Lecke az élettől

Lecke az élettől.

Barni pirospozsgás, barna hajú, mosolygós szemű fiú volt. Negyedik osztályba járt, és a legjobb tanulók közé tartozott.

Társai szerették, mert mindenkinek örömmel segített, amiben csak tudott. Emellett mindig vidám volt, sokat viccelődött, bárkit pillanatok alatt jókedvre tudott deríteni.

Szüleivel és kishúgával élt egy szép házban, a kertvárosban.

Egyik este apukájuk hatalmas mosollyal az arcán ért haza. Boldogan újságolta el nekik, hogy végre megkapta az évek óta várt előléptetést.

A gyerekek együtt örültek vele, de amikor megtudták, hogy másik városba kell költözniük, elszontyolodtak. Nem akartak elválni a barátaiktól.

Azt is tudták azonban, hogy ez milyen fontos az apukájuknak, ezért végül elfogadták a helyzetet.

A költözés a téli szünet idejére esett, így a második félévet már az új iskolában kezdték.

Barni, bár nagyon izgult az első napon, mosolyogva lépett a terembe. A tanító néni kedvesen fogadta, és bemutatta az osztálynak.

Új padtársa, Lili apró termetű, copfos lányka volt. Szégyenlősen köszönt neki, majd tekintetét a füzetére szegezte.

A szünetben az osztály nagy része egy magas, vékony, szőke fiú, Geri köré csoportosult, aki épp egy vicces történetet adott elő.

Amikor befejezte, és a nevetés is elhalt, Barni szólalt meg. Szeretett volna ő is elmesélni egy esetet, ami a régi iskolájában történt meg vele. Alig kezdett azonban bele, Geri máris letorkolta.

– Hallgass, dagi, most én beszélek! – szólt oda flegmán.

Barni csak állt leforrázva, majd csendben visszakullogott a helyére.

– Ne vedd magadra! Geri ilyen... – súgta neki Lili, majd egy fintor kíséretében megrántotta a vállát.

Geri volt az osztály hangadója. A legtöbben nem igazán szerették, inkább tartottak tőle. Vicces volt, az igaz, de gyakran megbántott másokat.

Barnit is rendszeresen daginak szólította, aki emiatt egyre kevésbé szeretett iskolába járni. A vidám fiú egyre szomorúbb lett, a csillogás lassan eltűnt a szeméből.

Szülei is észrevették a változást, és sokat beszélgettek vele, de ő nem árulta el, mi bántja.

Geri az anyukájával és a nővérével, Hannával lakott egy lakótelepi lakásban. Nagyon szerette mindkettőjüket, és úgy érezte, neki kell megvédenie őket.

Hannának gyönyörű, derékig érő, aranyszínű haja volt. Egy betegség miatt azonban kihullott az utolsó szálig, és ő ezt nagyon nehezen viselte, sokat szomorkodott miatta.

Egy nap a testvérek hazafelé sétáltak a parkon keresztül, amikor három fiú vette körbe őket. Egyikük lekapta Hanna fejéről a kendőt, és gúnyolni kezdte:

– Hová tűnt a hajad, kislány? Talán elvarázsolt egy gonosz boszorkány? – nevetett kajánul.

Hanna sírva fakadt, Geri pedig a csúfolódókra vetette magát. Leszegte a fejét, és ütötte, rúgta őket, ahol érte. De a fiúk nagyobbak, erősebbek voltak, és persze létszámfölényben is, így alaposan ellátták a baját. Végül elhajították Hanna kendőjét, és futásnak eredtek.

Geri feltápászkodott a földről, leporolta a kendőt, és zokogó nővére fejére kötötte. Átölelte Hannát, és megpróbálta megnyugtatni.

– Miért ilyen gonoszak az emberek? – szólalt meg elfúló hangon a kislány. – Miért okoz nekik örömet, ha másokat bántanak? Én sosem gúnyolnék ki senkit azért, mert más, mint a többiek.

– Képzeld el, milyen unalmas is lenne az élet, ha mind egyformák lennénk! – mondta Geri, hogy kicsit felvidítsa nővérét.

Hanna halványan el is mosolyodott, majd elindultak hazafelé.

Otthon elmesélték anyukájuknak, mi történt, aki nagyon elszomorodott. Elmondta nekik, hogy ilyesmi sajnos gyakran előfordul, és megbeszélték, mit kell tenniük, ha bántják őket.

Éjszaka Gerinek nem jött álom a szemére, csak forgolódott az ágyában. Újra és újra lejátszódtak a fejében az események, különösen a Hannával és a mamájukkal folytatott beszélgetés.

Eszébe jutott Barni és a többiek, akiket csúfolni szokott. Nagyon elszégyellte magát. Hiszen ő ugyanazt teszi nap mint nap, mint ezek a gonosz fiúk!

Arra gondolt, amit épp ő mondott Hannának: „Milyen unalmas lenne az élet, ha mind egyformák lennénk!” Ráébredt, hogy valójában örülni kell annak, hogy mindannyian mások vagyunk, hiszen így érdekes a világ.

Másnap reggel, bár úgy félt, mint talán még soha, alig várta, hogy minden osztálytársa megérkezzen. Ekkor hatalmas sóhajjal eléjük állt, és így szólt:

– Sajnálom, amiért olyan sokat csúfolódtam. Csak most jöttem rá, hogy ez milyen szörnyű dolog, és mekkora bánatot tud okozni. Kérlek, ne haragudjatok rám!

Az osztályban síri csend lett. Geri csak állt a többiekkel szemben, akik döbbenten nézték. Ahogy peregtek a másodpercek, egyre rosszabbul érezte magát, már izzadságpatakok csorogtak le a hátán.

Egyszer csak felállt Barni, és odament hozzá. Szótlanul állt egy pillanatig, majd kezet nyújtott. Geri el sem akarta hinni, hogy épp az új fiú bocsátott meg neki, akit a legtöbbet gúnyolt. Lehajtotta a fejét, de azért megfogta a kinyújtott kezet.

Apránként a többiek is köréjük szállingóztak, és megveregették a két fiú vállát.

E naptól fogva Barni ismét örömmel járt iskolába. Újra sokat mosolygott, és a szeme is vidáman ragyogott. Gyakran kiállt az osztály elé, és vicces történetekkel szórakoztatta őket. Kezdte úgy érezni magát, mint a régi iskolájában.

Geri egyre többször bohóckodott együtt Barnival, de soha többé nem gúnyolt ki senkit...