A két szökevény – Zöld Lomb Iskola 5.


http://mocorgohaz.hu/

Dermesztő idővel köszöntött be a december. A napocska felhőfüggöny mögött szunyókált, a metsző szél bezzeg nem lustálkodott! Az erdő lakói nyakukat behúzva próbáltak minél jobban belebújni kabátjuk melegébe, de elég volt egy apró rés, és már be is lopakod...

Kép forrása: Leitner Ivett - https://www.instagram.com/juneliline

Dermesztő idővel köszöntött be a december. A napocska felhőfüggöny mögött szunyókált, a metsző szél bezzeg nem lustálkodott! Az erdő lakói nyakukat behúzva próbáltak minél jobban belebújni kabátjuk melegébe, de elég volt egy apró rés, és már be is lopakodott rajta a fagyos levegő.

Nüsit még a zimankó sem tudta elkedvetleníteni. Szerette ezt az időszakot, hiszen ekkor volt a születésnapja. Sok szép ajándékot kapott, Nüske nagyitól például egy új kirakóst.

A gyerekek imádták pirospozsgás, kerekded nagymamájukat, akinek harsogó nevetése talán még a Dagonyásig is elhallatszott. Rengeteg vidám történet volt a tarsolyában. Nüsi és testvérei azokat szerették a legjobban, amelyek anyukájuk gyerekkori csínytevéseiről szóltak. Nagyi természetesen sosem érkezett hozzájuk üres kézzel, kosarában frissen sült piték, briósok, egyéb finomságok illatoztak. Ráadásul mindig remek ajándékokat választott nekik.

A mostani is telitalálatnak bizonyult. Még Pocka is hiába hívta bújócskázni, labdázni, Nüsi nem tudott elszakadni a kirakóstól.

Annyira belemerült a játékba, hogy az időről is megfeledkezett. Mire nekiült a tanulásnak, már majd leragadt a szeme. Nem csoda, hogy az anyag nemigen akart tábort verni a fejében. A kialvatlanságtól az iskolában sem tudott koncentrálni. Úgy érezte, Zike néni mondatai nyom nélkül suhannak át rajta.

Kedden matek volt a második óra, és dolgozatírás volt soron. Szegény Nüsi csak ült a papír előtt, és tanácstalanul támasztotta a kobakját. Egy-két könnyebb feladattal még csak-csak megbirkózott, de zömében érintetlenek maradtak a sorok.

Zike néni – szokás szerint – másnapra kijavította a dolgozatokat. Amikor Nüsiét letette a padjára, nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen a szemébe nézett.

A kisfiú alig mert a papírra pillantani. Tudta, hogy rosszul sikerült, de hogy mennyire... Ó, hogy a bodobács szipókázza meg, ez kettes lett!

Nüsi nagyon elkeseredett. Jó tanuló volt, egy-egy négyes is ritkán csúszott be, nemhogy egy kettes!

Pocka észrevette, hogy barátja nagyon elkámpicsorodott. Megnézte az osztályzatát, és nem akart hinni a szemének.

– Kettes? Mi történt, Nüsi? – kérdezte súgva.

– Majd szünetben elmondom.

Így is lett. Óra után őszintén elmesélte, miért nem készült fel rendesen a dolgozatra.

– Ne keseredj el! Majd kijavítod! – biztatta Pocka.

– De hogy mondjam el a szüleimnek?

– Csak nem félsz? Még csak le sem szidtak soha!

– Hát épp ez az! Bíznak bennem, és most csalódást okozok nekik.

– Akkor ne mondd el most, csak amikor már kijavítottad – javasolta Pocka, akinek már volt ebben némi gyakorlata.

– Hát, nem is tudom... – csóválta a fejét Nüsi.

A nap további részében jóformán csak ezen járt az esze. Félt bevallani az igazat, a hazugságtól azonban viszolygott. Ahogy teltek az órák, egyre zaklatottabb lett. Mire hazaindultak, teljesen magába roskadt. Szomorúan, hallgatagon bandukolt az ösvényen.

