A három dió


http://mocorgohaz.hu/
Egyszer, amikor éppen a legkisebb unokámra vigyáztam, kinézve az ablakon, megláttam a kertben, a diófa tövében egy aprócska mókust. Ott ugrándozott a fa alatt és gyűjtötte a diókat. Tömte a szájába, fogta a mancsában. Látszott, hogy a lehető legtöbbet ...

Kép forrása: flickr.com

Egyszer, amikor éppen a legkisebb unokámra vigyáztam, kinézve az ablakon, megláttam a kertben, a diófa tövében egy aprócska mókust. Ott ugrándozott a fa alatt és gyűjtötte a diókat. Tömte a szájába, fogta a mancsában. Látszott, hogy a lehető legtöbbet szeretné elvinni magával. Miközben néztem a szorgoskodását, karomban az édesdeden szunnyadó, hét hónapos Bogyikával, érkezett meg ez a mese.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Ebben az erdőben óriási,  több száz éves fák voltak. Tölgyek, fenyők magasodtak az ég felé. A legidősebb fákon a harkályok és az idő vasfoga szép nagy odvakat vájt, amelyek oltalmat adtak  az erdő jónéhány lakójának. Egy ilyen öreg tölgyfa odújában élt egy vidám mókus család. Apuka egész nap az erdőt járta és csak hordta-hordta haza a finomabbnál finomabb falatokat.

A kicsi mókusgyerekek szépen gyarapodtak. Egész álló nap csak játszottak, szaladgáltak az odvas fa ágain, kapkodták a nap sugarai után a  levelek között. Nagyon vidáman éltek,  de  egy nap minden megváltozott. Mókus apuka nem hozott haza finom falatokat, csak szomorúan széttárta a kis mancsait. Nincs már élelem az erdőben, mondta, mert bizony hiába kerülte az erdőt  körbe- körbe, nem talált sem makkot, sem diót se más mókushasba való finomságot, mert az erdő fái lassan eltünedeztek. Csak a kivágott öreg fák vastag csonkjai meredeztek szomorúan.

A mókuskák aznap bizony üres hassal bújtak össze az odúban. Azzal vígasztalták egymást, hogy majd másnap mókus papa biztosan hoz finom falatokat, ahogy eddig. De bizony másnap sem járt szerencsével és harmadnap sem, pedig keresztül-kasul  bejárta a néhány fává összezsugorodott erdőt.  Szegény kicsi mókuskáknak  nem volt már  kedve  játszani, napsugarat kergetni, csak összebújtak az odúban és szomorúan gondoltak azokra az időkre, amikor még nagy volt az erdő és mókus papa sok – sok finomságot hordott haza nekik.

A kicsi mókuskák közül a legkisebb mókusgyerek volt a legbátrabb. Ő merészkedett mindig a legmesszebbre az odútól, amikor a napsugarakat kergették a hatalmas fák lombjai között. Sokszor olyan messzire elcsatangolt, hogy már nem is látták a testvérei és csak mókusmama szólongatására került elő. Ezt a kicsi mókust Misikének hívták.

Misike elhatározta, hogy messzebb megy, mint amennyire eddig valaha is járt. Addig megy, amíg élelmet nem talál a családjának. Nem szólt a tervéről senkinek, csak úgy tett, mintha jókedvében megint a nap sugaracskáit kergetné a levelek között és szép lassan elugrált, egyre távolabb a biztonságot jelentő odújuktól.

Ahogy ugrált ágról ágra, fáról fára, elért az utolsó hatalmas  tölgyfához. Az öreg fa szomorúan, magányosan állt. A testvéreinek már csak a csonkjai meredeztek körben. Misike nagyon  elszomorodott, de az üres gyomra bátorította, hogy menjen tovább a kivágott fák csonkjai között, át az úton, ezer veszélyen, amelyet a gyorsan haladó autók jelentettek. Misike még soha nem látott autót, így nem is  ijedt meg tőlük, csak átrohant az úttesten, szét sem nézve. Szerencséje volt, hogy éppen akkor egy autó sem járt arra.

Az út túloldalán nagy mezőre ért. A magasra nőtt fűben, illatozó virágok között ugrándozott, botladozott tovább. Furcsa volt a magas fák lombja után a földön ugrálni. De azért rendületlenül haladt tovább. Észre sem vette, hogy felette a kék égen egy sötét árny kering. Nem ismerte a ragadozó madarakat és nem tudta, hogy azok milyen nagy magasságból is észreveszik a legapróbb mozgást is a füves réteken. Szerencsére azt sem tudta, hogy milyen gyorsan és könyörtelenül csapnak le a földön élelmet keresgélő aprócska rágcsálókra. Csak ment és ment tovább. Élelmet akart találni és vinni a családjának.

