A kisfiú, aki táncolt az égen

A kisfiú, aki táncolt az égen.

Az aprócska bőrcipők mély nyomot hagytak a frissen hullott hóban. A kisfiú önmagát átkarolva próbált haladni a dühödten tomboló széllel szemben. Az minduntalan könnyáztatta arcába fújta a havat, de már nem volt sok a háztömb végéig. Amikor odaért, befordult a sarkon, tett pár lépést, majd erőtlenül nekidöntötte a hátát a falnak és lassan a földig csúszott.

Itt ugyan jobban felfogták az épületek a szelet, de még így is reszketett. Hogy is ne reszketett volna! Hiszen úgy szökött meg, ahogy volt: ünnepi ingben, rövidnadrágban és benti cipőben. Csak a szövetkabátját kapta a kezébe, ahogyan kiszaladt az utcára, de már csak akkor vette fel, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem követik.

Összehúzta magát, aztán az ujjaira pillantott. Lilák voltak. Dideregve rájuk lehelt, de ettől sem lett jobb. Körbenézett, hátha végre rájön, pontosan merre jár. Figyelte a hulló hópihéket, aztán a térdére hajtotta a fejét. Fázott, nagyon fázott. Nem tudta, mennyi ideig ült ott így, de amikor ismét felpillantott, a hó sem szállingózott már. Feltűnt azonban egy alak.

A lámpaoszlop alatt sétált el éppen, felé tartott. A kisfiú hunyorogva próbálta szemügyre venni az illetőt. Ahogy közeledett, feltűnt neki, hogy a másik is egy gyerek. Ellentétben vele, ő bundás kabátot hordott, vastag, bélelt nadrágot, kesztyűt, meg sapkát és még sálat is. Megállt előtte, leveregette csizmájáról a havat, aztán rámosolygott.

– Szia! – szólt vidoran, és meleg kezét odanyújtotta, hogy felsegítse a földről. Olyan ismerős volt. – Hát te mit csinálsz idekint? Nincs már túl későn, hogy itt üldögélj?

A kisfiú feltápászkodott és a másik gyerekre nézett.

– Én… Valójában eltévedtem. – Most már kénytelen volt beismerni. Nem csak magának, de az idegennek is. – Megszöktem és eltévedtem.

– Ó! Segítsek hazatalálni?

A kisfiú félénken bólintott, aztán figyelte, ahogyan társa elindul, majd int neki, hogy kövesse. A nyomába szegődött és a ropogó hóban nagyokat lépkedve haladtak a járdán. Rajtuk kívül senki nem járt már ilyen kései és fagyos órán London hóval fedett, macskaköves utcáin.

– Mi a neved? – kérdezte rövidesen az útikalauzát, aki megfordult, de folytatta a sétát.

– Richie – felelte hátrafele lépkedve. – Na és a tied? – vonta fel szemöldökét.

– Louis – szólt halkan. Ő is szeretett volna olyan nevet, aminek van egy komoly és egy kedves, becézett alakja. De ő csak Louis volt.

– Miért szöktél meg, Louis? – érdeklődött Richie. Pajkos tekintetében kíváncsiság csillant.

– Összevesztem a családommal a karácsonyi vacsorán. Mindenki mérges volt rám, nem akartam ott maradni – dideregte.

– Ó, te szegény! – Richie megállt egy pillanatra. Letekerte csíkos sálját és Louis nyakába akasztotta.

– Milyen jó meleg. – Szinte már nem is érezte a hideget. Richie bólintott és elvigyorodott.

– Szóval, hová szeretnél menni?

– Haza.

– De előtte! Nézz körül, milyen gyönyörű itt minden. – Louis körbepillantott. A hó belepte a házak tetejét, melyeknek fenyőágakkal díszített ablakai többnyire sötétségbe borultak, de itt-ott akadtak még fényárban úszó szobák. A levegőben ismét hópihék ringatóztak. Valóban gyönyörű volt. – Mit szólnál, ha vennénk sült gesztenyét? – lelkesedett Richie.

– Majdnem éjfél van. És Szenteste. Nem hiszem, hogy ilyenkor árulnak.

Anya délután épp emiatt sopánkodott. Szenteste van, minden zárva! – ezt mondta, miközben a fakanállal a kezében hadonászott.

– Én tudok egy árust, aki ma éjjel is dolgozik. Ő a legjobb.