A házuk előtti utolsó elágazásnál hirtelen megszólalt:

– Én nem megyek haza, Pocka – mondta fejét lehajtva.

– Akkor hová mész?

– Nem tudom. Talán világgá...

– Mit beszélsz? Egy buta kettes miatt?

– Nekem ez nagy dolog – mondta csendesen Nüsi.

Pocka kétségbeesett. Jól ismerte a barátját, látta, hogy nem fogja tudni lebeszélni. Most mit tegyen? Szóljon a szüleinek? Na nem, ő ilyet soha nem tenne, hiszen az árulás! De a végén még baja esik ennek a dilinyósnak!

– Veled megyek – jutott végül döntésre.

– Köszönöm, Pocka, de nem lehet. Nem sodorhatlak téged is bajba.

– Márpedig én nem engedem, hogy egyedül kóborolj el, ki tudja, hová! Te is ezt tennéd a helyemben.

Nüsi elgondolkodott. Belátta, hogy Pockának igaza van, így hát bólintott.

– Akkor indulás! – vezényelt a pocoklegény.

– Jó, de merre?

– Menjünk a Vén Tölgyhöz, ott majd eldöntjük, merre tovább.

A két szökevény tehát a Csillagok Tava felé vette az irányt, melynek túlvégén magasodott az öreg fa.

Pocka kezdetben még bohóckodott, viccelődött. Úgy tett, mintha egy várva várt kalandra indulnának, de sehogy sem tudta elűzni Nüsi rosszkedvét. Egy idő után fel is adta a próbálkozást. Csak meneteltek szótlanul, küzdve az egyre erősödő széllel, ami minduntalan visszafelé terelgette volna őket.

Mire a Vén Tölgyhöz értek, úgy érezték, jégcsapok nőttek az orruk, fülük helyére. Fáradtak és éhesek voltak, ráadásul be is sötétedett. Toporogtak egy darabig a fa tövében, tanakodtak, merre induljanak tovább.

– Nem megyünk inkább haza? – nézett fejét leszegve, a szeme sarkából a társára Pocka.

Nüsi elgondolkodott. Már neki sem tűnt olyan remek ötletnek ez a világgámenősdi. Rég túleshetett volna a vallomáson, és most üldögélhetne a testvéreivel a kandalló előtt. Forró kakaót kortyolgatnának, anyukájuk pedig a csínytevő koboldokról mondana mesét nekik. Ezért így válaszolt:

– Jó, menjünk! Csak előbb keressünk egy védett zugot, ahol megpihenhetünk, mert rettentően elfáradtam és minden tagom elgémberedett.

A fa gyökerei között találtak egy remek kis odút, ahová bekucorodtak. Nüsi még szinte le sem tette a fejét, máris elnyomta a buzgóság. Pocka kevésbé volt kimerült, de barátja békés szuszogása hamarosan őt is álomba ringatta.

Míg ők aludtak, a felhők szabadulni kezdtek súlyos terhüktől: mint egérrágta zsákból a búzaszemek, úgy hullottak alá a hópelyhek, egyre vastagodó takaróként fedve le a kis vándorok búvóhelyét.

Mivel Nüsi nem ért haza a szokásos időben, anyukája, Sinü átszaladt a szomszédos pocoklakba. A két gyerek sülve-főve együtt volt, úgy gondolta, most is ott találja majd a kisfiát.

Pocka mamája, Rágcsa nyitott ajtót a kopogásra.

– Szia, Sinü! Hazahoztad a kis rosszcsontomat? – kérdezte mosolyogva, közben tekintetével Pockát kereste.

– Szia, Rágcsa! Ezek szerint ő sincs itthon? Nüsi sem ért még haza!

A két anyuka megijedt, hiszen nem szoktak ennyi ideig elmaradni a gyerekek.