A magas fű között bokrok nőttek és eltakarták Misikét a ragadozó madár éles szeme elől, de a sűrű bozótban Misike egyre nehezebben küzdötte magát előre. Egyszer csak nem tudott továbbmenni, mert egy drótkerítés állta az útját. Misike nem látott még drótkerítést, csak azt látta, hogy fel kell rá másznia, ha tovább akar jutni. Aprócska lábával megkapaszkodott benne, mancsocskájával húzta magát egyre feljebb. Ügyes mászó volt, így a drótkerítésnek is hamar a tetejére jutott. A kerítés túloldalán gyorsan lefutott és máris egy kertben találta magát. A szomszédunk kertjében.

Misike ahogy leért, szétnézett és meglátott egy nagy behemót szőrös állatot. Nem tudta, hogy az egy kutya, akit a gazdái Lordnak neveznek. Az öreg németjuhász kutya sem látott még mókust, így csodálkozva nézte, hogy ugyan honnan került a kertjükbe ez furcsa kis jószág? Csak nézték, nézték  egymást,  de nem mozdult egyikük sem. Végül Misike vette a bátorságot és megszólalt. Először illedelmesen köszöntötte a másik állatot, ahogyan otthon tanulta, azután megmondta a nevét.

A kutya egész jól megértette, amit mondott, bár sosem beszélt mókusul, csak a kutyák nyelvén, meg a macskákén. De a macskák nyelve eléggé hasonlított  arra, ahogyan Misike beszélt, így átváltott a macskák nyelvére és köszöntötte a kis vörös szőrű jószágot.Misike csodálkozva hallgatta a furcsa beszédet.

Közelebb húzódott a kutyához és megkérdezte tőle, hogy tud-e valahol a közelben olyan fát, ahol mókusoknak való eleség terem? Elmondta, hogy az erdőjükben olyan kevés fa maradt, hogy már minden termést összegyűjtöttek és megettek. A testvérei éhesek, mert  az apukájuk már nem tudott eleséget találni. Az öreg kutya nagyon elcsodálkozott ezen, mert neki bizony soha életében  nem kellett élelemért kutatnia. Elég volt minden reggel megnyalni a gazdája kezét, amikor a táljába odakészítette a reggelijét meg a másikba a friss vizet.

Megsajnálta a kicsi kis éhes jószágot és segíteni akart neki. Tudta, hogy a másik udvarban vannak nagy fák, csak azt nem tudta, hogy terem-e rajtuk mókusnak való eleség. Ezért arra biztatta Misikét, hogy másszon át az újabb drótkerítésen és nézze meg azokat a nagy fákat a szomszéd kertjében.

A bátor kis mókus nekirugaszkodott hát és már fent is volt a kerítés tetején. Onnan azután egyből a kerítés melletti nagy fa  törzsén termett. Boldog volt. Végre! Újra kapaszkodhatott a fa törzsének göcsörtjeibe, ugrálhatott az ágai között, kergethette a nap fénysugarait.  Boldogan szaladgált  le és fel a magasra nőtt  fenyőfánkon.

A fenyőfa mellett egy nagy diófa  áll. A mókuska leszaladt a fenyőfáról és látta, hogy a fűben szétgurulva sok-sok dió van. Elfeledkezve a saját éhségéről, elkezdte gyűjteni, a szájába tömni, a kis mancsába fogni a diókat. Látszott, hogy az összeset el szeretné vinni egyszerre, de hát a szájacskája kicsi volt ehhez és a mancsocskájára szüksége volt a kapaszkodáshoz.

Szegény kis bátor mókus végül csak három dióval a szájában indult vissza a családjához, az összezsugorodott erdőbe, dacolva ezer veszéllyel. Hogy hazaért-e  a családjához, a diókkal a szájában, nem tudom. Azóta  nem láttuk az udvarunkban, hiába nézzük  nap, mint nap reménykedve, hogy hátha ismét feltűnik a bátor  kicsi mókus a fáink ágai között.

 

*Fülöp Sára, meseíró

Ezt a mesét írta: *Fülöp Sára meseíró

Mindig is szerettem a meséket. Gyerekkoromban nagyon sok mesét olvastam, de ahogy felnőttem, a mesék lassan elmaradtak mellőlem. Megfeledkeztem róluk. Ám egy napon, amikor a legkisebb unokámra vigyáztam és belenéztem a mélykék szemeibe, ismét előbátorkodott egy történet, amit én elkezdtem mesélni a karomban fekvő alig egy hónapos babának. Ő meg tágra nyílt csodálkozó szemekkel hallgatta a mesét, ami róla szólt. ...