A nyúl és a farkas szövetsége

A nyúl és a farkas szövetsége.

Egy városszéli erdőben élt egyszer egy nyúl és egy farkas. A nyulat Lapitinek, a farkast Lukónak hívták.

Lukó mindennap megpróbálta elkapni Lapitit, de a tapsifüles rendre túljárt az eszén. Igaz, néha csak a szerencsének köszönhette, hogy nem a farkas gyomrában végezte.

Egy nap Lukó ismét alaposan megszorongatta Lapitit, aki szinte már a tarkóján érezte üldözője lihegését.

Inaszakadtukból rohantak, csak egymásra figyeltek. Talán ezért nem vették észre a hatalmas tölgyfát, mely az útjukban magasodott.

Lapiti az utolsó pillanatban félre tudott ugrani, Lukó azonban teljes sebességgel nekirohant az akadálynak. Akkora volt a becsapódás, hogy a farkas szinte visszapattant a fa törzséről, majd elterült a földön.

Lapiti megkönnyebbülten futott tovább, most már sokkal visszafogottabb tempóban. Aztán hirtelen megállt.

„No, várjunk csak!” – mondta magában. – „Ha így folytatjuk, egyszer elfogy a szerencsém. Talán meg kellene próbálnom egyezségre jutni vele.”

Így hát megfordult, és visszalopakodott oda, ahol a pórul járt farkas még mindig szédelegve ült a földön.

– Hé, Lukó! – szólította meg magabiztosságot színlelve, bár közben reszketett, mint a nyárfalevél.

A farkas nagyokat pislogva nézte az előtte imbolygó két nyulat, akiket csillagok táncoltak körül.

– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte akadozó nyelvvel.

– Én vagyok az, Lapiti! Úgy látom, még nem vagy magadnál, pedig fontos dolgot kellene megbeszélnünk.

– Nekünk? Megbeszélnünk? – kerekedett ki Lukó szeme.

– Igen. Alkut akarok kötni veled.

– Alkut? Miféle alkut? – bámult Lukó bambán Lapitire.

– Megpróbálom számodra is érthetően összefoglalni – vakarta meg a füle tövét a nyúl. – A következő tehát a helyzet. Kergetőzhetünk világ végéig, de valószínűleg sosem fogsz elkapni. Ha viszont mégis, akkor mi lesz? Egyszer jóllaksz, azután megint éhezel. Én viszont tudok egy szuper megoldást.

– No és mi lenne az? – kérdezte Lukó, lassacskán magához térve.

– Hát a hambizó!

– Ham... mi zó? – homályosult el ismét a farkas tekintete.

– Ham-bi-zó – ismételte lassan, tagoltan Lapiti.

– Az meg mi fán terem? – pislogott mulya ábrázattal Lukó.

– Ahol hamburgert lehet enni – sóhajtott egy hatalmasat Lapiti. – És meg ne kérdezd, mi az! – emelte fel a mancsát, egyidejűleg a hangját is, lassan elveszítve a türelmét. – A hamburger az emberek ennivalója. Van benne hús és incsifincsi saláta is.

– De most mondtad, hogy az az embereké.

– Persze. Csakhogy ők rendszerint nem eszik meg az egészet. A maradék a kukában végzi, ahonnan könnyedén meg tudnánk szerezni. Éjjel belopakodnánk a városba, és pukkadásig ennénk magunkat.

– De az enyém az összes hús! – kezdett rögtön alkudozni Lukó.

– Nyugi, én nem tartok rá igényt. A zöldségeket kérem, a zsemlén pedig megosztozunk.

– Akkor megegyeztünk! – kiáltotta lelkesen a farkas.

Így történt, hogy az egykori ellenségekből szövetségesek, sőt, egy idő után barátok lettek. Talán még ma is a hambizó kukáit fosztogatják – hacsak nem nyílt azóta a közelben egy pizzázó...