– Megyek, megnézem, mi a helyzet Kiróval – ajánlotta fel Pocka mamája. – Hátha valamiért tovább maradtak az iskolában.

– Rendben. Addig én átmegyek hozzánk a kicsikkel, mert az enyéim is egyedül vannak otthon.

Rágcsa aggodalom szülte ráncokkal a homlokán tért vissza.

– Kiró már egy órája otthon van. Azt mondta, látta a mieinket is hazaindulni.

– Ó, Istenem! Valami bajuk eshetett! – tördelte a kezét rémülten Sinü. – Nem mentek volna el szó nélkül sehová. Ne vesztegessük az időt, indítsuk el azonnal a riadóláncot!

A riadóláncot nemrégiben dolgozta ki a Nagytanács. Nem sokkal azután, hogy egy hatalmas, rémisztő lény nagy ijedtséget okozott az erdőben. Szerencsére akkor nem történt baj, az ismeretlenről ugyanis kiderült, hogy egy barátságos, jóindulatú kutya. Eltévedt szegény, még segítettek is neki hazajutni. Az eset azonban rávilágított arra, hogy nincsenek felkészülve a vészhelyzetekre.

Ismét Rágcsa indult útnak, hiszen sokkal gyorsabb volt, mint Sinü. Kelyűsékhez sietett, beindítva a gépezetet.

A fogaskerekek mozgásba lendültek, mindenki lelkiismeretesen végezte a dolgát. Az, hogy gyerekek kerülhettek veszélybe, csak fokozta a buzgóságukat.

Félóra sem telt bele, és már a találkozóhelyen, az iskolában voltak mindazok, akiket értesítettek. Pocka és Nüsi apukája épp úton volt hazafelé a munkából, de természetesen azonnal visszafordultak, és csatlakoztak a többiekhez.

A csapat azonnal munkához látott. Párokat alakítottak ki – melyek egyik tagja a magasban, a másik a talajon tudott közlekedni –, és kijelölték számukra az útvonalakat.

Nüsi apukája mindenáron a gyerekek keresésére akart indulni, de nagy nehezen meggyőzték, hogy többet segíthet a koordinálásban. Rajta kívül még négyen maradtak az iskolában, akik majd értesíteni fogják a keresőcsapatokat, ha előkerülnek a gyerekek. Bolyga apó és Szakra bácsi is köztük volt.

Hamarosan befutott Sinü is. A hírek hallatán ugyanis felkereste őt Vaddi anyó, és vállalta, hogy gondoskodik az otthon maradt apróságokról. Pocka szülei pedig – Kelyűssel, illetve Lagmával párban – csatlakoztak a kutatáshoz.

Hatalmas területet kellett átfésülni, mert elképzelésük sem volt, mi történhetett a fiúkkal. Elcsatangoltak volna? Esetleg baleset érte őket? Arra gondolni sem mertek, hogy rossz szándékú alakok karmai közé kerülhettek.

Időközben teljesen besötétedett, az utakat pedig belepte a hó. Ez akár segítséget is jelenthetett volna, hiszen így jól kirajzolódtak a lábnyomok, de olyan intenzív volt a havazás, hogy szinte azonnal el is fedte azokat.

A madarak, mókusok kénytelenek voltak a tervezettnél alacsonyabban haladni, mert a hófüggöny szinte átláthatatlannak bizonyult. Mindenkinek erősen kellett koncentrálnia, hogy ilyen viszonyok között észrevegyen valamit, emiatt kisebb balesetek is előfordultak. Lagma például egyszer annyira fürkészte a talajt, hogy nekicsapódott egy fának. Még Mukó apukája, Lengő is lebucskázott egy ízben az ágról, pedig ez totyogós kora óta nem fordult elő vele. Mások is szenvedtek sérüléseket, de szerencsére senkinek nem lett komolyabb baja. Megrázták magukat, és mentek tovább. Nem törődtek a hideggel, a hóeséssel, a metsző széllel – mindenki csak a bajba jutott gyerekekre gondolt.

