Barion Pixel

A három dió


http://mocorgohaz.hu/

Egyik nap, amikor kinéztem az ablakon, megláttam a kertben egy aprócska mókust. Ott ugrándozott a nagy diófánk alatt és gyűjtötte a diókat. Tömte a szájába, fogta a mancsában. Látszott, hogy a lehető legtöbbet szeretné elvinni magával. Miközben néztem a s...

Kép forrása: Szabó Virág KRK. Szilády Áron Gimnázium és Kollégium művészeti tagozat 10. évf.

Egyik nap, amikor kinéztem az ablakon, megláttam a kertben egy aprócska mókust. Ott ugrándozott a nagy diófánk alatt és gyűjtötte a diókat. Tömte a szájába, fogta a mancsában. Látszott, hogy a lehető legtöbbet szeretné elvinni magával. Miközben néztem a szorgoskodását - karomban az édesdeden szunnyadó hét hónapos unokámmal - megérkezett ez a mese. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Ebben az erdőben óriási, többszáz éves fák voltak. Tölgyek, fenyők magasodtak az ég felé. A legidősebb fákon a harkályok és az idő vasfoga szép nagy odvakat vájt, amelyek oltalmat adtak az erdő jónéhány lakójának. Egy ilyen öreg tölgyfa odújában élt egy vidám mókus család. A kicsi mókusgyerekek szépen gyarapodtak. Egész álló nap csak játszottak, szaladgáltak az odvas fa ágain, kapkodtak a nap sugarai után a fák levelei közt.  Nagyon vidáman éltek, de  egy nap minden megváltozott. A mókus szülők aznap  nem hoztak haza finom falatokat és csak szomorúan széttárták  a kis mancsaikat

-Nincs már élelem az erdőben, mondták.

Aznap hiába kerülték az erdőt körbe-körbe, nem találtak sem makkot, sem diót, sem más mókus hasba való finomságot, mert az öreg erdő fái sorra eltünedeztek. A  kis család aznap üres hassal bújt össze az odúban. Azzal vígasztalták egymást, hogy majd másnap mókus mama és papa biztosan hozni fog finom falatokat, ahogy eddig. De bizony másnap sem jártak szerencsével és harmadnap sem, pedig keresztül-kasul bejárták a néhány fává összezsugorodott erdőt. 

Bizony, a szegény kicsi mókusoknak nem volt már kedve játszani, napsugarat kergetni, csak összebújtak az odúban és szomorúan gondoltak azokra az időkre, amikor az erdő olyan hatalmas volt, hogy még mókus mama sem mert a széléig elmerészkedni. 

Az aprócska mókusok közül Misike, a legkisebb volt a legbátrabb. Mindig ő merészkedett játék közben a legmesszebbre az odútól. Sokszor olyan messzire elcsatangolt, hogy már nem is látták a testvérei és csak hosszas szólongatásra került elő. Egy nap elhatározta, hogy messzebb megy, mint amennyire eddig valaha is járt. Addig megy, amíg élelmet nem talál a családjának. Nem szólt a tervéről senkinek, csak úgy tett, mintha jókedvében megint a nap sugarait kergetné a levelek között és szép lassan elugrált, egyre távolabb a biztonságot jelentő odújuktól.

Ahogy ugrált ágról ágra, fáról fára, elért az utolsó hatalmas tölgyfához. Az öreg fa szomorúan, magányosan állt. A testvéreinek már csak a csonkjai meredeztek körben. Misike nagyon  elszomorodott, de az üres gyomra bátorította, hogy menjen tovább, át az úton, ezer veszélyen, amelyet a gyorsan haladó autók jelentettek.  Mivel még soha nem látott autót, így nem is ijedt meg tőlük, hanem csak átrohant az úttesten, szét sem nézve. Bizony nagy szerencséje volt, hogy éppen akkor egy autó sem jött arra.

Az út túloldalán egy nagy mezőre ért. A magasra nőtt fűben, illatozó virágok között ugrándozott, botladozott tovább. Furcsa volt a magas fák lombja után a földön ugrálni, de azért rendületlenül haladt előre. Észre sem vette, hogy felette a kék égen egy sötét árny kering.  Nem ismerte a ragadozó madarakat és nem tudta, hogy azok milyen nagy magasságból is  észreveszik  még a legapróbb mozgást is.  Szerencsére azt sem tudta, hogy milyen gyorsan és könyörtelenül csapnak le, a földön élelmet keresgélő aprócska rágcsálókra. Ő csak ment  tovább rendítheletlenül.  Élelmet akart találni és vinni a családjának. 