Richie megragadta Louis kezét és húzni kezdte magával. Átvágtak az utcán, kanyarogtak az utcasarkokon, mígnem – Louis legnagyobb döbbenetére – valóban találtak egy árust.

A férfi kalapot viselt és sétapálcát tartott magánál. Egy picit olyan volt, mint Robbie bácsi, akivel Louis sok időt töltött. Robbie bácsi elvitte őt a vidámparkba, lovaskocsikázni és egyszer még az állatkertbe is. De sokszor csak sétáltak a Hyde Parkban; galambokat etettek; vagy fagylaltot, néhanapján vattacukrot tömtek magukba.

– Mit adhatok az ifjú uraknak? – kérdezte most a sétapálcás férfi.

– Sült gesztenyét szeretnénk – mondták egyszerre.

– A legjobb helyen járnak.

A kezükbe nyomott egy-egy zacskót, majd odafordult a sötétzöld kiskocsihoz, amin az a kis hordószerű tűzhely foglalt helyet, amellyel a gesztenyét is el lehetett készíteni.

– Most pedig jöjjön a varázslat – szólt, és elhúzta kezét fölötte, mire egy tucat gesztenye jelent meg rajta. Louis tátott szájjal meredt rá.

– Hűha!

A bácsi további mozdulatokat tett, mire hol hatalmas láng gyúlt, hol pedig a gesztenyék mérete változott meg. Aprók lettek, a fiúk közel hajoltak hozzájuk, de még így is alig látták őket; aztán óriásiak, az egyik majdnem le is gördült a kupac tetejéről. Végül, mintha mi sem történt volna, a kalapos férfi csettintett és intett nekik, hogy tartsák oda a kis tasakot, amit kaptak. A férfi beletöltötte nekik a gesztenyéket, de azok mostanra mind átlagosnak tűntek. Kivéve persze, ha számításba vesszük az illatukat, mert már csak az is melegséggel töltötte el Louist. A kisfiú kihalászta a legfelsőt és a szájába dobta. Nem volt túl forró, nem égette meg a száját, de nem is volt olyan hideg, mint amilyet anya hozott neki tavaly télen.

– Eszméletlenül finom. – Ez volt a legjobb sült gesztenye, amit valaha evett. Mellette Richie egyetértően bólogatott. – De mennyibe kerül? Nekem nincsen pénzem.

– Nem tesz semmit, fiatal úr. Enyém a megtiszteltetés – emelte meg a férfi a kalapját.

Richie ránevetett, búcsút intett, aztán karon ragadta barátját és nekilódult. Louis betömött egy újabb gesztenyét a szájába.

– Én mondtam, hogy ő a legjobb – vigyorgott Richie. Louis bólintott és visszanézett, de az árus már nem volt ott.

– Sok dolga van – legyintett Richie, látva értetlen tekintetét. – Most mit szeretnél csinálni? Menjünk haza, vagy inkább… mondd csak, nem unod a telet?

– Ezt hogy érted?

– Én egy kicsikét vágyom a nyárra. Te nem?

Louis eltűnődött. Valójában a nyár volt a kedvenc évszaka. A tél sem rossz, de a nyár!

– De. Nyáron mindig elmegyünk a nagymamával és a nagypapával egy nagy tóhoz. Homokvárat építünk, buborékot fújunk, fürdünk a vízben.

– Hát miért ne csinálhatnánk ezt most is? Gyere! – Richie meleg, kesztyűs kezével ismét megragadta az ő csupasz kézfejét és húzni kezdte. Elhagyták London szívét, valahol a külváros környékén járhattak, és végül már azon is túl. Fák sorakoztak itt, egyre sűrűbben, mígnem elvesztek a messzi sötétségben. Furcsa módon, az erdő nem volt olyan sötét és ijesztő, mint azokban a mesékben, amiket a nővére mesélt neki régen.

Térdig ért a hó, alig bírták átverekedni magukat rajta. A nyugodt fák közt lépkedve Louis is nyugodtnak érezte magát. A csillogó hó visszaverte a hold kékes színét, amitől úgy tűnt, mintha a csillagokon lépkednének. Elmosolyodott, és érintést érzett a kezénél. Richie volt az, a keze puha és meleg, még a kesztyűn keresztül is. Csöndben lépkedtek, csak a hó ropogása törte meg a csendet, mígnem egy mező szélén kötöttek ki, ahol nem volt semmi, csak egy aprócska bodega. Richie elengedte a kezét, célirányosan odalépdelt és bekopogott. A bódé piciny ablaka kinyílt és egy pufók, jókedélyű asszony lesett ki rajta.