Az iskolában egyre fokozódott a feszültség. Múltak a percek, az órák, de még senki sem érkezett vissza. Ők pedig csak vártak, tehetetlenül. Nüsi szüleit ez különösen megviselte, ezért végül mégis a nyakukba vették az erdőt, hiába próbálták visszatartani őket.

Mindeközben a kicsik az igazak álmát aludták. A hótakaró alatt kellemesen át is melegedtek. Kora reggel kezdtek csak ébredezni. Először Nüsi nyitotta ki a szemét, és hirtelen azt sem tudta, hol van. Amikor eszébe jutottak a történtek, ijedten rázogatni kezdte barátját.

– Ébredj, Pocka! – szólongatta szinte sírva.

– Na! Mi van? – hallatszott az álmos mordulás.

– Elaludtunk! Fogalmam sincs, mennyi ideje vagyunk itt.

– Jól benne járhatunk az éjszakában, mert nagyon sötét van – mondta lassan ébredezve Pocka.

Nüsi feltápászkodott, és körülnézett.

– Jaj, ne! Belepett minket a hó! – kiáltotta ijedten.

– Semmi baj, Nüsi! Simán kiássuk magunkat! – nyugtatta barátját Pocka.

Így hát nekirugaszkodtak, és fürgén kaparni kezdtek. Amikor a felszínre értek, rémülten látták, hogy már hajnalodik, és dühös szél kavarja a havat.

– Hú, nagyon mérgesek lehetnek a szüleim, hogy egész éjszakára eltűntem! – kiáltott fel Nüsi. – Most már biztosan nem merek hazamenni!

– Én sem! – bólogatott elkeseredetten Pocka. – De akkor mit tegyünk? Hová induljunk ebben az ítéletidőben? Ráadásul éhen halok!

– Az én gyomrom is korog... Tudom már! Menjünk el Hudóhoz! Ő biztosan segíteni fog nekünk!

Elindultak hát a közeli hódtanya felé. Alaposan próbára tette őket a vihar, de végül csak odaértek. Mivel semmilyen mozgást nem észleltek, belopakodtak osztálytársuk szobájába.

Hudó felöltözve feküdt az ágyán, és mélyen aludt. Sokáig kellett ébresztgetniük, mire kinyitotta a szemét. Akkor azonban villámgyorsan felpattant, és lelkendezve a nyakukba ugrott.

– Nem hiszek a szememnek! Tényleg ti vagytok? Úgy eltűntetek, mintha a föld nyelt volna el benneteket!

A két szökevény értetlenül nézett össze.

– Te meg honnan tudsz erről? – kérdezte Nüsi. – És légy szíves, ne kiabálj, még meghallanak a szüleid.

– Nincsenek itthon! Benneteket keresnek, sokadmagukkal együtt. Én is menni akartam, de a gyerekeknek nem engedték meg. Itthon vártam a híreket egész éjjel, csak nemrég dőltem le – hadarta egy szuszra. – Mondjátok, mi történt veletek?

– Világgá mentünk – mondta fejét lehajtva, alig hallhatóan Nüsi.

– Micsoda? Miért? Tudjátok, mekkora galibát okoztatok? Mindenki halálra izgulja magát! – förmedt rájuk az egyébként mindig barátságos Hudó.

A két gyerek csak állt dermedten, szótlanul. Nagyon szégyellték magukat.

– Erre nem is gondoltunk – szólalt meg ismét Nüsi. – Nagyon sajnálom! De ezek után hogy mehetnénk haza? Hogy nézzünk a szüleink és a többiek szemébe? Mit fognak szólni?

– Szerintem nagyon boldogok lesznek, hogy épségben előkerültetek. Persze biztosan kaptok majd fejmosást, talán büntetést is, de ezt vállalnotok kell. Nagy butaságot csináltatok – mondta most már kedvesebben Hudó.