A magas fű között bokrok nőttek és eltakarták a ragadozó madár éles szeme elől. A sűrű bozótban egyre nehezebben küzdötte magát előre és egyszer csak nem tudott továbbmenni, mert egy drótkerítés állta az útját. Misike nem látott még drótkerítést, csak azt látta, hogy fel kell rá másznia, ha tovább akar jutni. Aprócska lábával megkapaszkodott benne és a kis mancsaival húzta magát egyre feljebb és feljebb. Ügyes mászó volt, így a drótkerítésnek is hamar a tetejére ért. A kerítés túloldalán aztán gyorsan lefutott és máris egy kertben találta magát. A szomszédunk kertjében.

Misike ahogy leért, szétnézett és meglátott egy nagy behemót, szőrös állatot. Nem tudta, hogy az egy kutya. Az öreg németjuhász sem látott még mókust, így csodálkozva nézte, hogy ugyan honnan került a kertjükbe ez fura szerzet? Dermedten nézték egymást és nem mozdult egyikük sem. Végül Misike vette a bátorságot és megszólalt. Először illedelmesen köszönt, ahogy otthon tanulta, azután megmondta a nevét.

Az öreg kutya egészen  jól megértette, amit mondott, bár sosem beszélt mókusul, csak a kutyák nyelvén, meg a macskákén. De a macskák nyelve eléggé hasonlított arra, ahogyan Misike beszélt, így átváltott a macskák nyelvére és köszöntötte a kis vörös szőrű jószágot.

Misike csodálkozva hallgatta a furcsa beszédet., amit azért egészen jól megértett. Közelebb húzódott a kutyához és megkérdezte tőle, hogy tud-e valahol a közelben olyan fát, ahol mókusoknak való eleség terem? Elmondta, hogy az erdőjükben olyan kevés fa maradt, hogy már minden termést összegyűjtöttek és megettek. 

Az öreg kutya nagyon elcsodálkozott ezen, mert neki bizony soha életében nem kellett élelem után kutatni. Elég volt minden reggel megnyalni a gazdája kezét, amikor a táljába odakészítette az ételét,  meg egy másikba a friss vizet. Nagyon megsajnálta az éhes kis jószágot és segíteni akart neki. Tudta, hogy a másik udvarban vannak nagy fák, csak azt nem tudta, hogy mókusnak való terem-e rajtuk? De azért arra biztatta Misikét, hogy másszon át az újabb drótkerítésen és nézze meg azokat a nagy fákat a szomszédban. 

A bátor kis mókus nekirugaszkodott és már fent is volt az újabb drótkerítés tetején. Onnan azután egyből a kerítés melletti nagy fa törzsére ugrott. Boldog volt. Végre! Újra fatörzs göcsörtjeibe kapaszkodhatott, ugrálhatott az ágak között, kergethette a nap fénysugarait. Boldogan szaladgált le és fel a magasra nőtt fenyőfán. A fenyőfa mellett egy nagy diófa áll. A mókuska leszaladt a fenyőfáról és látta, hogy a fűben szétgurulva sok-sok dió van. Elfeledkezve a saját éhségéről, elkezdte gyűjteni, a szájába tömni, a két mancsába fogni a diókat. Látszott, hogy az összeset el szeretné vinni egyszerre, de hát a szájacskája kicsi volt ehhez, a mancsára meg szüksége volt a kapaszkodáshoz. Szegény kis bátor mókus végül csak három dióval a szájában indult vissza a családjához. Hogy végül  hazaáért-e a diókkal a szájában, nem tudom. Azóta nem láttuk az udvarunkban, hiába néztük nap, mint nap, hogy hátha ismét feltűnik a kedves kis mókus a nagy diófánk ágai között.

 

 

 

 

*Fülöp Sára, meseíró

Ezt a mesét írta: *Fülöp Sára meseíró

Mindig is szerettem a meséket. Gyerekkoromban nagyon sok mesét olvastam, de ahogy felnőttem, lassan elmaradtak mellőlem. Megfeledkeztem róluk. Ám egy napon, amikor a legkisebb unokámra vigyáztam és belenéztem a mélykék szemeibe, ismét előbátorkodott egy történet, amit én elkezdtem mesélni a karomban fekvő alig egy hónapos babának. Ő tágra nyílt, csodálkozó szemekkel hallgatta a mesét, ami róla szólt. Amikor elal...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások