A Fióktündér

A Fióktündér.

Egy tavaszi napon különös zörej szűrődött ki a gyerekek, Zoé és Peti, asztalfiókjából. Először hallkan alig hallhatóan, majd egyre fokozódott a zaj.

A fiókban nagy káosz uralkodott, szanaszét hevertek a bedobált festékek, a ceruzák és a zsírkréták: ők csaptak ekkora lármát.

A rendetlenség miatt, senki sem találta meg a saját helyét, és nem tudta hová menjen, hogy kényelmesen elférjen. Minduntalan rálépett valaki valakinek a lábára. És ezzel kezdődött a veszekedés, ami már olyan hangos lett, hogy beleremegtek a plüssmacik a polcon.

Egy idő után a fiókban az írószerek, a filcek is azon versenyeztek, hogy melyikük a fontosabb, és kire van nagyobb szükség.

A színesceruzák és a zsírkréták is hadban álltak már egymással. Morgolódtak és hangoskodtak. Vajon a csodás piros vagy a kedves zöld szín a szebb?  Mégis ki az, aki különleges, a radír, a gyurma, vagy a vízfesték?

Elő is állt büszkén az egyik ceruza, és így kiáltott:

– Én a Piros ceruza vagyok. A tavaszi tulipánok, a nyári rózsák, a kislányok és kisfiúk ajkának színe. Nélkülem nem készülhet el egy rajz sem.

– Én pedig a vidámság színe vagyok, és alapvető, központi szerepem van, ugyanis a sárga, mosolygós napocska nélkül nincs egyetlen gyerekrajz sem– rikkantotta hangosan a Sárga.

– Na, és a Zöld? A fű, a fák, a virágok sem nélkülözhetetlenek! – csatlakozott egy újabb szín.

– Nem beszélve az ég kékjéről, – jelentette ki határozottan a következő ceruza, – hogy rajzolnának a gyerekek bodros, bolyhos felhőket az égre? A tengerek, a tavak színe is én vagyok.

– Én vagyok a legfontosabb! – dobbantott a lábával katonásan, és durcásan a Barna. – És punktum!

A vitába bekapcsolódtak vehemensen a zsírkréták is:

– Velünk könnyebben és gyorsabban lehet rajzolni, ügyesen csúszunk, mint jégen a korcsolya vagy a hóban a szánkó.

– Fényesek, és nagyon erősek vagyunk! Messzire látszódnak élénk színeik.

Mindenki egyre mérgesebb és indulatosabb lett. Végül a feldühödött társaság egymásnak esett. És ezzel a fiókban hatalmas zűr keletkezett: erővel akarták eldönteni, melyikük a fontosabb. Szegény plüss játékok már alig bírták ezt a hangzavart, és csak forgatták kétségbeesetten a szemüket.

A zsivaj és a dulakodás zaja már tűrhetetlen lett. Mindenki egyszerre beszélt, kiabált és rikoltozott. Nevetséges volt látni, ahogy a filctoll peckesen járkált és próbált meggyőzni mindenkit a saját igazáról. A Radír-nénje már egyre kétségbeesetten törölte a fiatal, virgonc színesceruzák által okozott firkákat. A Faragó-apó pedig hasztalan vette üldözőbe őket, mivel minduntalan eliramodtak előle, kicselezve őt.

Szerencsére idejében, még mielőtt jobban elfajult volna a vita, meghallotta ezt a Fióktündér. Azon nyomban ott is termett, hogy igazságosan rendet tegyen köztük.

Így hát felemelte varázspálcáját, legyintett egyet-kettőt és azonnal kellemes csend lett. A plüssök megkönnyebbülve felsóhajtottak a polcon, hogy végre nyugodtan folytathatják szundikálásukat.

A Fióktündér kedvesen így szólt a zűrös társasághoz:

– Nyugodjatok meg. Mindenki ugyanolyan fontos. Egyformán szépek vagytok, és mindnyájatokra szükség van. Az erőtök és szépségetek csak összefogással érvényesül igazán. Közösen tudjátok létrehozni, azt a művet, amit a kis alkotók elképzeltek.

Majd ismét intett néhányat a pálcájával. A színesceruzák, a filctollak, a zsírkréták és a többiek elégedetten rendeződtek soraikba, és gyorsan megtalálták a helyüket a fiókban.  A rendetlenségnek és a viszálynak pedig többé nyoma sem volt.