– Igazad van – szólt rövid csend után Pocka. – Akkor menjünk haza! – sóhajtott egy hatalmasat.

– Várjatok egy kicsit! Nem indulhattok el egyedül! – kiáltotta Hudó.

– Ne félj, most már nem fogunk megszökni – suttogta Nüsi.

– Nem is arra gondoltam. De bajotok eshet. Mamó itt van velünk, majd ő megmondja, mit tegyünk.

Átballagott hát a csapat Hudó kistestvéreinek szobájába. A karcsú, idős hölgy egy fotelben szunyókált, dallamos horkolásával Álomországba repítve unokáit. Nüsi gyengéden felébresztette. Ahogy kinyitotta a szemét, és meglátta az elveszettnek hitt gyerekeket, álmélkodva csapta össze a kezét.

– Hát ti hogy kerültök ide, aranyoskáim? Tudjátok, hogy mindenki benneteket keres? Hol voltatok? Mi történt veletek? – zúdította rájuk a kérdéseket.

Kis ideig némán álldogáltak a fiúk, azután kiöntötték a szívüket barátjuk nagyijának. Mintha egy gát szakadt volna át, úgy áradtak belőlük a szavak.

Amikor a végére értek, Mamó átölelte őket – közben lopva letörölte a szeméből kicsorduló könnycseppeket –, majd így szólt:

– Pihenjetek le, én megyek, értesítem a többieket. Hudó, kérlek, vendégeld meg a barátaidat. Biztosan nagyon éhesek és szomjasak.

– Köszönjük szépen! – vágták rá kórusban a fiúk.

Mamó alaposan bebugyolálta magát, majd útnak indult. Úgy örvénylett a hó, hogy az orráig sem látott. A szél dermesztő hideget sodort maga előtt. Azokra gondolt, akik hosszú órák óta ebben a zegernyében keresik a gyerekeket. Elmormolt egy gyors imát, hogy senkinek se essen baja.

Kínkeservesen haladt, küszködve az egyre magasodó hóréteggel. Azt sem tudta, merre jár, pedig úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Egyre fáradtabb volt, tagjai mintha ólomból lettek volna. Már éppen azon volt, hogy behúzódik valahová szusszanni kicsit, amikor hangokat vélt hallani. Kiabálni kezdett:

– Hahó! Van ott valaki?

– Hahó! Merre vagy? – érkezett a válasz a távolból.

– Erre! Erre! – kiáltozta folyamatosan.

Rövidesen megjelent két hólepte, formátlan alak. Mamó nem ismerte fel őket, de úgy megörült nekik, hogy kis híján a nyakukba ugrott.

– Előkerültek a gyerekek! – újságolta boldogan.

– Jól vannak? – kérdezte az egyik fehér szobor Lengő hangján. – Mi történt velük?

Mamó pár szóban összefoglalta az eseményeket. Közben az is kiderült, hogy a másik hóköpeny Kiró apukáját rejti. Rőt azt javasolta, hogy Lengő kísérje haza Mamót, ő pedig visszasiet az iskolába, és mindenkit értesít, akivel csak találkozik. A többiek egyetértettek vele, így útnak indultak.

Rőt rohanni kezdett – már amennyire az időjárási viszonyok és a kimerültsége engedte. Jó ideje szaladt már, amikor végre mozgást vett észre: a fák között szlalomozva repült valaki. Arrafelé vette az irányt, és ahogy közelebb ért, meglátott a földön is egy aprócska alakot. A Kelyűs–Rágcsa páros volt az, akik boldogan hallgatták a jó hírt.

Pocka anyukája természetesen azonnal a gyerekekhez akart sietni, de Kelyűs és Rőt lebeszélték róla.

– Ők már biztonságban vannak, neked viszont bajod eshet ebben a szörnyű időben. Teljesen kimerültél, már csak az hiányzik, hogy eltévedj – győzködték. – Mi igyekszünk mindenkit értesíteni, te pedig húzódj be egy védett helyre, és várd meg a vihar végét.

