A szörnyeteg – Zöld Lomb Iskola 3.

A szörnyeteg – Zöld Lomb Iskola 3..

Egy október végi napon hatalmas, félelmetes lény tűnt fel a Páfrányos Erdőben. Gamba pillantotta meg elsőként, és ijedtében kis híján lebucskázott az ágról, amelyen addig békésen gubbasztott.

– Magasságos Borókatündér! Ez meg miféle szörnyeteg? Csak nem a rettegett Korkó? – futott át az agyán a rémisztő gondolat. – Azonnal szólnom kell a többieknek!

Összeszedte minden bátorságát, és szárnyra kelt. – Jaj, remélem, nem tud repülni! – jutott eszébe menet közben. Visszanézett, és bár nem látott senkit, egyfolytában a háta mögé leskelt. Sikerült is kis híján belefejelnie a vele szemben érkező Sűlyke begyébe.

– Hóha! – kiáltott rá a fiú. – Mit művelsz, Gamba? Nézz már a csőröd elé!

Szegény Gambát néhány rövid percen belül másodszor érte trauma. Ezúttal meg is szédült, és zuhanni kezdett. Sűlykének kellett elkapnia és egy közeli fa ágára ültetnie.

– Mi van veled? Úgy festesz, mint aki szellemet látott.

– Szö... szö... szö... – pihegte Gamba.

– No, ettől nem lettem okosabb! – türelmetlenkedett Sűlyke. Nem aggódott különösebben, hiszen barátja minden apróságtól megrémült.

– Egy szörnyeteg! – nyögte ki nagy nehezen Gamba, majd amikor többé-kevésbé magához tért, elmesélte, milyen rémséget pillantott meg az erdő szélén. – Még az is lehet, hogy Korkó jött el, és mindenkit fel fog falni! – fejezte be hatalmasra tágult szemekkel.

– Ugyan már! – legyintett lazán Sűlyke. – Korkó csak a mesékben létezik! Megyek, megnézem én azt a „szörnyeteget”! – tette hozzá, gúnyosan hangsúlyozva az utolsó szót. Biztos volt benne, hogy Gamba rémületében jócskán felnagyította az esetet.

Társa hiába könyörgött, nem tudta visszatartani. Ha Sűlyke egyszer a fejébe vett valamit, arról nem egykönnyen lehetett lebeszélni.

– Várj meg itt, hamarosan visszajövök! – szólt, azzal elindult.

Gamba felröppent a fa legmagasabb ágára, ott összekucorodott, és a levelek közül kikukucskálva kémlelte a környéket.

Megkönnyebbülésére Sűlyke néhány percen belül visszatért.

– Igazad volt, Gamba! – mondta jócskán megcsappant önelégültséggel. – Ez tényleg egy szörnyeteg! Azonnal fel kell lármázni az erdőt!

– De hogyan fogjunk hozzá? Kinek szóljunk először?

– Gondoljuk csak át egy kicsit! – vakarta meg szárnyával a homlokát Sűlyke. – Én azt mondom, te szólj Zike néninek, ő tudni fogja, mi a teendő. Útközben ugorj be Szakra bácsihoz, az ő tapasztalatai is sokat segíthetnek. Én pedig Bolyga apóhoz megyek. Ha valaki, hát ő tudni fogja, miféle lénnyel állunk szemben. Azt javaslom, az iskola legyen a gyülekezőhely. Erős épület, ott meg tudjuk húzni magunkat, míg kitaláljuk, mihez kezdjünk a szörnnyel.

Gamba sem tudott jobb ötlettel előrukkolni, úgyhogy szerencsét kívántak egymásnak, és elindultak.

Sűlyke úgy hasította a levegőt, mint a csúzliból kilőtt makk, így hamarosan Bolyga apó odújához ért. Az idős úr madáremlékezet óta a könyvtárat vezette. Csaknem minden idejét ott töltötte, hőn szeretett könyvei társaságában. Többször is olvasta, szinte kívülről fújta mindet. Olyan volt, mint egy élő lexikon. Az erdő minden lakója hozzá fordult tanácsért.

