Kép forrása: pixabay.com
A forrás.
- Nem! – Ordított magából kikelve.
- Még hogy nem?! Te hazug! – Kiáltott vissza.
- Te vagy a hazug!
- Én aztán biztosan nem!
A kiáltozás, veszekedés, vádaskodás újrakezdődött a lakók között. Nem is lehet tudni, hogy ki kezdi el. Valahogy valakik között elkezdődik, azután hirtelen sokan bekapcsolódnak a békétlenségbe és alig lehet megállítani a dolgot. Ez is egy ilyen alkalom volt.
A kölyökoroszlán csak kapkodta a fejét egyik kiáltozóról a másikra. Hallgatta, de nem értette, hogy mi a baj. A veszekedésből nem derült ki, hogy kinek mi a problémája és hogyan szeretné azt megoldani. A kölyökoroszlán számára úgy tűnt, mintha csak veszekedni jönnének össze az állatok. Nincs is szükség semmilyen problémára, és nem is lehet megoldani semmit.
Próbált közbe szólni, amikor tudott, mert nagyon hangosan veszekedtek körülötte, hogy ez nem szép, vagy most nagyon bántó vagy, vagy ez senkit nem tesz boldoggá. De nem volt hatása. Meg sem hallották. A kölyökoroszlán örülhetett, hogy nem lépnek rá a nagy figyelmetlenségben.
Hangoskodásuk immár óriási lármába olvadt össze, nem is lehetett szinte semmit sem érteni. Ekkor váratlanul egyikük ütésre emelte a mancsát. Már lendítette is, mikor eget és földet rengető hangon elbődült valaki. Mindenki megremegett, és a hang irányba fordult. Szarvas, a vezetőjük állt a veszekedők körén kívül, óriási agancsát a magasba emelve, és szigorúan nézett rájuk.
Összehúzták magukat, mint akiket rajtakaptak valami rosszcselekedeten. Dühös pillantásukból mégis azt lehetett kiolvasni, hogy nem bánnak semmit, és ha Szarvas elmenne, akkor valószínűleg folytatnák a veszekedést, a verekedést, és ki tudja még mit tennének egymással. De Szarvas nem ment el, sőt méltóságteljesen a társaság közepére sétált, ott megállt, és egy szót sem szólt. A veszekedők fújtatva szétszéledtek, mentek a dolgukra.
A kölyökoroszlán ámulva nézett a szarvasra.
- Ha nagy leszek – mondta – szétcsapok közöttük, és akkor biztos soha többé nem fognak így viselkedni.
A Szarvas az állatok után nézett.
- Sajnos nem lenne haszna. – Mondta szomorúan. – Mindig veszekedni és verekedni fognak. Után pedig ki tudja még mit. – Elgondolkodott. – Mindig ez van. Mindig így van.
- De nem kellene, hogy így legyen! – Erősködött a kölyökoroszlán. – Lehetne… lehetne…– sajnos a kölyökoroszlán még nagyon fiatal volt, és nem tudta mindig megfogalmazni, amit érzett és gondolt.
- Egy legenda arról szól – mesélte a szarvas, és patájával megmozgatta a földet – hogy amikor megteremették a világot és benne az összes élőlényt, teremtettek egy forrást is, amiből ha ittak, akkor megtisztult a szívük. De voltak néhányan, akik nem akartak többé a forrásból inni, és egyre több harag, büszkeség és önteltség gyűlt fel bennük. Egyszer aztán mindenkit elűztek a forrástól. Azóta nem lehet békesség az élőlények között.
- És hol van az a forrás? – Kérdezte a kölyökoroszlán.
- Ó! – Emelte az égre tekintetét a szarvas. – Olyan régen volt, hogy már mindenki elfelejtette. Bár sokan fel akarták kutatni, végül mind azt mondják, ez csak mese, egy legenda, a forrás valójában nem is létezik, kár is kutatni. De én nem hiszem. – Tette hozzá.
A kölyökoroszlánnak több se kellett. Elbúcsúzott Szarvastól, anyjától és apjától, és útnak indult, hogy megtalálja a forrást. Tudta, hogy nem lesz rövid út, talán nagyon is hosszú út lesz, de nem számít, ha a végén valóban megleli a forrást, ami örök békét jelente mindenki számára.
