A béka, aki nem tudott brekegni

A béka, aki nem tudott brekegni.

Egy gyönyörű, kristálytiszta vizű tó partján élt Balambér, a levelibéka a feleségével, Borókával és tizenkét fűzöld gyermekükkel.

Nagyon összetartó, boldog kis család volt az övék. Napközben rovarokra vadásztak, utána jóllakottan sütkéreztek a leveleken, amikor pedig úgy tartotta kedvük, lubickoltak a vízben. A gyerekek azon versengtek, melyikük mer magasabbról fejest ugrani.

Vidáman teltek a nappalok, mégis az éjszaka volt a kedvencük. Amint ugyanis lement a nap, énekelni kezdtek, és reggelig tartó koncertet adtak, amit még a tó túlpartján is hallani lehetett.

Nagy bánatukra legkisebb fiuk, Boldizsár egy ideje már nem tudott csatlakozni hozzájuk. Egyszer egy gólya kis híján zsákmányul ejtette. Az utolsó pillanatban megmenekült ugyan, de az ijedtségtől teljesen megnémult. Azóta nemhogy énekelni nem tudott, de egy halk brekkenés nem sok, annyi sem jött ki a torkán.

Minden éjjel búsan üldögélt a kedvenc levelén, onnan hallgatta a családi kórust.

Szülei és testvérei mindent megpróbáltak, de nem tudtak segíteni rajta. Boldizsár nélkül számukra sem okozott örömet az éneklés, szomorúan szállt a víz fölött a daluk.

Egy verőfényes napon Boldi épp a tópart felé ugrándozott, amikor a távolban megpillantott egy gólyát, aki épp a családja felé repült.

A kis béka egy pillanatra megdermedt, azután rohanni kezdett, s közben torkaszakadtából kiabált:

– Meneküljetek! Veszélyben vagytok! Gólya közeledik!

 A saját biztonságára nem is gondolt, csak a szüleit és a testvéreit féltette.

A vízpart nyugalma egy pillanat alatt megtört. A békák halálra rémültek, de egyikük sem szaladt el. Mindannyian Boldizsárért aggódtak, aki a hangos brekegésével sajnos a gólya figyelmét is magára vonta. A madár irányt változtatott, és most már Boldi felé tartott.

A békafiú rohant, rohant, olyan sebesen, mint még soha életében. „Siess, mindjárt itt vagy!” – biztatták a szerettei, ő pedig próbált még nagyobbakat ugrani.

A gólya árnyéka már elsötétítette fölötte a napot, amikor végre a tóhoz ért. A szüleivel és a testvéreivel együtt vetődött a vízbe, és próbált minél mélyebbre merülni.

Csak egy ezredmásodpercen múlt, hogy megmenekült. Még egy apró csípést is érzett a hátán, de szerencsére a madár már nem tudta megragadni.

Amikor megszűnt a veszély, a békák pihegve másztak ki a partra, majd elterültek a földön.

Boróka egyszer csak felkapta a fejét, és fülig érő szájjal így szólt:

– Boldikám, te kiabáltál!

– Nahát, tényleg! – pattantak fel izgatottan a többiek is, és rohantak a hőshöz, aki még csak most kezdett felocsúdni az ijedtségből.

Lassan kezdtek tisztulni az emlékei, és felrémlett neki, ahogy rohanás közben teli tüdőből harsog, hogy figyelmeztesse a családját a veszélyre.

Most megköszörülte a torkát, és kicsit félve, óvatosan megpróbált megszólalni.

És igen! Sikerült! Boldi kieresztette a hangját, és csak brekegett, brekegett, egyre hangosabban. A többiek boldogan csatlakoztak hozzá.

Boldizsár azóta újra együtt énekel a családi kórussal, és olyan csodálatos koncerteket adnak, hogy még a tóban fürdőző hold is mosolyogva hallgatja.