– Szervusztok, aranyoskáim – szólt. – Miben segíthetek?

– Homokozójátékokat szeretnénk. És buborékfújót!

A néni szeme felcsillant, feje eltűnt az ablakból, majd hamarosan ismét felbukkant. Kinyújtott nekik egy-egy kisvödröt és lapátot.

– Játszatok csak! Addig készítek nektek szappant.

A két kisfiú letelepedett a hóba. Hamar kiderült, hogy a kis fémvödrök nem akármit tudnak. Színessé varázsolták a havat.

– Ezt nézd, Richie! – mutatott Louis a saját, kék hóformájára. Richie leszedte a sajátjáról a vödröt és büszkén elmosolyodott a mentazöld kupac láttán. Ezek után úgy döntöttek, óriási, színes várat építenek. Ezekkel a vödrökkel és lapátokkal olyan várat lehetett építeni, hogy azt még a nagyobb gyerekek is megirigyelték volna, akik a strandon kinevették Louis aprócska homokvárát. Csodálatos kastélyt építettek, amelynek várfalai különböző színekben tündököltek. A két kisfiú egymást átkarolva nézte a kész remekművet, amely beragyogta az erdőt.

– Drágáim! Itt a játékotok – szólt a néni a hátuk mögött.

Odasiettek hozzá és átvették a kis üvegeket, bennük a szappanos vízzel, meg a botot, amire gumikarikát erősítettek. Belemártották a vízbe, a szájukhoz emelték, nagyot fújtak és már szálltak is a színes buborékok. Néhányba beleröppentek a hópelyhek.

– Ezt nézd! – kiáltott Louis. – Olyan, mint egy röpülő hógömb.

Úgy szerette a hógömböket, a nagypapájától mindig kapott egyet karácsonykor.

De akadtak olyan buborékok is, amelyek megfagytak a levegőben. Richie elkapta az egyiket. Louis megigézve bámulta, mire a barátja átnyújtotta neki. Pihekönnyű volt.

Néhány buborék nem a levegőben fagyott meg, hanem a fák ágain telepedett le, sőt, voltak, amelyek a kastélyukat díszítve dermedtek jéggé.

– Most pedig ússzunk! – nevetett Richie.

– De hát hogyan? Itt nincsen víz.

– Louis, a hó is vízből van.

Riche egy olyan szakaszhoz sétált, ahol még nem taposták le a havat. Előrehajolt, összedörzsölte tenyerét és fejest ugrott. Eltűnt a hóban, aztán hamarosan ismét felbukkant a feje. Louis nevetett és ő is beleugrott a hóba.

– Még sosem úsztam hóban – kacagott. Richie lefröcskölte. Vagy talán havat zúdított az arcába. Ez a kettő most ugyanazt jelentette.

– Jó itt pancsolni – állapította meg és ismét lebukott.

– Amikor a mama és a papa a nyáron elvitt úszni, akkor a húgommal és az unokatestvéreimmel fejen állósat játszottunk – mesélte neki Louis, amikor kicsit távolabb ismét felbukkant. Richie nem szólt semmit, csak megint eltűnt a hóban, pár pillanatra rá pedig kikandikált a két lába. Louis követte példáját. Így álltak ők ott, fejjel a hó alatt, az ég felé kalimpáló lábakkal.

Aztán hirtelen valami megragadta a bokáját. Louis felkiáltott és tele ment hóval a szája. A felszínre tört és szembe találta magát a kuncogó Richie-vel. Kiöltötte rá a nyelvét, aztán pöckölt rá egy kis havat.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Richie. – Szeretsz korcsolyázni?

Louis lesütötte a szemét.

– Nem igazán tudok – vallotta be.

Richie kimászott a hóból, aztán a kezét nyújtotta, hogy őt is kisegítse.

– Semmi baj. Majd én megtanítalak. Nekem remekül megy.

A két kisfiú otthagyta az erdőt, ezúttal egy tavat kerestek. Valahogy ismét a városban kötöttek ki. Richie a homlokát ráncolta, aztán felcsillant a szeme.

– Nézd! – mutatott előre. – Egy lovasszán. Menjünk vele egy darabon.

Utána futottak, aztán felcsimpaszkodtak a hátuljára és összenevettek. Ott kuporogtak hátul. Richie olyan barát volt, amilyen Louisnak még sosem adatott meg. Jól lehetett vele mókázni, nem akarta mindenért beárulni és kedves is volt hozzá.