Rágcsa nagyon nehezen egyezett bele, hiszen már annyira szerette volna a karjaiba zárni a kisfiát! Végül ő is belátta, hogy így lesz a legjobb.

– Rendben. Kérlek, ti is vigyázzatok magatokra!

Kelyűs és Rőt elköszöntek tőle, majd útnak indultak. Úgy döntöttek, kettéválnak: Kelyűs egyenesen az iskolába repül, Rőt pedig megpróbál minél több keresőcsapatot megtalálni.

Amikor célba ért, Kelyűs szinte berobbant az ajtón.

– Megvannak, minden rendben velük! – kiáltotta.

A többiek körésereglettek, ő pedig mindenről beszámolt. Rövid tanácskozás után arra a döntésre jutottak, hogy egyelőre senki nem indul útnak. Megvárják, míg kiderül, Kiró apukája kiket tudott értesíteni.

Lassacskán elkezdtek visszaszállingózni a párosok. Akikkel Rőt találkozott, azok vitték tovább a hírt, csatárláncban.

Pocka apukája, Pockó nem jött vissza. Rágcsa keresésére indult, Lagma pedig vele tartott.

Nüsi szüleiről viszont semmit sem tudtak. Tanácstalanok voltak, mit tegyenek. Várjanak még? Vagy kezdjék el keresni őket? De merre menjenek? Nekik nem volt kijelölt útvonaluk, csak elindultak a vakvilágba.

– Én teszek egy kört – ajánlotta fel Kelyűs.

– Én is – csatlakozott hozzá Rőt.

– Nem, nem! Ti teljesen kimerültetek. Mi megyünk Szakra bácsival – szólt közbe Bolyga apó. – Hiszen ezért vagyunk itt.

Szakra bácsi egyetértően bólogatott.

– De ebben az időben... – kezdte Kelyűs.

– Semmi bajunk nem lesz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően az idős szarkaúr. – Annyira még nem vagyunk öregek!

Senki sem mert vitába szállni a Nagytanács köztiszteletben álló tagjaival, így hát felkerekedtek. Az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy az otthonuk környékén kutatnak, ezért a sünlak felé vették az irányt.

Nagyon alacsonyan repültek, és igyekeztek a legapróbb mozgásra is felfigyelni. Nem volt könnyű koncentrálniuk, miközben a szél a tollaikat tépázta és a szemükbe fújta a havat. Rég elhagyták a sün- és pocoklakot, kerültek jobbra, kerültek balra, de híre-hamva sem volt a párnak. Már majdnem a Vén Tölgynél jártak, amikor Bolyga apó végre megpillantott két csigalassan vánszorgó hógolyót.

– Sinü, Tüsök! Ti vagytok? – rikoltotta.

A hóállatok megtorpantak, és nyakukat nehézkesen mozdítva visszanéztek.

– Megvannak a gyerekek! – kiáltotta Bolyga apó.

A két alak összerogyott, és egymásnak dőlve zokogni kezdett.

– Jól van, jól van – dörmögte megnyugtatóan Szakra bácsi, amikor melléjük értek. – Már minden rendben.

Amikor kicsit megnyugodtak, röviden beszámolt nekik a fiúk szökéséről. Nüsi szülei megdöbbentek:

– De hát mitől félt az a buta kölyök? – kérdezte hitetlenkedve Tüsök. Sinü nem szólt, csak a fejét csóválva törölgette a könnyeit.

– Hamarosan megbeszélhetitek vele – mondta Bolyga apó. – Hudóéknál vannak. Szakra barátom, kérlek, kísérd el őket, én pedig visszasietek az iskolába, nehogy még valaki a keresésünkre induljon. Javaslom, hogy amint az időjárás engedi, mindenki menjen haza pihenni.

