A kisegér, aki nem bírt betelni a kukoricával

A kisegér, aki nem bírt betelni a kukoricával.

   Élt egyszer egy kisegér, aki nagyon szerette a kukoricát. Egy tanyán lakott, ahol a gazda mindig szórt pár szemet a pajta egyik sarkába, hogy a kisegér onnan lakmározhasson.

   Az egér azonban telhetetlen volt. Egy nap észrevette, hogy a gazda egy egész vödör kukoricát felejtett pajtától nem messze. A kisegér felmászott egy kis szénakazalra, és onnan beleugrott a vödörbe.

   – Éljen! – kiáltotta. – Mennyi kukorica! És mind az enyém. – Azzal belefúrta magát a magok közé. Csak evett és evett. Amikor már pukkadásig ette magát, a hátára feküdt, és elaludt.

   Egy órával később ébredt fel. Ekkor vette észre, hogy szinte az összes kukoricát felfalta, csak pár szem maradt a vödör aljában. A hasa is nagyon fájt. Nagy nehezen felállt, és megpróbált kimászni a vödör mélyéről, de nem volt mibe kapaszkodnia. Újra meg újra vissza visszacsúszott.

  – Jaj nekem! – szipogta kétségbeesetten. – Kellett nekem felfalni az összes kukoricát! Beszorultam és még a pocakom is fáj.

   Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét, pár pillanattal később pedig a gazda pillantott a vödörbe.

  – Ó, én úgy sajnálom – mondta neki a kisegér. – Megettem az összes kukoricádat. Kérlek, ne haragudj rám!

  – Ejnye, kisegér! Nem haragszom – szólt a gazda. – De szomorú vagyok. Tudod, hogy mindig hagyok neked a kukoricából, és ha többet szeretnél, elég csak kérned.

A gazda kiengedte őt, az egér pedig megígérte, hogy többet nem fog lopni tőle.

   A kisegér továbbra is kapta a napi adagját, és mivel a gazda ilyen jó volt hozzá, kieszelt egy remek tervet. Minden nap meghagyott egy szem kukoricát, és egy üresen álló vödörbe dobta. Telt múlt az idő, a vödör pedig megtelt kukoricával. Ekkor az egér a gazdának adta a vödröt.

  – Nagyon kedves ez tőled, kisegér – simogatta meg a gazda a fejét.

Így éltek tovább a tanyán, a gazda és a kisegér.