Sűlyke csak remélhette, hogy ezúttal otthon találja. Megkönnyebbült, amikor kopogására lassú léptek válaszoltak, és az ajtóban megjelent Bolyga apó.

– Szervusz, fiam! Mi szél hozott errefelé? – üdvözölte Sűlykét, rövidlátó szemeivel pislogva.

– Csókolom! Azt hiszem, nagy bajban vagyunk! – vágott rögtön a közepébe a fiú, és gyorsan elhadarta, miért kereste fel az öreg tudóst.

– Ejha! Ennek fele sem tréfa! Hogy fest ez a bestia?

– Hatalmas! Nagyobb, mint a farkasok, és fehér bundája van. Gamba úgy gondolja, esetleg Korkó lehet, de ugye ő nem is létezik?

– Hát, fiam, ezt még én sem tudom biztosan. Természetesen ismerem a legendát, de még egyetlen könyvben sem találtam említést róla.

– Akkor ki lehet ez a szörnyeteg?

– Egyelőre elképzelésem sincs. Azt hiszem, meg kellene néznem a saját szememmel.

– Jöjjön, mutatom az utat! – rikkantotta Sűlyke, és már fel is röppent.

– Lassabban, fiacskám! Az én öreg szárnyaim már nem bírják ezt a sebességet!

Sűlyke lelassított, bevárta Bolyga apót, és együtt repültek tovább.

Ott, ahol Sűlyke és Gamba korábban látta, már csak hűlt helyét találták a betolakodónak, így a keresésére indultak. Hamarosan meg is pillantották: komótosan bandukolt az ösvényen, lehajtott fővel, orra szinte az avart súrolta. Időnként felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe.

– Hm. Nem rémlik, hogy valaha is olvastam volna ilyen állatról – súgta ifjú társának Bolyga apó. – Fel kell forgatnom a könyvtárat, hátha sikerül kiderítenem valamit. Te pedig... Mit is mondtál, hol van a gyülekező? Az iskolában?

– Igen. Legalábbis én ezt javasoltam.

– Okos ötlet! Szerintem is az a legbiztonságosabb hely, kétségkívül ott találod majd a többieket. Siess oda, amint megtudok valamit, megyek én is. Még az is lehet, hogy Szakra bácsiék már kiókumláltak valamit.

– Rendben! – nyugtázta Sűlyke, és már süvített is az iskola felé.

Odaérve még annál is nagyobb felfordulást talált, mint amire számított. Zike néni idegesen járkált fel-alá. Amint meglátta a fiút, odarohant hozzá.

– Nem láttad Mukót és Hudót? – kérdezte.

– Nem. Mi történt? – rémült meg most már Sűlyke is.

– A tóhoz mentek, de még nem értek haza. A szüleik, Szakra bácsi és Gamba apukája a keresésükre indultak.

– Megyek én is! – kiáltotta a fiú, és már robogott is kifelé. A válla fölött még visszaszólt:

– Bolyga apó a könyvtárba ment kutakodni.

Mukó és Hudó mit sem sejtve játszott a fák között. Kezdetben a Csillagok Taván csónakáztak, azután bújócskázni kezdtek. Észre sem vették, hogy egyre mélyebbre jutottak az erdőben.

Egyszer csak ágroppanást, levélsusogást hallottak.

– Jön valaki – súgta barátjának Mukó. – Gyere, vicceljük meg!

– Először nézzük meg, ki az. Nekem nem úgy tűnik, mintha valamelyik barátunk közeledne. Még bajba is kerülhetünk!

– Igazad van. Te maradj itt, én majd körülnézek a fákról.

Hudónak megszólalni sem volt ideje, Mukó már el is tűnt a lombok között. Szinte azonnal felfedezte a zajok forrását: egy lényt, amilyet még sosem látott, de még csak nem is hallott hasonlóról. Ijedtében meg sem tudott mozdulni, csak dermedten bámulta a hatalmas állatot.

Nézte, nézte, közben sebesen járt az agya. Ki lehet ez? Vajon mit keres a Páfrányos Erdőben? Bántani akarja őket?