Bolyga apó szárnyra kelt, és az iskola felé vette az irányt, Nüsi szülei pedig utolsó erőtartalékaikat mozgósítva igyekeztek kisfiukhoz.

Már látni vélték a hódtanyát, amikor kiabálást hallottak. Pocka szülei érkeztek, Lagma társaságában. Átölelték egymást, majd siettek tovább. Az utolsó métereken szinte futottak. A nagy igyekezetben Rágcsa megcsúszott, és korcsolyázva érkezett a bejárathoz.

Kopogtatniuk sem kellett, Hudó már nyitotta is az ajtót, mögötte toporgott izgatottan a két jómadár. A szülők csemetéikhez rohantak, és sírva-nevetve szorították magukhoz őket.

– Ne haragudjatok! Nagyon sajnáljuk! Bocsássatok meg! – mormolta Pocka és Nüsi.

Amikor kicsit megnyugodtak a kedélyek, a gyerekek töviről hegyire elmesélték a történteket.

A szülők emésztgették egy darabig a hallottakat, majd Sinü szólalt meg:

– Kisfiam, mi nagyon-nagyon szeretünk téged. Nemcsak akkor, amikor ötöst hozol vagy jól viselkedsz, hanem akkor is, amikor hibázol. Soha ne érezd úgy, hogy nem fordulhatsz hozzánk!

– Te pedig, Pocka – vette át a szót Rágcsa – nagyon jó barát vagy. Büszkék vagyunk rád, amiért nem hagytad magára Nüsit. Azt viszont meg kell tanulnod, hogy bizonyos esetekben igenis szólni kell a felnőtteknek, különben nagy baj lehet belőle.

A két gyerek lehajtott fejjel bólogatott. Még mindig nagyon szégyellték magukat, de szüleik kedves, megértő szavai lassan megnyugtatták őket.

A vihar elcsitultáig Hudóéknál maradtak, és sokat beszélgettek. Mamó megkínálta őket süteménnyel és a híres tavirózsaszörpjével.

Amikor az időjárás barátságosabbra fordult, köszönetet mondtak a vendéglátásért, majd mindenki hazaindult.

Pénteken ismét beindult a riadólánc. Szerencsére ezúttal nem baj, hanem egy másnapi mulatság hírét vitte erdőszerte. Nüsi és Pocka szülei szerettek volna ily módon köszönetet mondani az önzetlen segítségért.

Nem is maradt távol senki a vigasságtól! Ott voltak valamennyien, hogy megünnepeljék összetartó kis közösségüket.

Ettek, ittak, táncoltak hajnalig. Senki sem árult petrezselymet: Mukó Nüsivel ropta, Szakra bácsi Vaddi anyóval, Rőt pedig Rágcsával, de folyamatosan cserélődtek a párok. Lengőnek még Rozsma nénit is sikerült rábeszélnie egy-két fordulóra.

Olyan jól érezték magukat, hogy megfogadták, ezentúl rendszeresen tartanak ilyen összejöveteleket.

– De legközelebb senkinek sem kell elszöknie! – kacsintott huncutul Nüske nagyi.

Nagy nevetés közepette hátba veregették, megölelgették a két vándort. Ők pedig nem is értették, hogyan juthatott eszükbe világgá menni. Hisz ez a legcsodálatosabb hely a föld kerekén. Ez az otthonuk.

Aune Mylläri, amatőr meseíró

Ezt a mesét írta: Aune Mylläri amatőr meseíró

Molnárné Petrovszki Ágnes a "tisztességes" nevem. :-) Különböző fórumokon már évtizedek óta szórakoztatom a barátaimat, ismerőseimet a saját életünkből merített, többnyire vicces kis szösszenetekkel. Bár ők gyakran felvetették, nekem eszembe sem jutott kitalált történeteket írni. Úgy gondoltam, nincs meg hozzá a tehetségem. Végül – terápiás céllal – mégis megszületett A fogalmazás című mese. Nagyon meglepő vol...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!