Ahogy zötykölődtek, Riche azt mondta „áááá”, ami a buckák miatt viccesen hangzott. Louis is ezt szokta csinálni, ha nagy ritkán kocsival mentek. Ránevetett Richie-re és ő is bekapcsolódott. Így utaztak egy darabig, aztán pont, amikor elzsibbadt volna a keze, meg elgémberedett volna a lába, Richie megbökte a vállát.

– Le kell szállni. Háromra ugorj!

Együtt számoltak háromig és egyszerre engedték el a fogatot. Elvesztették az egyensúlyukat és gurultak egy picit a földön. Louis nem ütötte meg magát, ahhoz túl nagy volt a hó. Kacarászva fölálltak és a táncoló hópihékhez csatlakozva ők maguk is pörögni kezdtek.

Louis örült, hogy Richie szeret táncolni. Apa nem szerette, ha táncolt, azt mondta az lányos. És azt is mondta, hogy ilyenkor Annie-re emlékezteti. Nem szerette, ha Louis Annie-re emlékeztette.  

Forogtak, mígnem elérték az utca végét. Ott, ahogyan Richie ígérte, állt egy tó. Azelőtt egy rozoga, támla nélküli pad búslakodott. A két kisfiú lesöpörte róla a havat és lehuppantak rá. Alig néhány pillanat múltán egy kislány pördült eléjük. Aranyszőke fürtjei és kedves mosolya volt. Még náluk is fiatalabbnak tűnt.

– Hoztam nektek korcsolyát – szólt és lehajolt, hogy levegye a lábukról a cipőt. Közben egy nő is érkezett, ő is leguggolt hozzájuk.

– Milyen furcsa – jegyezte meg Louis, ahogyan a lány levette róla a kiscipőt. – Nem is fázik a lábam.

– Mert rajtad van a sálam. – Richie odahajolt hozzá, és bizalmasan a fülébe súgta. – Varázserejű.

Így már minden érthető volt. A kislány lerakta a cipőket, aztán arrébb állt, hogy a nő feladhassa rájuk a korcsolyát. Neki meleg, barna tekintete volt és olyan hangja, mint a méz.

– Remélem, megfelelő a méret – mosolygott fel kedvesen, miután előttük térdelve bekötötte a korcsolyák fűzőjét. – Érezd jól magad, Louis – simított végig a kisfiú arcán. Aztán felállt és Louis mondani akart neki valamit, de teljesen elfelejtette, micsodát.

Richie felállt. Kinyújtotta a karját, hogy Louis megkapaszkodhasson benne. Oldalazva megközelítették a befagyott tavat és óvatosan rámerészkedtek. Richie húzni kezdte Louist, egyre gyorsabban száguldottak. Egyszer már csak azt vette észre, hogy Richie elengedte.

– Egyedül korcsolyázom? – suttogta maga elé. – Egyedül korcsolyázom! Ezt nézd, Richie!

Barátja odasuhant mellé.

– Nagyon jól csinálod. – Ő maga ugrott egyet és megpördült a levegőben. – Próbáld meg te is.

– Nem hiszem, hogy menne – motyogta Louis. Ő már annak is örült, hogy képes volt hajtani magát és nem esett el.

– Bízol bennem?

Louis meglepődött a kérdés hallattán.

– Persze. – Mindennél jobban bízott benne.

– Akkor bízz magadban is. Próbáld meg, anélkül semmi esély. Én itt vagyok és elkaplak, ha nem sikerül. Mindig van, aki elkap.

Louis ezt ismételgette magában és a szemét összeszorítva ugrott egyet. Pörgött a levegőben és a lábára érkezett. Örömében felnevetett, és bár sikerült neki, Richie még így is átkarolta. Nem kellett elkapni, de ő ott volt. Megfogták egymás kezét és körbesiklottak a tó szélén. Kacagva előre dőltek és hátra nyújtották a lábukat.

 Ez is olyan volt, mint egy tánc. A legjobb barátok tánca.

A kör után középre csúsztak, szembe fordultak egymással és keresztben megfogták egymás kezét, és forogtak, forogtak, forogtak. Szédítő volt.

 Amikor már nagyon elszédültek, elvesztették az egyensúlyukat és egymás kezét elengedve a fenekükre huppantak.

– Hoppá – kuncogott Louis.