Miközben gondolkodott, le sem vette a szemét az idegenről, és azon kapta magát, hogy egyre kevésbé látja félelmetesnek. Inkább szomorúnak tűnt. A melegszívű Mukó máris megsajnálta.

Úgy érezte, a magasban biztonságban van, ezért megszólította:

– Szia! Te ki vagy? – kérdezte kissé remegő hangon.

Az ismeretlen körülnézett, de nem vette észre Mukót. Talán nem is látott a szemébe hulló tincsektől.

– Itt vagyok fenn! – kiáltotta a lányka, már kissé bátrabban.

– Szia! Maci vagyok – mutatkozott be udvariasan az idegen, amikor végre felfedezte Mukót.

– Maci? Tehát medve vagy? Sokat olvastam róluk, de ilyet, mint te, egyetlen képen sem láttam.

– Nem medve vagyok, hanem kutya.

– Kutyaaaa? Hát az meg miféle szerzet? Merre laktok? És hogy kerülsz ide? Hol van a családod? És ha kutya vagy, miért neveztek el a szüleid Macinak? – Mukó pergő nyelvvel sorolta a kérdéseit, Macinak esélye sem volt válaszolni.

Míg Mukó egyre jobban belemelegedett a faggatózásba, Hudót kis híján szétvetette a feszültség. Dühös volt a barátjára, amiért ilyen vakmerő, de még inkább féltette őt. Már épp azon volt, hogy előbújik a rejtekhelyéről, amikor Sűlyke vágódott a levegőből Mukó mellé, kis híján lelökve őt az ágról.

– Mit csinálsz? Meghibbantál? – förmedt rá a lányra. – Ez egy veszélyes szörnyeteg, te meg fecserészel vele?

– Nem szörnyeteg, és szerintem nem is veszélyes – vágott vissza Mukó.

– Na persze! Mert te ezt ránézésre meg tudod állapítani! Azt sem tudjuk, mi szél hozta ide. Lehet, hogy mindannyiunkat fel akar falni! – idézte akaratlanul is Gamba szavait.

– Nem akarok én bántani senkit – szólt csendesen Maci. – Csak haza szeretnék menni, de eltévedtem – hajtotta le szomorúan a fejét.

– Na persze, higgyük is el! – rikoltott rá Sűlyke. – Az erdő összes lakója az iskolába menekült előle – fordult vissza Mukóhoz –, kivéve azokat, akik titeket keresnek. Tényleg, hol van Hudó?

Az említett hódlegény megelégelte a bujkálást. Bízott Mukóban, ezért összeszedte a bátorságát, és remegő lábakkal előlépett.

– Itt vagyok! – próbálta kiáltani, de csak valami brekegésféle hagyta el a száját.

Megállt a bokor mellett, amelynek a tövében addig kucorgott, és várta Maci – már ha tényleg így hívják – reakcióját.

A kutya csak állt, és nézte a fura kompániát. Egyedül a mókust ismerte fel – látott már néhányat a parkban sétálva. Sűlykéről legalább annyit sikerült megállapítania, hogy valami madárféle, Hudót viszont – fejét oldalra billentve – megbabonázva bámulta.

– Szia! Te ki vagy? – kérdezte tőle.

– Hudó vagyok, a hód.

– Hód? Még sosem hallottam ilyen állatról. Nagyon érdekesen nézel ki. Megszagolhatlak?

– Hát... Jó, nem bánom – bólintott beletörődően Hudó. Úgy gondolta, ha a kutya bántani akarná, már rég rárontott volna.

Maci odaballagott, és óvatosan megszaglászta.

– Halszagod van – állapította meg.

– Biztosan azért, mert a víz mellett élünk és sokat úszunk.

– Én is szeretek úszni – mondta kicsit felvidulva Maci.

– No, idefigyeljetek! – vágott közbe Sűlyke. – Mindenki halálra van rémülve. Vagy benneteket keresnek, vagy az iskolába zárkózva tanácskoznak, hogyan védekezzünk a szörny ellen. Ez te volnál, ugyebár – biccentett Maci felé –, bár most már én is kezdem elhinni, hogy talán mégsem vagy olyan rettenetes. Szóval azt javaslom, menjünk mielőbb az iskolához, és számoljunk be a fejleményekről. A felnőttek majd eldöntik, mit tegyünk.

