A holló

A holló.

Pár napja jelent meg a holló. Alíz ablakába telepedett le, okos szemével onnan figyelte a kislányt. Alíz bánatosan ült a szőnyeg szélén, a játékbabáját nézte. A nagymamától kapta. Csakhogy a nagymama elment. Anya így mondta. Apa más szót használt, ő úgy mondta: meghalt.

Nem régen történt, és apa azt mondta, azért történt, mert a nagymama már idős volt és beteg.

– Nem úgy beteg, ahogyan te, amikor megfázol – tette hozzá apa. Alíz a kádban ült akkor, figyelmesen hallgatta apa szavait. A hollót is aznap pillantotta meg először. Elröppent a fürdő ablaka előtt.

Most Alíz jobban szemügyre vette a hollót. Szép, fényes, fekete tollazatán megcsillant az októberi, aranyló napfény sugara. Felállt, és óvatosan elindult felé. Egyik láb a másik után, lassan, óvatosan, nehogy megijedjen.

– Szia, madárka – suttogta Alíz, ám ekkor hirtelen anya lépett a szobába. Megpillantotta a hollót, és elsápadt.

– Hess! – legyintett felé. Odasietett az ablakhoz, és bezárta. – Gyere, Alíz, kész a reggeli.

Alíz megfogta anya kezét, együtt mentek át a konyhába reggelizni. A kisöccse, Dominik, már az etetőszékben ült. Alíz leült vele szemben, és amíg anya letette elé a nutellás kenyeret, Dominikra nézve az jutott eszébe, hogy ő sosem fogja megismerni a nagymamát. Ajka lebiggyedt, könny szökött a szemébe.

– Az a fránya madár! – kiáltott fel ekkor anya, és elhúzta a függönyt a konyha ablaka előtt, amelynek külső párkányára a holló szállt le. – Egyetek szépen – fordult vissza a gyerekekhez, és ő is leült reggelizni.

Miután ettek, anya betette Dominikot a babakocsiba, segített Alíznak felöltözni, és elindultak az óvodába. Alíz nevetve szaladt a hulló falevelek alatt, csodás örvényt alkottak. Hirtelen megállt, és csak nézte megigézve. Aztán a holló rátelepedett a legközelebbi fára. Alíz most már őt figyelte a narancsszín levelek forgatagában. Szerette volna megérinteni – de akkor odaért anya, és rászólt, hogy menjen tovább.

Az óvodában néha látta a hollót az ablakból, és amikor kimentek az udvarra, észrevette, hogy az óvoda tetejére telepedett le. Délután, otthon Alíz bement a szobájába, és kitárta az ablakot. A holló hamarosan megjelent. Beröppent a szobába, és hagyta, hogy Alíz vele szemben üljön le.

– Anya nem akarja, hogy lássalak – mondta neki a kislány, és kezével eltakarta a szemét. Így folytatta. – Szerintem csak fél tőled. Nem rég elment a nagymamám. Meghalt. Azóta én is jobban félek. Pedig szerintem nem is biztos, hogy meghalt. – Kilesett két ujja között a hollóra. – Vagy igen?

A madár oldalra biccentette a fejét.

– Nem akarom, hogy meghaljon. – Alíz leeresztette a vállát. – Vissza akarom kapni.

A holló csak nézte őt azzal az ámulatba ejtő tekintetével, aztán meghallotta, hogy jön anya, és gyorsan elröppent. Alíz csüggedten nézett utána.

Másnap szombat volt. Apa elvitte Alízt és Dominikot sétálni a közeli erdőbe. Gesztenyét gyűjtöttek és makkot meg mogyorót. Apa nem hessegette el a hollót, aki most is követte őket.

– Én akarok több gesztenyét szedni! – kiáltott Alíz apára, akinek a zsebei már tele voltak gesztenyével.

– Szedjél – intett apa a földön heverő termések felé.

– Te ne szedj már többet! – Alíz nagyot toppantott a lábával. Dühbe gurult. – Én akarom a legtöbb gesztenyét szedni! És nem akarok Dominiknak adni belőle! Anyának se és neked se!

