Csoda az országúton

Csoda az országúton.

Bojtika, a komondorkölyök csupán egy apró szőrgombolyag volt, amikor elszakították a szüleitől, és gazdikhoz került.

Kicsit meg volt szeppenve, amikor egy ketrecben betették az autóba, de tudta, hogy ez az élet rendje. A kutyák a gazdikkal élnek, ők jelentik számukra a családot.

Sajnos azonban néhány kutyus nem jó emberekhez kerül. Ez történt szegény Bojtikával is. Őt sosem sétáltatták, simogatták, dédelgették, sosem játszottak vele. Egy tanyára vitték, ahol a gazdái csak két-három naponta jelentek meg, hogy megetessék az állatokat, majd mentek is haza, a kényelmes, városi otthonukba.

Bojtika nagyon magányos volt. Igaz, éltek a tanyán lovak és tehenek is, de ők jól elvoltak magukban. Talán sosem láttak még kutyát, azt sem tudták, mi fán terem, ezért bizalmatlanok voltak vele szemben.

Egy napon azonban végre hoztak két új kutyát. „Hurrá! Pajtások! Milyen sokat fogunk játszani!” – gondolta boldogan Bojtika.

Sajnos reményei nem váltak valóra, újra csalódnia kellett. A társai nem barátkoztak vele, ha pedig ő próbált kezdeményezni, elmarták maguk mellől.

Nem voltak ők gonoszak, csupán kutyaként viselkedtek. Ők is ugyanúgy éreznek, mint az emberek: egyeseket kedvelnek, másokat nem. A kutyák azonban nem tudják azt mondani, hogy „Haragszom rád!” vagy „Nem csipázom a búrádat, haver!”, ehelyett morognak, esetenként pedig harapnak.

Bojtika sosem szállt harcba velük, inkább elszaladt. Nem azért, mert gyáva volt, még véletlenül sem! Már féléves korára hatalmasra nőtt, el tudott volna bánni mindkettőjükkel. Ám olyan gyengéd, szerető szív, jámbor, jóindulatú lélek lakozott benne, hogy egy légynek sem tudott volna ártani.

Telt-múlt az idő, immáron négy éve élt a tanyán. Mivel kevés ennivalót kapott, nagyon sovány volt, ráadásul meg is betegedett: szőre kihullott, bőrét sebek lepték el.

Ekkor a gazdái elvitték messzire, egy kietlen pusztán lévő udvarba, ahol egy teremtett lélek sem élt. Kitették őt az autóból, majd elhajtottak.

Szegény Bojtika nem értette, mit követett el, miért száműzték őt a gazdik. Hiszen annyira igyekezett, hogy jó kutya legyen!

Néhány napig csak feküdt magába roskadva, és búslakodott.

Aztán egyszer csak felkapta a fejét: „Talán nem is akartak itthagyni! Csak megfeledkeztek rólam! Igen, biztosan így volt!” – súgta ártatlan lelke, amely még mindig hitt az emberek jóságában. „Már indulok is haza!”

Felugrott, és keresni kezdte a szabadulás útját. A kerítés azonban szilárd volt, akkora rés sem volt rajta, amin egy egérke átsurranhatott volna, nemhogy egy ilyen nagy termetű kutya.

Bojtika azonban nem adta fel: ásni kezdett a kerítés tövében. Ásott, amikor tűzött a nap, ásott, amikor zuhogott az eső, ásott, míg már lekoptak a körmei. Kitartása végül meghozta gyümölcsét: akkorára nőtt a gödör, hogy nagy nehezen ki tudott kúszni a kerítés alatt.

Elindult visszafelé az úton, amelyen idehozták. Vezette az ösztön, hajtotta a hűség haza, ahol senki sem szerette, ahol sosem volt boldog, ő mégis vágyott vissza, hiszen az volt az otthona.

Kilométereken át bandukolt az országút mentén. A tarló szúrta, a beton égette a talpát, éhezett, szomjazott, de nem állt meg. Leszegett fejjel, támolyogva, rogyadozó léptekkel, ment, csak ment, elszántan.

Autók suhantak el mellette. Eleinte még reménykedve fel-felkapta a fejét, hátha a gazdái jöttek vissza érte, de ahogy múlt az idő, már nem volt hozzá ereje.

Egyszer csak megállt mellette egy autó. Egy férfi szállt ki belőle, és kedvesen megszólította. Bojtika azonban nem reagált, talán meg sem hallotta. Csak vonszolta tovább megfáradt testét.

A férfi – akit Eriknek hívtak – nem hagyta magára. Tudta, ha nem segít rajta, sosem jut haza. Addig követte a végsőkig elcsigázott kutyát, mire meg tudta fogni. Megetette a nála lévő kevéske ennivalóval, majd óvatosan betette az autóba.