Ment a kölyökoroszlán, órákig, napokig, hetekig, sőt hónapokig. Minden településen, faluban és városban amerre járt, kapott szállást élelmet, jótanácsot. Voltak, akik útbaigazítást is adtak. Egyszer, mikor már nem kölyökoroszlán volt, hanem kisoroszlánná cseperedett, az egyik lakatlan, félreeső földúton megszólította valaki, egy faágról leszólva.
- Hát te merre mész? – Vékony és büszke volt a hang. A kisoroszlán felnézett, és egy macskát látott a fán pihenni.
- Én a forrást keresem, amiből bárki iszik, megtisztítja a szívét. – Válaszolta.
- Bizony, akkor be is fejezheted az utadat. – Mondta a macska. – Nem szükséges tovább menned. A forrás nem létezik! Én is a forrást keresve jöttem el idáig, mikor rájöttem, hogy bizony, kár vesződni vele. Nincs csodaszer, ami békét és egyetértést tudna szülni minden élőlény között. Csak a mesékben találnak ki ilyet! – Megnyalta a mancsát, és elrendezte a bajuszát. – Mikor erre rájöttem, megálltam itt, hogy minden utazónak, aki balga módon arra adja a fejét, hogy a forrást keresse, megmondjam, hogy csak az idejét vesztegeti. – A kisoroszlán szíve vadul dobogni kezdett. Még hogy balga, mert a forrást keresi? Még hogy nincs értelme? Hát ki ez a macska a fán, hogy ezeket mondja!? Mancsa ökölbeszorult, mélyen beszívta a levegőt, hogy rendreutasítsa, mikor jobban megnézte magának. A macska bundája már nem volt fényes, bajusza már nem állt olyan hetykén, mint állhatott fiatalkorában. Karmai tompák voltak, a tekintete fénytelen. A kisoroszlán megsajnálta őt.
- Köszönöm a jótanácsot! – Kiáltotta békülékeny hangon. – Mégis, fiatal vagyok, vágyom a kalandra, a lábam bírja az utat. Tovább megyek, még akkor is, ha nincs értelme. – A macska csak a fejét ingatta, mikor elbúcsúztak.
- Többen voltak már előtted, akiket nem sikerült meggyőznöm! – Kiáltotta utána. – Mégsem hallottam, hogy sikerrel jártak volna!
„Hozok neki a forrásból hazafeléjövet.” – Gondolta a kisoroszlán.
Ment tovább, elszántan és határozottan. Enni és inni mindig kapott, jótanáccsal mindig ellátták, útbaigazítást is kapott, ha kért, ha nem kért, akkor is. Ment reggel, és ment este, ha fáradt volt pihent, ha álmos, akkor pedig aludt. Ment napokig, hetekig, hónapokig töretlenül, és a kisoroszlánból fiataloroszlán lett, már a sörénye is nőni kezdett. Lábai, mancsai, egész teste izmos lett, tele energiával.
Egy napon, már esteledett az idő, egy egyvidékes, erdős helyen keresztül vitt az útja, mikor halk morgásra lett figyelmes.
- Merre mész utazó? – Kérdezte egy erős hang. A fiataloroszlán a hang irányába pillantott, és egy sziklapárkányon egy óriási farkast pillantott meg.
- Én azt a forrást keresem, amiből bárki iszik, megtisztítja a szívét. – Válaszolta a fiataloroszlán.
- Akkor szerencse, hogy ezen az úton jöttél, és éppen találkozunk. – Mondta a farkas, és előrenyújtotta a nyakát. – Az utadat, fiatal barátom, be is fejezheted. Nincs értelme tovább menned. Én is a forrást kerestem, és pont ezen a békés erdőn mentem át, mikor rájöttem, hogy a forrás, ami mindenkit megtisztít, csupán mese. Nincsen csodaszer. Nem a forrás helyét kell megtalálnod, hanem a saját helyed a világban.
A fiataloroszlán úgy érezte, mint akit megmartak. Legszívesebben felpofozta volna a nagy farkast, hogy ilyen sületlenségeket beszél. Még hogy csak egy mese volna a forrás? Micsoda butaság, hogy a helyemet kell megtalálnom?! Már vette a levegőt, hogy visszavágjon, de jobban megnézte a farkas kopott bundáját, gyengülő lábait, hallotta nehéz lélegzését. A dühe elpárolgott.
