Pörge mókus és a megtalált kincs

Pörge mókus és a megtalált kincs.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis mókus, akit azért hívtak Pörgének, mert szeretett pörögni saját maga körül és pörögve ugrálni a fákon. A gyönyörű Mogyoróerdőben élt a családjával, és imádta a mogyorót. A mókus azonban nagyon félt a magasságtól, és sosem mert felmászni a magasabb fákra, ahol a legfinomabb mogyorók rejtőztek.

Pörge egyik nap a barátaival az erdőben játszott, és észrevették, hogy a legnagyobb fa tetején egy hatalmas mogyoró lóg megbújva. A mókuska barátai: Tüsi süni, Lebbencs nyuszi és Csipike, a kék cinege, arra biztatták, hogy másszon fel és szerezze meg a finom mogyorót.

– Pörge, te ügyes mókus vagy, biztosan sikerülni fog! – mondta Lebbencs nyuszi, miközben izgatottan lebegtette füleit.

– Ne félj, mi itt leszünk és szurkolunk neked – tette hozzá Tüsi süni, aki mindvégig a tüskéit simogatta.

Pörgős Pörge belekapaszkodott piros mellényébe és elhatározta, hogy legyőzi a félelmét. Mély levegőt vett és lassan, óvatosan elkezdett felmászni Mogyoróerdő legmagasabb fájára. Ahogy egyre feljebb ért a szíve is egyre hevesebben vert. Hirtelen feltámadt a szél és ide-oda mozgatta az óriási fa ágait. A kis mókus megriadt a magasságtól. Vissza akart térni társaihoz, de barátai bátorító szavai erőt adtak neki:

– Csak még egy kicsit Pörge, már majdnem ott vagy! – fütyülte vidáman Csipike, a kékcinke, aki a mókuska közelében repkedett.

Pörge mókus összeszedte minden bátorságát, megfeszítette izmait és végül elérte a fa tetejét. Ahogy megszerezte a hatalmas mogyorót boldogan pörögve ereszkedett le a földre.

– Látod Pörge, megcsináltad! – kiáltotta Lebbencs nyuszi és izgalmában ismét meglebegtette a fülét. A sárga masnija csak úgy szállt a levegőben.

– Nagyon bátor voltál! – sivította Tüsi süni is.

A mókuska büszkén mosolygott, kidüllesztette mellkasát és a mellénykéje, ahogy feszült, majd szét pattant rajta. Vidáman osztotta meg zsákmányát a barátaival.

Néhány nappal később, Pörge és társai, újabb kalandra indultak. Ezúttal egy rejtélyes barlangot fedeztek fel a titokzatos Mogyoróerdő szélén. A barlang bejáratánál, a szürke kő alatt, egy régi térképet találtak, amely egy elrejtett kincset jelzett.

– Hú, ez de izgalmas! Keressük meg a kincset! – mondta Lebbencs és élénken meglebegtette füleit.

– És ha veszélyes? – kérdezte Tüsi süni, és nyugtalanul babrált a tüskéivel.

A bátor Pörge mókus ezúttal már nem félt, megtanulta, hogy egymás támogatásával bármit elérhetnek.

– Ne aggódjatok, együtt megcsináljuk! – buzdította őket, miközben megtett néhány vagány és gyors pörgést.

A nap már javában fent csücsült az ég tetején, amikor elindultak a térkép nyomán Mogyoróerdő mélyére. Énekelve követték az ösvényt, és nem is sejtették milyen akadályokkal kell majd szembenézniük.

Először egy gyors sodrású patak állta útjukat. Szerencsére Csipike, a kék cinege, hamar megtalálta a megoldást:

– Mindig ahhoz a kőhöz repülök, amelyre biztonságosan ráléphettek – csipogta hangosan és megigazította kendőcskéjét.

A sikeres átkelés örömmel töltötte el a kis csapatot. A pörgős Pörge mókus, Tüsi süni, Lebbencs nyuszi és Csipike, a kékcinke, lelkesen folytatták az útjukat. Dudorásztak, néha táncra perdültek egy-egy színes pillangóval.

Ahogy telt az idő, az ösvény összeszűkült és csak libasorban fértek el rajta. Két oldalon a szúrós bozótos egyre közelebb került hozzájuk. Lebbencs nyuszi idegesen lebegtette fülét, Csipike is riadtan nézett körbe, sőt még a mindig pörgős Pörge mókus is elbizonytalanodott. Egyedül Tüsi süni nézett szembe merészen a tövises bozót-szörnyeteggel.

          – Ne féljetek! Megoldom – szólt hátra határozottan a sündisznó. – Az éles tüskéimmel töröm nektek az utat, csak kövessetek bátran.

Így is lett, és ahogy követték hű társukat, gyorsan átértek a veszélyes terepen.

Hamarosan visszataláltak a kincshez vezető utacskára is. Narancssárga virágok között jártak, amik vidáman illatoztak és nektárjukkal etették a méheket. A négy kis vándor is megéhezett, így letelepedtek a málnabokor mellé, és jóízűen megebédeltek. De nem pihenhettek sokáig, ha megakarták találni a kincset. Követniük kellett a titokzatos térképet, még ha néha ijesztő is az út.

Alighogy elindultak újabb akadályhoz érkeztek: váratlanul egy sziklafal magasodott előttük. Csipike, a kék cinege, hangosan csipogott ijedtében, Lebbencs nyuszi füle már úgy remegett, hogy majdnem elvesztette a sárga masniját. Tüsi süni pedig mély morgást adott ki magából. Ekkor pörgős Pörge mókus vidáman felugrott a legközelebbi kőre:

– Megmutatom melyik kőre kapaszkodjatok. Mintha lépcsőn mennénk, meglátjátok, hamar átjutunk.

Mókuska segítségével nem is tartott sokáig a mászás.

Majd rövid gyaloglás után megpillantották a tisztás közepén álló Tölgyfát, ami a kincs helyét jelezte. Azonnal ásni kezdtek, és nemsokára egy réges-régi láda bukkant elő a föld alól. Tele fénylő arany mogyoróval és csillogó kövekkel.

– Sikerült! Megtaláltuk a kincset! – ujjongott Pörge mókus boldogan.

– Ez csodálatos! – csicseregte Csipike, a kékcinke, is.

– Hurrá, hurrá! – éljenzett Tüsi süni és Lebbencs nyuszi egyszerre.

A barátok megosztották a kincset, és együtt ünnepeltek. Pörge pedig rájött, hogy a legnagyobb kincs nem az aranymogyoró, hanem a barátság és a közös kalandok, élmények.