A három kutyus

A három kutyus.

                                                 A három kutyus

   Távol a város zajától, ahol a madarak éneke úgy áradt szét, mint a hajnali fény, egy öreg erdő szélén állt egy kedves kis házikó. Ebben a takaros otthonban éldegélt nagy boldogságban nagyanyó és nagyapó és a három hűséges kutyájuk. A legnagyobb közülük,  a tekintélyt sugárzó, barnaszőrű labrador, Csoki névre hallgatott. Ő volt a ház őrzője, aki sosem aludt fél szemmel sem, míg meg nem győződött róla, hogy minden rendben van. A középső, Füge, a barna tacskó, mindig a gazdasszonya körül sündörgött, szerette, ha ölbe veszik, cirógatják, babusgatják. Egész nap el tudott volna heverészni a konyha melegében, ha lehetett volna. De a legkisebb, Rudika, a fekete, hosszú testű, rövid lábú, örökké nyüzsgő tacskó, bizony, egy cseppet sem volt nyugodt természetű, ő maga volt a nyughatatlanság! Minden nap kiszökött a kert végében lévő kerítés alatt, és illa berek, nádak, erek… már nyoma sem volt. Este aztán mindig hazatért, persze nem üres tappanccsal. Ami az útjába akadt, megragadta,  hazahozta. Egyszer még a tópartra vetett halakat is összegyűjtötte a horgászok mellől, mintha csak úgy gondolta volna, azok már gazdátlan kincsek. Nagyapó megdorgálta érte, de mindhiába. Egy este azonban valami egészen más történt. Rudika későn, lihegve tért haza. Be sem ment a házba, egyenesen a kutyatársaihoz rohant, és hangos, izgatott ugatással kezdett mesélni:

-        Csoki! Füge! Nagy baj van! Halljátok, amit mondok? Most jövök az erdőből, és láttam... láttam három manót! Ott ültek az öreg nyárfa tövénél, s azt tervezgették, hogyan tehetnének kárt az erdő fáiban holnap éjjel!

Csoki álmosan nyitotta ki egyik szemét.

-        Rudika, nem lehetne, hogy ezt holnap reggel mondd? Még csak éjfél múlt, s hajnalban kezdődik a járőrözés.

De Rudika hajthatatlan volt. Addig rángatta a fülüket, csipkedte a farkukat és toporgott körülöttük, míg végül mindketten feltápászkodtak, és ásítva, morogva, de követték.  S ahogy megérkeztek az öreg nyárfához, alig hittek a szemüknek: a holdfényben tényleg ott kuporgott három apró alak, hosszú sapkával, levelekből font köpennyel, s így morfondíroztak:

-        … akkor holnap éjjel, amikor mindenki alszik, odacsempésszük a rágóport a gyökerekhez… attól gyengülni fognak- szólalt meg az egyik.

-        Rendben, én meg felteszem a hálókat a két nagy akácfa ágaira, hogy elfogjuk repkedő énekesmadarakat. Aztán jó pénzért eladjuk őket a cirkusznak.

-        Én meg csapdákat teszek le a nyusziknak, őzikéknek, vaddisznóknak. Micsoda pazar nyereség lesz!

Amikor a manók eltűntek a bokrok között, a három kutyus ijedten húzódott össze, orrukat összeérintve tanakodtak, mintha csak így mertek volna szembenézni a hallottakkal.

-        Egyedül nem tudjuk megállítani őket. De, ha az egész erdő tudna róla… ha mindenki, aki gyökeret hajt vagy szárnyat bont, segítene…- csaholt Rudika.

-        Igazad van. De hogyan figyelmeztessük a fákat? Ők nem hallanak úgy, mint mi…-sopánkodott Csoki.

-        Dehogyisnem! A gyökereik beszélnek egymással, a föld alatt. Csak kell valaki, aki tud ásni. És gyorsan.

Abban a pillanatban egy kis fekete orr bukkant ki a mohapárna alól. Ott volt Muki, a vakond, aki mindent hallott.