- Köszönöm a jótanácsot! – Mondta és meghajolt. – Mégis, fiatal vagyok, vágyom a kalandra, és a lábam is bírja az utat. Tovább megyek, még akkor is, ha nincs értelme.
- Többen voltak, fiatal barátom, akiket nem sikerült meggyőznöm. – Mondta a farkas és lefeküdt a sziklapárkányra, úgy nézte a fiataloroszlánt elmenni. – Mégsem hallottam, hogy sikerrel jártak volna.
„Majd hozok neki is a forrásból hazafeléjövet.” – Gondolta a fiataloroszlán.
Olyan sokáig ment a fiataloroszlán, hogy felnőtt. Magas lett és hosszú, sörénye tömött, tekintete tiszteletet parancsoló, teste izmos, tele erővel és elszántsággal. Mindenki udvariasan beszélt vele, és már nem akarták kioktatni sem jótanácsokkal, sem útbaigazítással.
Egy nap, hegyes-dombos réteken és mezőkön ment. A legmagasabb hegy tetejére érve, ahonnan szinte be lehetett látni az egész világot, egy öreg, barátságos hang szólította meg.
- Merre visz az utad fiam? – Az oroszlán a hang irányába fordult, és az almafa árnyékából lassú léptekkel egy öreg teknős jött elő.
- A forrást keresem, amely megtisztít, ha iszunk belőle.
- Tudom melyik forrásról beszélsz, fiam. – Válaszolta a teknős, és bólogatott hozzá. – Mond csak, miért indultál útnak?
Az oroszlán felszegte a fejét, majd elmesélte a teknősnek, hogy náluk otthon mindig veszekedés volt, és nemegyszer verekedtek is. Ezért indult útnak, hogy megtalálva a forrást nemcsak a saját otthonán, de mindenkin tudjon segíteni.
- Tudod-e fiam – mondta a teknős, miután az oroszlán befejezte a történetét – hogy erről a hegytetőről szinte az egész világot belátod? Mond csak kedves fiam, látod-e az egészet egyszerre? Ha balra pillantasz, a jobb részt nem látod, ha előre nézel, a hátad mögöttit nem fogod látni. Épp így nem tudod a világ sorsát magadra vállalni, mint ahogyan a világot nem tudod egyszerre látni. Ahol egyetértés van, valószínűleg viszály is lesz. Ahol viszály van, egyetértés lesz. Testvérek között, barátok között, mindenki között van egyetértés is és viszály is. Nem tudod egyben látni és egyben megítélni. Ez itt, ahol állunk, az út vége. Nincs értelme tovább menned, fiam. A forrás egy szép gondolat, de nem létezik. Én is a forrást kerestem. De mikor rájöttem, éppen ezen a szent helyen, hogy nincsen értelme tovább, megálltam és mindenkinek, aki a forrást keresi megmondom, hogy nincs értelme továbbmenni.
Az oroszlán lenézett a világra. Nem látta az egészet, mégis így szólt:
- Köszönöm a jótanácsot. Hosszú idővel ezelőtt én azt vállaltam, hogy a forrást megkeresem. Egyszer talán én is befejezem az utam. De nem fejeztem be a macska tanácsára, és nem álltam meg a farkas bölcseletére sem. Itt sem állok meg. – Mélyen a teknős szemébe nézett, és tovább indult.
- Ennél még senki nem jutott tovább! – Kiáltott rá a teknős felháborodottan, mire az oroszlán megállt.
- Ha megtalálom – mondta búcsúzóul – neked is hozok a forrásból.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Urbán Dániel amatőr író
Urbán Dániel vagyok, tanítóként több éve gyerekkel foglalkozom. A mesék mindig segítséget nyújtottak konfliktusok megoldásában, érzések és gondolatok megfogalmazásában, a kreativitás és fantázia fejlesztésében. Több éve saját meséket is viszek a gyerekek számára, amelyek nem(csak) a fent említetteket szolgálja, de egy-egy tanórának is keretet, szerepjátékos formát ad.