Látta, hogy szegény jószág borzalmas dolgokon ment keresztül, ezért kicsit tartott tőle, hogy félelmében megharapja. De Bojtika bizalommal simult a karjába, majd lefeküdt a hátsó ülésre, és azonnal elaludt. Néha felébredt, ilyenkor megnyalta megmentője fülét, majd békésen szendergett tovább.

Erik egész úton azon töprengett, mitévő legyen. Nagyon szerette volna hazavinni, de nekik is volt már két kutyájuk, és nem akarta, hogy a beteg Bojtika esetleg őket is megfertőzze.

Félútról hazatelefonált, ezért a felesége, Ági már a kapuban várta őket. Megetették, megitatták, jól megszeretgették Bojtit, majd hatalmas sóhajjal beültek vele az autóba, és elvitték a menhelyre.

Mivel késő este volt, a menhely már bezárt, ezért a talált kutyák részére fenntartott ketrecek egyikébe tették Bojtit. Sokáig búcsúzkodtak tőle, végül fájó szívvel elhajtottak.

Másnap reggel első útjuk a menhelyre vezetett. Bojtikát addigra megfürdették, megfésülték, és már a doktor néninél is járt. Kiderült, hogy a betegsége szerencsére nem súlyos, de fertőző, és mindennapi kezelést igényel. Emellett sokat kell híznia és erősödnie.

Telefonon értesítették a gazdáit is, akik eljöttek, de csak azért, hogy elmondják, már nem akarják Bojtit, végleg lemondanak róla.

Bojtika azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor meglátta a gazdikat. „Tudtam, hogy eljönnek értem!” – gondolta boldogan.

De aztán csak ült ott, egyre szomorúbban, és hallgatta, ahogy róla, a sorsáról beszélnek. Bár a szavakat nem értette, mégis tudta, hogy ő már soha többé nem mehet haza. A szíve akkor tört végképp darabokra, amikor a gazdik úgy mentek el, hogy még csak rá sem néztek.

Az elkövetkező napokban csak feküdt a menhelyi szobájában, és semmire sem reagált. Nem evett, nem ivott, még pisilni is ölben kellett kivinni. Feladta a reményt, már csak egy vékonyka hajszál kötötte az élethez.

Szerencsére a hajszál kitartott, Bojtika pedig lassan, fokozatosan magához tért. Észrevette, hogy puha takaró simul alá, táljában bőségesen van étel és friss víz. Erik és Ági rendszeresen meglátogatta, a gondozók pedig naponta többször is benéztek hozzá, beadták a gyógyszereit, kezelték a sebeit. Mindenki kedves volt vele, gyengéden simogatták, szeretettel gondoskodtak róla.

Amikor jobban lett, kimehetett az udvarra a többi kutyához. Első alkalommal kicsit félve lépett ki a szobája ajtaján, de itt nem volt mitől tartania. A többiek barátságosan vették körül, megszaglászták, majd játszani hívták. Játszani!

Bojti nekilódult, és csak rohant körbe-körbe a hosszú lábain, a többiek pedig szaladtak utána. Aztán labdáztak, birkóztak, kötelet húztak, végül fáradtan leheveredtek egymás mellé.

Ettől fogva így telt minden napja. Vidám volt, egyre erősebb és egészségesebb. A betegszobából is átkerült egy kennelbe.

Ági és Erik továbbra is rendszeresen látogatta. Sokat játszottak vele, dédelgették, sétálni vitték. Bojti rajongásig szerette őket. Arról álmodott, hogy egyszer beteszik őt a piros autóba, és hazaviszik az otthonukba. De a lelke mélyén úgy gondolta, ez örökre csak egy szép álom marad.

Bojtika azonban tévedett. Egy napon a séta után nem vitték vissza a kennelébe. A gondozói elbúcsúztak tőle, Erik pedig elindult vele az autó felé. Amikor odaértek, Bojtinak szólni sem kellett, már ugrott is a hátsó ülésre.

A meglepetések azonban még nem értek véget: Ági ugyanis nem egyedül érkezett, hanem egy formás, szöszke kutyalánnyal, Barackkal, aki beült Bojtika mellé.

Majd elindultak haza...

Azóta több mint négy év telt el, és Bojtika nagy-nagy szeretetben él Ágival, Erikkel, Barackkal, valamint két kutyatársukkal, Szofival és Bátorral. Sőt, rajtuk kívül öt cica is tartozik a vidám, népes családhoz.

Bojtika pedig boldog, és néha eszébe jut az a bizonyos nap az országúton, amely megváltoztatta az életét...