Richie hanyatt feküdt a jégen, ő pedig követte a példáját. Az égre meredve figyelték a ragyogó csillagokat és a kinyújtották a nyelvüket, hogy a pamacsokban hulló hó a nyelvük hegyén landoljon.

Olyan volt, mintha forgott volna velük a világ. Egyhelyben feküdtek, fölöttük pedig a csillagok és hópihék mind-mind körtáncot lejtettek. De az is lehet, hogy a befagyott tó forgott alattuk. Akárhogy is, csodás volt.

De a csodás pillanat abbamaradt, amikor Richie felült.

– Most már tényleg nagyon késő van.

– Igaz. Ideje hazamenni. Anya biztos nagyon aggódik.

Richie bólogatott. Felálltak és elindultak. Richie vezette őt, úgy látszott, ő egész Londont ismeri, mert rövidesen ott álltak a házuk előtt. Vajon azt honnan tudta, ő hol lakik? Louis a barátja arcára nézett. Még mindig nagyon ismerősnek találta. Talán ő is itt lakik a közelben. Látták egymást párszor és ezért is tudja Richie, hogy ez az ő házuk.

– Nem állok készen – suttogta Louis, ahogyan az ajtóra meredt. Olyan halkan beszélt, hogy abban sem volt biztos, Richie hallotta, mit mond, de ő lassan ráemelte a tekintetét. Louis felnézett az ablakra, ahol most csak az egyik lakás egyetlen szobában világított gyér fény. Az egész utca sötétbe borult, rájuk is csak onnan esett némi fény. – Anya délelőtt elvette a játékaimat. Azt mondta, folyton rendetlenséget csinálok, de estére rendnek kell lennie, mert jönnek a vendégek. Folyton azzal jön, hogy bezzeg a húgom… És senki nem is készített a kedvenc sütimből, pedig olyan szépen kértem őket. Aztán meg kinevettek, mert nem tudok korcsolyázni – folytatta. Kissé megakadt. – Majdnem egy éve halt meg a nővérem. – Újra suttogott, de el akarta mondani Richie-nek. – Ma este az apukám megint sokat ivott és azt mondta, bár én haltam volna meg.

Újra legördült egy könnycsepp az arcán. Richie levette a kesztyűjét és letörölte Louis könnyeit.

– Akarsz inkább velem jönni? – kérdezte. Ő is halkan beszélt, de nem suttogott.

– Te hol laksz?

– Fent.

Louis az épületre nézett.

– A harmadikon? – Ők a második laktak.

Richie elmosolyodott.

– Feljebb.

Megfogta Louis kezét, aztán szelíden magával húzta, ahogy fellépdelt a lépcsőfokokon, majd Richie akkor is folytatta útját felfelé, amikor már nem is voltak lépcsők. A levegőben sétált egy láthatatlan lépcsősoron. Lába alatt mintha aranypor hullott volna minden lépésnél.

Louisnak ugyan újabb könnycseppek gördültek le az arcán, de ezt látva a szája „ó” alakot formált, majd halkan felnevetett. Ő is tett egy lépést. A levegőben sétált! Kacarászva lépkedtek felfelé, aztán a második emeltnél megtorpantak. Louis bekukucskált, ott, ahol a halvány fény pislákolt. Az édesanyja a konyhaasztalnál ült, kabát is volt rajta. A szeme megdagadt, mint Louisnak, amikor sírt, de az ő anyukája nem szokott sírni, szóval biztos csak álmos volt.

– Nagyon álmos – magyarázta Richie-nek is. – Szerintem mindjárt elalszik ott, a széken ülve – kuncogott. – Hagyjuk, hadd pihenjen. Ő is mindig hagy aludni, ha nem muszáj felébresztenie.

Louis tett egy újabb lépést felfelé, Richie pedig elkapta a kezét, elmosolyodott és ugyanúgy kezdett táncolni, ahogyan tették azt az utcán és a jégen is, pörögve, forogva.

Azon az éjszakán két kisfiú táncolt körbe az égen. Minden lépésük nyomán újabb csillagok keletkeztek és amikor Louis előrenyúlt, hogy elkapjon egyet, az csillámporrá morzsolódott a tenyerében. Kuncogott és figyelte, ahogy Richie is levesz egy csillagot, aztán fúj az aranyporból. Az lehullott körülöttük, ők pedig ismét megfogták egymás kezét és folytatták táncukat a tündöklő csillagok között.