatalasszony nem győzött csodálkozni lánya hirtelen változásán. A gyermek arca kipirult a friss levegőtől és napfénytől, és már nem turkálta kedvetlenül az ételt. Napról-napra javult az állapota. A kerekesszéktől eltekintve, makkegészségesnek látszott.

A nyár gyorsan elrepült, a lombhullató fák már sárga, barna színekbe öltöztek. Egyre hidegebb lett, így a kislány nem maradhatott sokáig a szabadban. Találkozásaik a fenyővel rövidültek. Egyikük sem mert a hosszú, téli hónapokra gondolni. Végül a kislány törte meg a csendet.

-     Pár hónap és itt a karácsony. Anyukám azt ígérte, az idén én választhatom ki a saját fenyőfámat. Téged foglak kérni, és akkor soha többé nem kell elválnunk.

A fenyőfa szomorúan ingatta ágait. 

-     Ha kivágnak, vége az életemnek. Pár napig gyönyörűen mutatok majd a szobádban, utána tűleveleim lehullanak, elszáradok, és végül kidobnak. Soha többet nem fogsz látni engem.

-     Ezt nem hiszem el. Biztos, csak azért mondod, mert jobban szeretnél a társaiddal maradni, mint velem – válaszolta panaszosan a kislány, és már nem volt kedve társalogni. Milyen bolond is volt, hogy barátként tekintett a fenyőfára.

Napok múltak, és a lány nem adott hírt magáról. A fenyő rosszkedvűen lengette ágait. Még Félkarú sem tudta jobb belátásra bírni.

-     Ostoba, aki az emberek társaságát keresi – mondta kárörvendően néhány fiatal fa. 

-     Ne hallgass rájuk, csak irigykednek – vigasztalta Félkarú – meglátod, visszatér majd hozzád.

A házban is szomorúan teltek a napok, majd a hetek. Közeledett a karácsony. A kislány nem akart kimenni az erdőbe, és állapota ismét romlani kezdett. Édesanyja nem értette, hogy mi történt vele. Próbálta felvidítani a lányát, sikertelenül. 

-     Mit szólnál, ha ma kiválasztanánk a karácsonyfádat? Nemsokára jönnek a munkások, és kivágják neked. Szenteste majd együtt sütögetünk, feldíszítjük a fát, meggyújtjuk a gyertyákat, és karácsonyi zenét hallgatunk. Meglátod, milyen szép ünnepünk lesz.

-     Mi lesz a fenyőfákkal karácsony után? 

-     A kivágott fenyők tűlevelei sajnos lehullanak. Vízkereszt után leszedjük a díszeket, és kidobjuk az elszáradt fákat. A szemeteskocsik összegyűjtik őket, és legtöbbször tüzelőanyag lesz belőlük. Most pihenj egy kicsit, amíg beszélek a doktor bácsival!

-     Tehát igazat mondott barátom, én pedig nem hittem neki – gondolta komoran a kislány. Kinézett az ablakon, és meglátta a favágókat. 

-     Anya, anya – kiabált –, ki akarok menni az erdőbe, meg kell mentenem a fenyőfámat. Segíts, kérlek!

A másik szobában telefonáló édesanyja azonban nem hallotta a hangját. 

A favágók épp a kislány fenyőbarátját mustrálták. Az egykor rátarti fa most próbálta összehúzni magát, igyekezett kisebbnek látszani, de mindhiába. A gyermek kétségbeesetten kiáltott, de nem jött válasz. Minden erejét összeszedve, sikerült felállnia. A székbe kapaszkodva, remegő lábakkal vánszorgott el az ajtóig. Nagy erőfeszítéssel lenyomta a kilincset, és egy pokrócba burkolózva kilépett a szabadba. A jeges szél szinte felkapta kicsi testét, de ő csak elszántan lépkedett előre.

-     Kérem, ne vágják ki a barátomat! – kiáltotta. 

A madarak felrepültek, a favágók megálltak, a fák elképedten összenéztek. Évtizedek óta álltak itt, de ilyet még sosem láttak. Az édesanya most vette csak észre a gyermekét, és ijedten szaladt ki a házból. 

-     Kérlek, anya, hogy ezentúl mindig az erdőben ünnepeljük a karácsonyt. Nem kell kivágni a fákat, itt is fel tudjuk díszíteni őket. Csodaszép lesz az erdő és a mi ünnepünk is.

Így is történt. Az esetnek híre ment a faluban, és az emberek többé nem pusztították el a fenyőket. Gyerekek és felnőttek, ismerősök és ismeretlenek a fákkal együtt ünnepeltek az erdőben. 

A fenyőfa pedig látta felnőni a kislányt, aki megmentette az életét, és visszakapta a sajátját. 

Egy nyári napon a fenyő így szólt a barátjához:

-     Hosszú ideje ismerlek, de még sosem kérdeztem a neved.

-     Angelikának hívnak – válaszolt a lány nevetve, majd beszaladt a házba.

-     Angelika – mosolyodott el a fenyőfa – mégiscsak igazat szóltál, Félkarú. Eljött hozzánk az angyal, aki megmentette az erdőt.

És az öreg Félkarú fáradtan, de szemében a régi szeretettel nézett vissza rá.

Kazai Ágnes, amatőr szerző

Ezt a mesét írta: Kazai Ágnes amatőr szerző

Egy fővárosi egyetemen dolgozom közgazdászként. Szeretem a meséket; olvasni, írni egyaránt.https://ligetmuhely.com/szitakoto/szitane-kazai-agnes-mindenki-a-szigetert/https://www.kiskegyed.hu/novella/kazai-agnes-a-kistestver/39e9cd3