A füge vándorútja

A füge vándorútja.

Megérett a füge, lepottyant a földre.
Ült is ott egy darabig, egész kora hajnalig.
Bokor alján unatkozott, nem történt ott semmi,
arra gondolt, ideje lesz vándorútra kelni.

Hajbókolt a virágoknak, tisztelgett az idős hársnak.
Friss fűszálat letépkedve csigabigát megetette.
Gurult tovább derűsen, csodálta a világot,
elé repült egy kis szárnyas, amilyet még nem látott.

Egy méhecske szállt elé, és így szólt a fügéhez:
„Milyen vonzó illatod van, zamatos és édes.”
A füge ezt bóknak hitte, odabújt a méhhez,
aki hegyes fullánkjával meg is szúrta rögvest.

Megszúrta, hogy megkóstolja, fájt is a fügének,
menekülve hátrahagyta az álnok kis méhet.
Osont tovább kíváncsian, és csaholást hallott,
lógó fülű, szőrös állat, ami felé tartott.

Egy kutya jött farkcsóválva, boldogan szaladva,
azt hitte a kis fügére, hogy egy kerek labda.
Majdnem be is kapta szegényt, de résen volt a füge,
menedéket keresett egy vakond üregébe.

Ez már sok volt a fügének, el is indult haza,
védelmező családjához, a dús fügebokorba.
Gurult – gurult, ahogy tudott, féltette a létét,
elérte a fügebokrot, biztonságos fészkét.

Kereste a többi fügét, hogy elmondja nekik,
a bokron kívül a fügékre veszély leselkedik.
Baljós csend volt a bokorban, nem talált ott senkit,
megérett az összes füge, s az emberek megették.