A hópihe álma

A hópihe álma.

Egy zord, téli napon a hegyek csúcsán üldögélő, kerekded felhőkből szállingózni kezdett a hó. Lassan, kecsesen hullottak alá a pelyhek, szépséges csipkefüggönyt vonva az égre.

Egy csöppnyi pihe azonban igencsak meg volt szeppenve, nem értette, mi történik vele. Ijedten kereste a testvéreit, de sehol sem találta őket. Rémült volt, magányos és szomorú.

Hosszú ideig ereszkedett, egyre lejjebb és lejjebb, míg végül lehuppant a földre. Nem ütötte meg magát, mert vastag, fehér takaró terült el alatta, mely milliónyi, hozzá hasonló pelyhecskéből állt.

A kis hópihe nem merte megszólítani a többieket, csak összehúzta magát, és csendben kucorgott. Kimerült testben és lélekben, így hamarosan el is szenderedett.

Álmában újra otthon volt, a pihe-puha felhőpalotában, együtt a családjával. A hatalmas, áttetsző asztal körül ültek, és jégkását vacsoráztak. Boldog volt, és biztonságban érezte magát.

– Képzeljétek, milyen rettenetes álmom volt! – mesélte a többieknek. – Leestem innen, és ti nem voltatok sehol!

A testvérei szörnyülködve hallgatták, ő pedig még alaposan ki is színezte a történetet, hadd legyen minél ijesztőbb...

Hirtelen felriadt. Az egyik pillanatban még lelkesen mesélt, a másikban viszont ráébredt a borzalmas valóságra. „Ó, hát mégsem álom volt?! Itt vagyok egyedül!” – pityeredett el végtelen bánatában. „Bár újra otthon lehetnék, ha csak egy percre is!” – súgta vágyakozva, de hangját elsodorta a süvítő szél...

Teltek-múltak a hetek, hónapok, beköszöntött a tavasz. A hótakaró egyre vékonyodott, ahogy hevítette a nap melege. A kis hópihe is elkezdett átalakulni, hamarosan icurka-picurka vízcsepp lett belőle. A sziklákról legördülve egy sebesen rohanó patakba pottyant.

Most ijedt csak meg igazán! Elképzelni sem tudta, milyen szörnyűségeket kell még átélnie.

Szerencsére gyorsan a hegy lábához értek, onnan már nem volt olyan nyaktörő az utazás. Néhány napig csendesen csordogáltak a lankás vidéken, majd egy széles, hömpölygő folyóhoz csatlakoztak.

Az egykori kis hópehely kezdett megnyugodni. Úgy érezte, talán még élvezni is fogja a rá váró kalandokat. Otthona, családja azonban élénken élt az emlékezetében, és mindennap arról álmodott, hogy egyszer újra együtt lesz velük.

Kanyargós útjuk gyönyörű tájakon vezetett keresztül. Zöldellő fákat, bokrokat, tarka virágokat és nagyon érdekes állatokat látott. Arra gondolt, ha egyszer hazajutna, nem kellene kiszíneznie a történetét. Testvérei talán a felét sem hinnék el a valóságnak sem.

Egy nap csodaszép halacska ugrott ki a vízből, pikkelyei szivárványosan tündököltek. A kis vízcsepp megkapaszkodott az uszonyában, és csak repült, repült vele együtt. Lenyűgöző élmény volt, örömében hangosan kurjongatott.

– Még egyszer! – kiáltotta, amikor visszacsobbantak a vízbe. A halacska azonban már nem hallotta. Sebesen siklott tova a hullámok között.

A folyó hosszú útja egy tengerben ért véget. A cseppecske nem győzött ámulni a végtelen kékség láttán. „Olyan, mintha az ég tükörképe lenne” – gondolta magában.

Telt-múlt az idő, ő pedig egyre jobban megismerte új lakóhelyét. Már nem csodálkozott rá a mellette lebegő fátyolos medúzákra, a mosolygós delfineket pedig régi barátként üdvözölte. Még az óriási bálnáktól sem ijedt meg, amikor a közelében úsztak el. Szeretett itt élni, de álmai még mindig a magasba, a felhők közé repítették...

Lassacskán kezdte elfogadni, hogy ez lesz a végső otthona, egy nap azonban minden megváltozott. Szép, kora őszi délután volt, ő pedig békésen ringatózott a víz felszínén. Egyszer csak úgy érezte, mintha valami húzná kifelé a tengerből. „Biztosan megint álmodom” – gondolta. De mégsem! Hiszen valóban emelkedik! Ó, és újra átváltozott: ezúttal pára lett belőle!

Hatalmas légtömeg simult alá, és szállt vele egyre feljebb. Minél magasabbra értek, annál hűvösebb lett. A pici páracsepp észre sem vette, hogy egy felhő kezd kialakulni körülötte, mert ijedtében szorosan becsukta a szemét.

Egyre csak emelkedtek, már dermesztő hideg volt. Hosszú ideig nem hallott mást, csak a szél zúgását. Aztán váratlanul... Mintha kiáltások lennének! Résnyire kinyitotta a szemét, és nem merte elhinni, amit látott: a szülei és a testvérei szaladtak felé. Újra hópehely lett, és visszatért a családjához!

Odarohant hozzájuk, és a karjaikba omlott.

– Tényleg ti vagytok? Nem álmodom? – kérdezte félve.

– Hát persze, hogy mi vagyunk, kicsikém! – szorongatta meg alaposan a mamája. – Tudod, ami veled történt, azt mindannyian átéljük, újra és újra. Leesünk a földre, ahol csodálatos dolgokat látunk, és remek kalandokban van részünk, de végül mindig hazatérünk. Sajnálom, hogy nem készítettelek fel minderre, de olyan kicsi voltál, azt hittem, még rengeteg időm lesz rá.

– Semmi baj, mama! – mosolygott a kis hópihe. – Az a fontos, hogy újra itthon vagyok! – És fejecskéjét boldogan hajtotta anyukája vállára.