– Nem fognak bántani? – kérdezte kicsit aggódva Maci.

– Majd én előresietek, és mindent elmondok a többieknek. Tudni fogják, hogy nem vagy veszélyes. Sőt, ha mindent elmesélsz magadról, talán még abban is segíthetünk, hogy hazajuss.

– Ó, az nagyon jó lenne! – lelkesedett Maci. – Akkor induljunk mielőbb!

– Induljunk! – válaszolt egyszerre Mukó és Hudó.

Mire az iskolához értek, Sűlyke már mindenről beszámolt a jelenlévőknek. A hírvivők is úton voltak, hogy visszahívják a keresőcsapatot és Bolyga apót.

A többség nem akart három gyerek véleménye alapján bizalmat szavazni az idegennek. Amikor azonban meglátták, hogy Mukó és Hudó vidáman kurjongatva lovagol Maci hátán, kisereglettek az udvarra. Ki azért, hogy szükség esetén a kicsik védelmére keljen, ki azért, mert a látottak alapján már csöppet sem gondolta veszélyesnek az állatot.

Maci megtorpant a tömeg láttán, de Mukó és Hudó biztatására lassan közelebb merészkedett.

Az erdőlakók először csak bámulták a furcsa jövevényt, de hamarosan óriási zűrzavar tört ki. Kérdésekkel bombázták, mindent tudni akartak róla.

Egyszer csak füttyszó harsant fel. Kiró apukája érkezett vissza Bolyga apóval.

– Ejnye, mi ez a zsibvásár? – feddte meg a többieket a nagy tiszteletben álló öregúr. – Úgy viselkedtek, mint egy csapat neveletlen verébfióka. Várjuk meg, amíg a többiek is visszaérnek, utána beszélgessünk illedelmesen a vendégünkkel.

Leforrázva némult el a tömeg. Macit bámulva várakoztak, csak a szomszédjukkal súgtak össze néha.

Lassacskán megérkezett a Mukó és Hudó keresésére indult csapat valamennyi tagja.

A szülők odarohantak gyermekeikhez, és boldogan szorították őket magukhoz.

– Menjünk be a tornaterembe, ott mindannyian elférünk – javasolta Bolyga apó.

Szép sorban be is masíroztak, és helyet foglaltak a lelátón. Macit a terem közepére ültették le, hogy mindenki jól lássa és hallja. Mukó és Hudó mellette maradtak – a világért sem hagyták volna magára új barátjukat.

Bolyga apó intésére végre mindenki feltehette a kérdéseit, Maci pedig szépen, türelmesen válaszolgatott. Mesélt a kutyákról, macskákról, emberekről, városokról, házakról, autókról... Az erdő apraja-nagyja tátott szájjal hallgatta.

– És hogy kerültél ide abból a... városból? – kérdezte Nyéti.

– Kirándulni voltam a gazdáimmal. Elszaladtam egy nyúl után, és nem találtam vissza... De nem akartam bántani! – tette hozzá azonnal, mivel a tömeg zúgolódni kezdett. – Soha nem ártottam senkinek. Csak, tudjátok, ha valaki futni kezd előlem, egyszerűen muszáj üldözőbe vennem. Élveztem a rohanást, a versenyfutást a széllel, és egyre távolabb kerültem a gazdáimtól. Amikor észbe kaptam, már hiába kerestem őket... – fejezte be búsan.

– Majd mi segítünk neked! – kiáltotta rögtön Mukó. – De esetleg itt is maradhatnál nálunk... – tette hozzá reménykedve.

– Kedves vagy, köszönöm – fordult felé Maci –, de nagyon hiányzik a családom és az otthonom. Ők pedig biztosan rettentően aggódnak értem.

– Igazad van, ebbe bele sem gondoltam – bólintott a lányka, bár kicsit elszontyolodott. Máris a szívébe zárta ezt a hatalmas, jóindulatú kutyát, szerette volna jobban megismerni.

– Biztosan nagyon messzire laktok, ha még sosem vetődtél el errefelé – fordult Maci felé most Vaddi anyó.

