A barátságot termő répa

A barátságot termő répa.

Bogi szőke fürtös, szeplős, ötéves kislány volt, aki nagyon szerette az állatokat. Rajongott a kutyákért és a cicákért, imádta a madarakat, a szitakötőket és a csigákat, de a kedvencei a nyuszik voltak.

Nagyon vágyott egy saját kis kedvencre, de akárhányszor könyörgött a szüleinek, mindig azt a választ kapta: „Majd pár év múlva.”

Pamacs, a selymes bundájú tapsifüles a mezőn élt a szüleivel és három testvérével. Ő volt az egyetlen lány, de bátorságban egyik bátyja sem vehette fel vele a versenyt. Mindent tudni akart a környező világról, ezért egyre távolabb és távolabb merészkedett az otthonuktól.

Egy napon egészen Bogiék házáig jutott. Magas kerítés állta útját, de addig keresgélt, míg talált egy rést, amin át tudott bújni.

Ahogy kidugta a fejét a túloldalon, hatalmasra tágult a szeme a csodálkozástól. Bármerre nézett, mindenhol ínycsiklandó csemegék kandikáltak ki a földből. Saláta, káposzta, spenót... Ó, és a kedvence, a sárgarépa!

Nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mintha kötéllel húzták volna, egyenesen a répaföld felé kezdett ugrándozni.

Hirtelen egy óriási, rémisztő lény tűnt elő a semmiből, és irtózatos üvöltéssel rohant Pamacs irányába.

Természetesen Bogi volt az, aki a szobája ablakából pillantotta meg a bájos kis jószágot, és örömében sikongatva szaladt ki a kertbe.

Pamacs kővé dermedt, ijedtében moccanni sem tudott. Amikor a szörny már egészen közel járt hozzá, végre magához tért. Sarkon fordult, és mint a villám, úgy szökellt egyre messzebb és messzebb.

Bogi nagyon szomorú volt. Már majdnem odaért a nyuszihoz! Vajon miért szaladt el előle? Hiszen ő csak meg akarta simogatni!

Pamacs másnapra kiheverte az ijedtséget, és újra Bogiék felé vette az irányt. Kíváncsiságának és a finomságok csábításának nem tudott ellenállni.

Amikor odaért, azonnal megpillantotta a félelmetes lényt. A répák között üldögélt, kezében egy gyönyörű, fenségesen illatozó példánnyal.

Bogi korábban elmesélte a szüleinek a történteket, ők pedig elmagyarázták neki, hogy a mezőn élő állatok nem ismerik az embereket, ezért félnek tőlük.

A kislány azonnal elhatározta, hogy összebarátkozik a nyulacskával. Feltéve, hogy visszamerészkedik még valaha...

Másnap leült hát a kertben, és várt. Amikor meglátta a két hosszú fülecskét, kis híján felpattant örömében. Azután eszébe jutottak az előző nap történtek, ezért erőt vett magán, és nem mozdult.

Pamacs megtorpant. „Ó már megint itt van az óriás! Vajon mit csinál? És miért nem eszi meg a répát?” – töprengett magában. „De most legalább csendben van, és ha jobban megnézem, nem is olyan rémisztő. Azért, biztos, ami biztos, jobb lesz kereket oldani” – fejezte be a gondolatmenetet.

Néhány pillanatig még farkasszemet néztek, azután a nyuszi menekülőre fogta.

Bogi azonban nem adta fel: mindennap kiült a kertbe, kezében egy szál répával, és türelmesen várt. Pamacs pedig egyre jobban felbátorodott, mindig egy picivel közelebb merészkedett.

Néhány hétbe telt, de a nyuszi végül odaért a kislányhoz. Hirtelen kikapta a kezéből a répát, és elszaladt vele.

Amikor észrevette, hogy Bogi nem vette üldözőbe, megállt, és visszafordult. Nézte, nézte ezt a hatalmas lényt, aki már csöppet sem tűnt ijesztőnek. Hiszen még ajándékot is adott neki, és meg sem próbálta bántani!

Letette a répát, és visszafordult. Bogi szinte remegett az izgalomtól, de nem mozdult.

Amikor a nyuszi odaért hozzá, nagyon lassan kinyújtotta a kezét, és pihekönnyű érintéssel megsimította a buksiját.