Maga se értette, mitől ilyen dühös.

– Nyugodj meg, Alíz – kérte apa, de Alíz nem nyugodott. Pedig próbált, tényleg próbált, de valahogy nem ment. Mérgesen a földre szórta az összes gesztenyét, amit addig szedett, és hazáig durcásan vonult.

Vasárnap készített egy rajzot.

– Mi lenne – kezdte – ha inkább a rajz menne oda, ahova a nagymama kell, hogy menjen? – kérdezte a hollót. – Mit szólsz? Küldjük ezt a mama helyett, ő pedig jöjjön vissza.

A holló most a játékkonyha tetején ücsörgött, és megingatta a fejét. Alíz letette a ceruzát.

– Na jó. Akkor szerinted mégis mit kellene tennem? Ha ígérem, hogy jó leszek, akkor lehet szó cseréről? – A holló tovább ingatta a fejét. – Ha megosztozom Dominikkal a játékaimon? Ha nem kérek semmit a Mikulástól? És ha még a borsófőzeléket is megeszem? – kérdezgette, de sajnos a holló egyre csak a fejét rázta. Alíz nagyot sóhajtott. – Szerinted az én hibám? Én tehetek róla, hogy a nagymama meghalt?

A holló ezúttal is nemet intett a fejével, de Alíz nem foglalkozott vele.

– Talán, ha többször mondtam volna neki, hogy szeretem, még élne. Vagy ha nem lettem volna olyan undok, amikor segíteni szeretett volna felvenni a cipőmet. De lehet azért van, mert összetörtem egy üveggel a lekvárból, amit főzött. Pedig az véletlen volt. Mit gondolsz, hollócska?

A madár tekintete azt üzenete: nem a te hibád, és Alíz igyekezett ezt el is hinni.

Ám utána akárhányszor látta a hollót, mindig elszomorodott. Nagy volt az ő bánata, és ugyan anya folyton elhessegette a madarat, hogy Alíz ne érezze magát rosszul, ettől mintha még rosszabb lett volna minden.

Egy nap aztán, amikor Alíz a játszótéren játszott, és lecsúszott a csúszdán, eszébe jutott, amikor a nagymamával csúszdáztak. Mindig ott állt a piros csúszda mellett, és mosolyogva bíztatta Alízt, hogy csússzon.

– Gyere, bogárkám – szokta mondogatni. – Hú, de gyorsan csúsztál, mint a szél!

De a mama most nem volt itt, és nem mondta ez. Csak a holló ült a szemközti fa ágán, és szomorúan figyelte őt. Alíz szája legörbült, és elpityeredett. Úgy hiányzott a mama!

Sírt, egyre csak sírt. Arra gondolt, mennyire fáj, hogy most nincs itt, és hogy már többé nem találkozhat vele.

Anya és apa odaszaladtak hozzá. Anya megpróbálta elhessegetni a hollót.

– Mindig megijeszti az a csúnya madár – magyarázta apának. – Azért sír. Fél tőle.

Apa azonban azt mondta:

– Alíz nem fél tőle. Maradhat, amíg Alíznak szüksége van rá. – És közben szorosan magához ölelte a zokogó kislányt.

Hazaúton Alíz elmondta, mennyi mindenért hiányzik neki a nagymama, apa pedig elmondta, hogy neki miért hiányzik, és végül anya is beszállt a beszélgetésbe. Felidézték a kedves emlékeket, és megígérték egymásnak, hogy majd Dominiknak is elmesélik őket, ha már elég nagy lesz hozzá.

Alíz készített egy gyűjteményt: oda tette a rajzait, amiket a nagymamának készített. Lerajzolt neki minden fontos eseményt, és úgy döntött, ha már iskolás lesz, és megtanul írni, leveleket ír majd a mamának.

Az egyik ilyen alkalommal a holló még ott volt, aztán Alíz egyszer csak azt vette észre, hogy már pár napja nem látta. Tovaszállt. Néha ugyan később is visszatért, és akkor Alíz beszélgetett vele a nagymamáról, de nem maradhatott. Máshol is szükség volt rá.