-        Hallottam ám minden szót, bundás barátaim! Eljuttatom én az üzenetet a gyökerekhez. Reggelre minden fa tudni fogja, mi készül!

-        És mi lesz a madarakkal?- izgult Rudika.

-        Én úgy tudom, hogy a madaraknak van egy szövetsége, csak meg kellene keresni a vezérüket.- javasolta bölcsen Csoki.

 Megindult hát a nagy éjszakai mozgósítás. Muki vakond alagutat ásott, és a nyárfa gyökerének megsúgta az üzenetet: „Veszély közeleg, védjétek egymást!” A nyárfák továbbadták az akácfáknak, az akácfák a fenyőfáknak ... és így tovább.

Füge elsőként vette észre a fán gubbasztó, komoly tekintetű baglyot, s halk vakkantással hívta magához. A bölcs bagoly néhány határozott huhogással összehívta a Madárszövetség tagjait. Rövid tanácskozás után megszületett a haditerv.

Közben Csoki észrevette a mókuskát.

-        Vidd a hírt az erdő népének! Mindenki tudja meg, mi készül!

A kis mókus eltűnt a lombok közt. Mire a hajnal első fénycsíkjai átszűrődtek a fák között, az erdő minden lakója tudott a gonosz tervről.

A három kutyus fáradtan, de reménykedve ballagott haza. Türelmetlenül várták az éjfélt. Egyetlen kérdés foglalkoztatta őket: vajon sikerül-e megmenteni az erdő fáit, s vele együtt minden apró és nagy erdőlakót?

Az éj leple alatt aztán elsomfordáltak az erdőbe, és vártak. Valóban megjelentek a manók. Halkan, susmogva láttak neki a gonosz munkának. Ám amikor az egyik manó óvatosan egy kis gödröt kezdett kaparni, hogy titokban rágóport rejtsen a fa gyökeréhez, olyan meglepetés érte, amire álmában sem számított. Muki vakond családjának apraja-nagyja bukkant elő a földből. Egyikük sem volt rest, egyszerre fújták tele a manó arcát a saját fegyverével, a rágóporral.

-        Jaj nekem! A szemem! Mindjárt kisül! - jajveszékelt a manó, hátrálva.

-        Ne nyafogj már! - mordult rá a másik, aki épp hálót akasztott a fa ágaira. Megbeszéltük a tervet, most meg itt szégyenkezel?

Alighogy ezt kimondta, a fürge mókusok nesztelenül elrágcsálták a kötelet, a háló leszakadt, a manó pedig nagyot puffanva landolt a földön, saját csapdájában vergődve.

A pacsirták, rigók, fülemülék dalra fakadtak, miközben a harkályok, mint az erdei rendfenntartók, kopp-kopp, alaposan megporolták a bajkeverő nadrágját.

A harmadik manó sietett volna elhessegetni a madarakat, nem figyelt a saját csapdájára, belesétált, és a vasrács csattant a lábán.

-        Áúúúú!- ordított, de válaszként csak nevetést és madárdalt hallott.

Nagy volt a felfordulás, de még nagyobb az öröm: az erdő diadalmaskodott! A három manót szégyenszemre elűzték, s többé nem is merészkedtek vissza.

A három bátor kutyust ujjongva ünnepelte az egész erdő népe- pacsirták trilláztak nekik, mókusok táncoltak az ágakon, és még a fák is lágyabban susogtak, mintha hálát rebegnének. De ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, a hősök elindultak hazafelé.

Mikor beléptek a kis házikó kertkapuján, a gazdasszony már várta őket.

-        Hát titeket is elcsábított Rudika?- csóválta a fejét, de a hangjában ott bujkált a mosoly.

Csoki, Füge és Rudika csak összenéztek, majd elégedetten elheveredtek a fűben. A madarak újra dalra fakadtak a fák között, de ez a dallam most más volt. Ez nekik szólt. A hősöknek, akik megmentették az erdőt.