Pamacs szökkent egyet hátrafelé, de nem szaladt el. Szemeit Bogira függesztette, orra pedig sebesen járt ide-oda.

Percek teltek el, de végül elhatározásra jutott: visszamerészkedett a kislányhoz, és megállt előtte.

Bogi most még óvatosabban nyúlt felé, és épp csak a fülét simította végig.

„Ó, ez csudafinom!” – gondolta Pamacs, és még közelebb húzódott. Mire észbe kapott, szinte már Bogi ölében ült, ő pedig fülig érő szájjal simogatta a puha bundát.

Ettől kezdve Pamacs mindennap meglátogatta Bogit. Sokat játszottak, szaladgáltak, bolondoztak. Amikor megéheztek, együtt lakmároztak. A kislány nem feledkezett meg barátja családjáról sem: mindig küldött nekik valami finomságot.

Múltak a hetek, hónapok, Pamacs pedig nőtt, mint a gomba. Már alig fért át a résen, ahol be szokott surranni, ezért Bogi apukája készített neki egy saját bejárót. Attól fogva azon át közlekedett.

Egy napon azonban nem zörrent meg a kis kapu. Bogi egészen sötétedésig várt, de barátja nem érkezett meg.

A kislány rettentően elkeseredett. El sem tudta képzelni, mi történhetett. „Biztosan baja esett” – gondolta kétségbeesetten. Hiába nyugtatgatta az anyukája, hiába olvasta fel a kedvenc meséjét, Bogi vigasztalhatatlan volt. Plüssnyusziját szorongatva sírta álomba magát.

Másnap nagyon korán ébredt. Szülei alig tudták rávenni, hogy egyen pár falatot, már rohant is ki az udvarra. Ezúttal a kerítés tövében telepedett le, onnan figyelte a nyuszibejárót.

Hosszú idő telt el, de türelme végül meghozta gyümölcsét: egyszer csak Pamacs buksija jelent meg a nyílásban.

Bogi boldogan sikkantott fel, majd az ölébe húzta, és sírva-nevetve ölelte barátját.

Amikor kicsit megnyugodott, letette Pamacsot, arra számítva, hogy a kert felé veszi majd az irányt.

A nyuszi azonban a kerítéshez indult, és vissza-visszanézett Bogira. Úgy tűnt, arra vár, hogy kövesse őt.

„Mintha mutatni szeretne valamit” – gondolta a lányka, és elindult Pamacs után a mezőre.

Talán száz métert haladtak, amikor a nyuszi megállt egy bokor mellett, és várakozva nézett Bogira.

A kislány először nem látott semmi különöset. Óvatosan közelebb ment, lehajolt, és figyelmesen körülnézett. Már szinte az orrával szántotta a talajt, amikor végre észrevette a búvóhelyet, és benne a két icurka-picurka nyulacskát.

Ekkor megértette: Pamacs anyuka lett. Barátja szomszédságában alakította ki az otthonát, hogy mindig a közelében lehessen. Most pedig elhozta őt ide, hogy megmutassa neki a kisbabáit.

Bogi a szájára szorította két kezét, szemei könnyben úsztak. Nagyon meghatotta ez a végtelen bizalom.

– Köszönöm, Pamacs! – súgta alig hallhatóan. – Ígérem, megtartom a titkodat.

Sokáig üldögélt még a kis család mellett, és csak gyönyörködött bennük. Végül elköszönt, és hazament.

Ettől kezdve mindennap meglátogatta őket, és sosem érkezett üres kézzel. Sok mindent megtanult már a nyuszikról, tudta, mivel szerezhet nekik örömet.

Amikor nagyobbak lettek a gyerekek, Pamacs elvitte őket Bogiékhoz. A kislány megtartotta az ígéretét: bár nagyon szerette volna, még a szüleinek sem mondta el a nagy hírt. Volt is meglepetés, amikor Pamacs és a két gyerkőc, Ugri és Füles megérkezett.

Bogi szülei el voltak bűvölve a kis családtól, akik ezentúl állandó vendégek lettek náluk.

Apukája készített nekik egy barátságos kuckót a kert sarkában, de a szabadságba vezető kis kapu is mindig nyitva állt...

Így termett hát egy szál répa, de még inkább egy kislány kitartása és szeretete életre szóló barátságot.