A Halloween – Zöld Lomb Iskola 4.

A Halloween – Zöld Lomb Iskola 4..

Sebesen peregtek október utolsó napjai, rohamosan közeledett a Halloween. A karácsony mellett ez volt a gyerekek kedvenc ünnepe, hiszen ilyenkor rengeteget lehetett bolondozni.

Már hetekkel, hónapokkal korábban elkezdték tervezgetni, milyen jelmezbe bújjanak. Mindenki különleges, egyedi ötlettel próbált előrukkolni. Hagyomány volt, hogy az utolsó pillanatig titokban tartják, még a legjobb barátjuknak sem árulják el, mit ókumláltak ki. A családtagok persze kivételt képeztek ezalól, hiszen segítettek egymásnak a jelmezek elkészítésében.

Mukó a legidősebb húgával, Kimuval és anyukájukkal együtt szorgoskodott. A kicsik öltözékével kezdtek, a két nagyobb lányét a végére hagyták.

Már készen várta kis gazdáját a gomba-, a pillangó- és a szöcskeruha. Kimu igazán félelmetes szeretett volna lenni, ezért a farkas mellett döntött. Az ő jelmeze is már csak az utolsó simításokra várt.

Mukó korábban úgy tervezte, hogy Vaddi anyó lesz, az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát. Kicsit aggódott, mit fog szólni az anyukája, hiszen már minden elő volt készítve, csak össze kellett állítani.

– Anyuci! – szólította meg bátortalanul. – Nagy baj lenne, ha mégsem Vaddi anyónak öltöznék?

– Mit találtál ki, tücsköm? – mosolygott mindentudóan a mamája.

– Hát... Nagyon szeretnék Maci lenni! – bökte ki a kislány.

Anyukája megsimogatta a buksiját.

– Sejtettem, hogy így lesz, kicsim.

– De hát miből gondoltad? – ámult el Mukó.

– Tudom, mennyire megszeretted Macit. Látom, hogy még mindig szomorkodsz, amiért el kellett válnod tőle. Gondoltam, hogy a jelmezeddel is róla szeretnél megemlékezni.

– Akkor lehetek ő? – csillant fel Mukó szeme.

– Hát persze, kicsikém. Titokban már elő is készítettem hozzá pár dolgot – súgta összeesküvő hunyorítással az anyukája.

– Hurrá! – ugrott a nyakába örömtől repesve Mukó. – Köszönöm szépen!

– Szívesen! – ölelte át a mamája. – Holnap el is készítjük a jelmezt.

A következő három napban Mukó alig bírt magával. Nagyon szerette volna legalább Hudót beavatni, de nem akarta elrontani a meglepetést. Olyan jó móka volt kitalálni, melyik barátjuk rejtőzik egy-egy maskara alatt.

Halloween napján kicsit hamarabb elengedte őket Zike néni.

– Jó szórakozást, gyerekek! Kíváncsian várom, miféle lények kopogtatnak ma az ajtómon. Bárkik legyenek is, biztos vagyok benne, hogy kedvükre való finomsággal tudok majd kedveskedni nekik – kacsintott rájuk hamiskásan.

A kicsik harsányan kiabálva tódultak ki az ajtón. Mindenki igyekezett haza készülődni.

Mivel nagy távolságokat kellett bejárniuk, az volt a szokás, hogy kora délután kezdenek. Csoportosan jártak odúról üregre, általában egy osztály alkotott egy csapatot.

A harmadikosok már jó előre megbeszélték, hol és mikor lesz a találkozó.

Mukó tűkön ülve várta az indulást. Amint hazaért, fölvette a jelmezt, abban toporgott, járkált fel-alá.

– Egyél pár falatot, kicsim – mondta az anyukája. – Nagyon soká fogsz hazaérni, éhes leszel, mint a téli álmából ébredő medve.

Mukó nagy nehezen legyűrt pár kanál mogyorólevest és fél rántott tobozt.

– Jól van, indulj hát! – legyintett beletörődően az anyukája.

Mukó úgy pattant fel a székből, mintha rugó lett volna a popója alatt, és már indult is.

– Szia, anyuci, majd jövök! – kiáltott vissza, és már ott sem volt.

Óvatosan – és a jelmez miatt kicsit esetlenül – ugrándozott ágról ágra, igyekezett a levelek takarásában maradni. Nem szerette volna, ha idő előtt meglátja valaki.

Kicsit korábban érkezett a találkozó helyszínére, az iskola közelében lévő Selymes Rétre. Mégsem ő volt az első, már ott álldogált Zike néni. „Zike néni???? Hát ő meg mit keres itt? Csak nincs valami baj? Várjunk csak! Hiszen ő ennél sokkal magasabb! De buta vagy, Mukó! Ez valamelyik barátod lesz, Zike néninek öltözve” – kuncogott a gondolatban elhadart monológ végén.

