A zöld bicikli és a varázsládikó

A zöld bicikli és a varázsládikó.

Peti kapott a nagyszüleitől egy biciklit a születésnapjára. Egy fényes, zöld kerékpárt. Ez volt a kedvenc színe is.

Apukája megígérte, hogy szombaton, ha szép lesz az idő, megtanítja biciklizni. De Peti nem bírt addig várni. Azonnal és most akarta, de édesapja nem ért rá, még dolgoznia kellett.

Így hát Peti dacosan kitolta a kertbe a biciklit, és azon nyomban fel is pattant rá. Csakhogy a nagy lendülettől elveszítette az egyensúlyát, és beledőlt a színes liliomok közé. A sárga, a fehér és a rózsaszínű virágszirmok lehullottak a földre. Ő pedig nagyot kiáltott, mert alaposan lehorzsolta a könyökét.

A hangos zokogás hallatán apukája kiszaladt a házból, félbehagyva a munkáját. Megvigasztalta Petikét, majd egy macis sebtapaszt ragasztott a sérülésre. Szerencsére nagyobb baj nem történt.

A kisfiú másnap ismét kiment a kertbe, de ezúttal a kerékpárja nélkül. Észrevette az összetört virágokat, és nagyon elszomorodott. Leguggolt, megpróbálta kiegyenesíteni az eldőlt növényeket, és a lehullott, kecses szirmokat visszailleszteni, de mindhiába. A bajt már nem tudta helyrehozni. Sajnálta őket, és barna szemében megjelent néhány könnycsepp is.

Anyukája utána jött, és kedvesen így szólt:

– Ne búslakodj Kicsikém. Meglátod jövőre még szebbek lesznek. Addig is gyere öntözzük meg a rózsákat.

Petinek még kicsit fájt tegnapról a keze, de követte anyukáját. Szeretett locsolni. Öntözőkannájába vizet engedett, és megfeledkezve bánatáról elkezdte a munkát.

Már javában dolgozott, amikor váratlanul egy csillogó dolgot pillantott meg a földön a virágok között. Elsőre nem látszódott, hogy mi is az. Ezért leguggolt, és kezével lekotorta kicsit róla a talajt.

– Nahát itt van valami! – kiáltotta lelkesen.

– Mi lehet az? – kérdezte az anyukája.

Peti erre azonnal ásni kezdett, és izgalmában már el is felejtkezett a fájós könyökéről. A locsolástól a föld felázott, így könnyű dolga volt.

Buzgón szorgoskodott, és nemsokára láthatóvá is vált a titokzatos tárgy: egy fém ládikó.

– Mi lehet benne? – kíváncsiskodott Peti.

Majd megrázta a füle mellett, de nem hallott semmit.

Anyukája segítségképpen vízzel kicsit megtisztította, majd visszaadta a fiúnak. Az tüstént rávetette magát. De nem sikerült kinyitnia.

Peti rendkívül türelmetlen lett. Gyorsan felállt, belecsapott a levegőbe egy nagyot és tett néhány lépést. Visszatérve már higgadtabban tudott a kis ládához nyúlni.

Alaposan megszemlélte. Megforgatta, és türelme meg is hozta a jutalmát, ugyanis az egyik részén talált egy kis kallantyút. Egy mini kilincset. Erősen összpontosított, majd ujjával óvatosan kiakasztotta. A ládikó nehezen, ámde kinyílt.

Ujjongva felkiáltott, és kíváncsian belekukkantott.

– Üres!

Mutatta csalódottan anyukája felé.

– Persze, hogy üres, mert ez egy különleges ládikó. Ez egy varázsládikó.

– Varázsládikó?

– Bizony ám.

– Hogyan működik? – tette fel a kérdést a kisfiú.

– Ezt bizony neked kell majd kitalálnod. De most már ideje lassan ebédelni menni.

Peti egy darabig még nézegette, aztán becsukta a frissen szerzett kincsét. Egész ebédidő alatt a titokzatos szerzeményén és a megoldáson törte a fejét, de nem jutott sokra.

Délután lelkesen újból kinyitotta, majd becsukta, de ezúttal sem történt semmi.

Még este lefekvéskor is az ölében tartotta. Petinek eszébe jutott a kerékpárja és hatalmasat sóhajtott: de jó lenne megtanulni végre biciklizni!

Bár eléggé nyugtalan volt, mégis gyorsan mély álomba süllyedt. Az elméje és a teste kimerült az aznapi izgalmak miatt.

Reggel hangos madárcsicsergésre ébredt. Nyújtózott egy jót és eszébe villant, hogy milyen nap is van ma.

– Végre szombat van! – kiáltotta lelkesen, amikor berohant a konyhába.

Szülei már az asztalnál voltak, a reggelit készítették elő. Peti asztalhoz ült, és gyorsan magába tömte a lekváros kenyerét. Aztán alig bírta kivárni, hogy apukája is befejezze a reggelijét és megigya a kávéját.

Nemsokára ismét a kerékpárját tolta maga mellett, de ezúttal az apukája is vele ment. Részletesen elmagyarázta mit kell a kisfiúnak tennie, nehogy elessen. Amíg felült, apukája tartotta a biciklijét a nyeregnél, majd enyhén megtolta, és ő tekerni kezdett. Erősen koncentrált, hogy megtartsa egyensúlyát, és egyre gyorsabban haladt. Szorosan fogta a kormányt. Előre nézett, ahogy mondták. Érezte, hogy apukája végig ott fut mögötte, és stabilan tartja őt. Aztán már csak azt vette észre, hogy szélvészként száguld kerékpárján.

Abbahagyta a tekerést, és fékezni kezdett. Bevárta apukáját. Majd ismét nekiiramodott.

– Tudok bicajozni! – kurjongatta közben boldogan.

Az egész nap a kerékpározásról szólt, és pici ládájáról teljesen megfeledkezett.

Lefekvéskor eszébe jutott, mit is kívánt előző este. Elmosolyodott. Tényleg van egy varázsládikója.