A játék

A játék.

            Az Óriás Bükk körüli rét megtelt a vígan játszó tündérgyerekek örömteli zsivajával. A fa rengeteg ágain, a rét szélén lévő bokros résznél, az árnyékban, a napon, a tópartnál, mindenhol tündérgyerekek kisebb, nagyobb csoportját lehetett látni. Körbe pillantva fogócskázó, beszélgető, fára mászó, sárból süteményeket formázó, bújócskázó, bukfencező, kacagó, kúszó, hempregő és fetrengő, labdázó játékokat lehetett megfigyelni, de ahány csoport, annyi féle játékot játszottak. Mindenki boldog volt. Azaz, majdnem mindenki.

            Egyvalaki egy száraz és tüskés bokor mellett ült törökülésben, összefont karokkal, és vágyakozva nézete társait. Sóhaj, így hívják a magányosan ülő tündérgyereket, egészen láthatatlan volt társai számára, akik teljesen belefeledkeztek a játékba. Drukknak, aki a tüskés bokor közelében játszott, valahogy mégis feltűnt.

A dolog úgy történt, hogy játék közben mindig keserves nyögéseket és sóhajokat hallott. Először azt hitte csak a szél, vagy rosszul hall, de egyre inkább zavarta ez a keserű hang. Figyelni kezdett, és feltűnt neki ez az egymagában üldögélő tündérgyerek, aki mindig keserűen felsóhajt, ha bárki elmegy mellette. Megsajnálta magányos társát.

            Szólt a barátainak, hogy egy kicsit kiszáll a játékból, és elindult Sóhaj irányába, aki gyorsan úgy tett, mintha nem látná, hogy felé tart valaki. Mikor a közelébe ért az idegen, sóhajtott egyet, és csodálkozva vette észre, hogy a jövevény megállt előtte.

            - Mondd csak! – Kezdte kérdését Drukk, miután kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. – Miért sóhajtozol itt ennyire keservesen?

            - Nem sóhajtozom, sem keservesen, sem máshogy. – Jött a felelet.

- De hát hallottam!

- Biztosan rosszul hallottad.

            - Rendben van. – Egyezett bele Drukk. – Miért ülsz itt egyedül? Miért vagy szomorú?

            - Mert senki nem akar velem játszani. – Felelte Sóhaj elkeseredetten.

            Drukk leült mellé, körbenézett a tündéreken, és ajánlgatni kezdte a társaságokat. Rámutatott a labdázókra, hogy ott biztosan bevennék a játékba, de az nem volt jó, mert Sóhaj nem szeret labdázni. Ott voltak az ugrálókötelesek, de abban ügyetlen és azért nem szereti. A bújócskázást a kicsik játékának tartja, a fogócskázáshoz túlságosan is fáj a lába, a fáramászáshoz éppen nincsen kedve, a hintázásnál sokat kell sorban állni, a sár-cukrászdát lányosnak tartja, a vakegeret erőszakosnak, a tündérrejtvényes túl könnyű, a tündérálca túl nehéz, a kúszás-mászás nem jó, mert az anyukája nem szereti, hiszen piszkos lesz a ruhája. Így folytatták tovább, és Drukk nem is akart a saját társaságára mutatni, mert egyre bizonytalanabb volt abban, hogy akar-e játszani Sóhajjal. Végül is felajánlotta, de az sem volt jó.

            Drukknak az a gondolata támadt, hogy nem Sóhajjal nem akarnak játszani, hanem talán ő nem akar játszani senkivel. De akkor miért kesereg itt a tövises bokor mellett? Miért nem megy haza?

            - Mond csak! Mit szeretnél játszani? – Kérdezte végül.

            - Nekem mindegy. – Vonta meg a vállát Sóhaj.

            - Kikkel szeretnél játszani?

            - Nekem mindegy. – Felelte, és egy kis társaság felé nézett, akik a fa tövében valamilyen ugrálós, rendőrös vagy katonás játékot játszottak. Drukk követte a pillantást.

            - Ők a barátaid? – Mutatott feléjük.

            - Igen. De nem akarnak velem játszani.

            Ekkor Sóhaj elmesélte, hogy mi történt vele, hogy idekerült a tövises bokor mellé. A barátaival együtt érkezett, akiknek elmondta, hogy mit akar játszani. A többiek meghallgatták, de ők mást szerettek volna, és sehogy sem értették meg, hogy ő nem akar semmi mást, csak azt, amit kitalált. De ők ezt nem vették figyelembe, és elkezdték a játékot, így tehát őt kizárták. Persze nem adta fel! Végig járta a rétet, és sokakat megkérdezett, hogy akarnak-e vele játszani. Természetesen mindenki bevette volna a játékába, de azt a játékot, amit ő kitalált, senki nem szerette volna játszani.

            - Úgyhogy leültem ide, hátha valaki meggondolja magát. – Fejezte be szomorú történetét.

            - Lehet, hogy mást kellene játszanod. – Ajánlotta Drukk.

            - Nem értesz meg. – Felelte fejcsóválva.

            - Én nem akarok beleszólni – mondta Drukk és felállt – mert, ha téged az tesz boldoggá, hogy itt ülsz egyedül és keseregsz magadban, az biztosan úgy a jó. Engem boldogabbá tenne, ha a barátaimmal játszanék, még akkor is, ha nem az a játék, amit én akarok. – Mielőtt Sóhaj bármit felelhetett volna, Drukk visszarohant a barátaihoz játszani.

            Úgy csinált, mint aki nem figyeli, de a szeme sarkából nézte, hogy Sóhaj mit fog tenni. Nem is telt bele sok idő, társa felállt a tüskés bokor mellől, sértődött arccal elindult a barátai felé, de mire odaért, már izgatott mosollyal, boldogan szállt be a játékba.