Odaszaladt osztálytársához, és intettek egymásnak. Ez is hozzátartozott a játékhoz: amíg nem jöttek rá, melyiküket rejti egy-egy jelmez, nem szólaltak meg. Ha mindenképpen szükséges volt, megpróbálták minél jobban elváltoztatni a hangjukat.

Nem sokáig várakoztak kettesben, sorra tűntek fel a többiek is. Először egy fakopáncs érkezett, majd... Ó, egy újabb Zike néni! Azután pedig... Jaj, ne! Egy Maci-jelmezes alak. Majd még egy és még egy.

Végül öt Maci, négy Zike néni, egy fakopáncs, egy pitypang és egy azonosíthatatlan, de nagyon félelmetes lény toporgott zavartan a tisztáson. Hosszú percekig nézték egymást szótlanul, azután az egyik Maci vihogni kezdett. Egyre hangosabban kacagott, már alig kapott levegőt. Először kétrét görnyedt, majd hanyatt vetette magát a földön, és mancsnak álcázott szárnyaival a hasát fogta nevettében.

– Jaj, nem bírom! – zihált Sűlyke hangján, aki még azt is elfelejtette, hogy nem lenne szabad megszólalnia. – Pedig milyen büszke voltam magamra, hogy ilyen eredeti jelmezt találtam ki!

Ekkor a többiek is hahotázni kezdtek. Egymásnak ütközve fetrengtek a földön, szemükből csorgott a könny.

Így gyorsan fény derült a kilétükre is, de nem is volt sok értelme a titkolózásnak. A pitypang Nüsi volt, a fakopáncs pedig Pocka, aki szemlesütve ismerte be, hogy ő is szeretett volna Maci lenni, de anyukája már nem tudta időben elkészíteni az új jelmezt.

Nyéti volt a félelmetes, ismeretlen lény, hatalmas karmokkal és fogakkal.

– Hát te ki lennél? – tette fel Nyulcsa a mindannyiukat foglalkoztató kérdést.

– Ki más, mint Korkó? Hogyhogy nem ismersz fel? Majd mindjárt jól felfallak! – kiáltotta vicsorogva, elmélyített hangon Nyéti, és fenyegetően elindult Nyulcsa felé. A „préda” sikongatva futott el előle, amiből végül óriási kergetőzés, birkózás kerekedett.

Amikor lecsillapodtak, rendbe szedték az öltözéküket, és elindultak Zike néni otthona felé.

Tanító nénijük egy bokrokkal körbezárt, bájos házikóban lakott, ajtaján szitakötő alakú kopogtatóval. Mukó megfogta a szárnyát, és bezörgetett.

Zike néni mosolyogva nyitott ajtót, de ahogy meglátta a kis csapatot, szeme-szája elkerekedett.

– Öhm... Ti összebeszéltetek? – kérdezte furcsán vinnyogó hangon.

– Tessék nyugodtan nevetni – legyintett vidáman Sűlyke. – Mi is azt tettük, amikor megláttuk egymást.

Zike néni nagyon igyekezett, de végül csak kitört belőle is a kacagás.

– Hát, ilyet még életemben nem láttam! – kuncogott, patájával eltakarva a száját. Majd, immár komolyabb hangon, így szólt:

– Tudjátok, nagyon boldoggá tettetek. Megtisztelő, hogy ennyien engem választottatok. Biztos vagyok benne, hogy Maci is így érezne, ha tudná, mi történt.

– Egyszer talán elmesélhetjük neki – mondta vágyakozva Mukó.

– Én is nagyon remélem! – válaszolta Zike néni. Ezután elővett az ajtó mellől egy hatalmas kosarat, és mindenkinek adott egy finomságokat rejtő csomagocskát.

A gyerekek illedelmesen megköszönték az ajándékot, majd elbúcsúztak, hiszen sok helyen várták még őket. Zike néni mosolyogva integetett utánuk.

A csapat sorra meglátogatott mindenkit: Vaddi anyót, Szakra bácsit, Bolyga apót – senkit sem hagytak ki. Mindenütt óriási sikert arattak. Nem csoda, hiszen még rá is játszottak az eleve vicces helyzetre. A végére úgy belejöttek a bolondozásba, hogy még a mindig morcos Rozsma nénit is sikerült megnevettetniük.

Annyi csomagot kaptak, hogy alig bírták el.

– Jövőre teljesen egyforma jelmezbe kellene öltöznünk – javasolta Sűlyke.

– Hát, ha nem is egyformába, de összeillőbe – kontrázott Nyéti.

– Nem rossz ötlet – vakargatta meg az állát az apukájától ellesett mozdulattal Hudó. – Szerencsére még rengeteg időnk van gondolkodni rajta.

Apránként lemorzsolódtak a csapat tagjai, mindenki hazafelé vette az irányt. Jókedvűen idézték fel magukban a nap eseményeit, de már csírázni kezdtek a fejükben a jövő évi tervek magvai is...