– Nem is tudom... Leginkább csak a házunk közelében szoktunk sétálni. Néha, mint most is, autóval megyünk kirándulni. Szerintem errefelé még sosem jártunk, mert az ablakon kinézve ismeretlen tájakat láttam. Tudjátok, imádom kidugni a fejem, és élvezni az illatok kavalkádját – mosolygott kissé szégyenlősen.

– Mire emlékszel? Merrefelé jártatok? Láttatok dombot, patakot, vagy bármit, ami segíthet beazonosítani a helyet?

– Ezek remek kérdések, Vaddi anyó – helyeselt Bolyga apó. – Úgy gondolom, ezt a Nagytanácsnak kellene átbeszélnie Maci úrral. Ki kell dolgoznunk egy tervet, hogyan tudnánk segíteni neki.

Összeült hát a Vének Tanácsa, ahogyan magukat nevezték, hiszen az erdő köztiszteletben álló, javarészt korosabb lakói alkották. Alaposan kifaggatták Macit, ő pedig készségesen elmondott mindent, amire emlékezett.

Maga a terv nem volt túl bonyolult: felderítőket kell kiküldeni a szóba jöhető helyekre. A döntés azért volt nehéz, mert senkit sem akartak veszélybe sodorni. Egyikük sem járt még soha a Páfrányos Erdőn kívül, nem tudták, mire számíthatnak.

Hosszas töprengés, vitatkozás után összeállt végül a névsor. Természetesen elsősorban madarakra esett a választás, de Mukó és Kiró apukája is a csapatba került.

Bolyga apó először a kiválasztottakat tájékoztatta a terv részleteiről, de azonnal hozzá is tette, hogy a részvétel önkéntes.

– Ez a feladat akár veszélyekkel is járhat – mondta komoly ábrázattal. – Mindannyiótoknak családotok van, megértjük, ha nem akartok kockáztatni.

– Vállalom! – emelte fel a szárnyát elsőként Sűlyke papája, és azonnal követték a példáját a többiek is.

Maci nagyon meghatódott, hogy ezek az idegenek gondolkodás nélkül a segítségére sietnek. Azt sem tudta, hogy köszönje meg, csak hebegett-habogott. De mindenki megértette, mit szeretne mondani, és biztatóan megveregették a vállát.

Bolyga apó büszkeségtől csillogó szemmel nézett rájuk.

– Köszönöm – mondta egyszerűen. – Legyetek nagyon óvatosak! A veszély legkisebb jelére azonnal forduljatok vissza. Napnyugtáig pedig mindenképpen érjetek haza.

Amikor az erdő többi lakóját is tájékoztatták, a gyerekek között hatalmas zsibongás kezdődött. Közülük is sokan szerettek volna részt venni a küldetésben.

– Sajnálom, de nektek túl veszélyes lenne – csóválta a fejét Bolyga apó.

A kicsik, nehezen bár, de elfogadták a döntést. Most viszont már a szüleik miatt kezdtek aggódni.

Egy utolsó tanácskozást követően felkerekedett a csapat. Elbúcsúztak a többiektől, és mindenki elindult a számára kijelölt irányba.

A gyerekek azonnal Maci köré sereglettek, és egymás szavába vágva kérdezgették. Mindent tudni akartak róla. Az fúrta különösképp az oldalukat, hogy miért élnek együtt a kutyák és az emberek.

Maci örömmel válaszolgatott. Elmondta, hogy nekik fontos feladataik vannak. Mindenekelőtt őrzik az otthonukat és a gazdáikat, ők pedig enni-inni adnak nekik, tanítgatják, meggyógyítják, simogatják őket – hű, az de finom! –, játszanak, sétálnak, kirándulnak velük. Kicsit olyanok, mintha a szüleik lennének. És nemcsak kutyák élnek az emberekkel, hanem macskák, tengerimalacok, papagájok, halak, sokféle állat.

Sajnos azonban vannak olyan gazdák, akik nem törődnek velük. Néha még az is előfordul, hogy kidobják őket az utcára, és soha többé nem mehetnek haza.

– Így jártam én is – mondta lekonyuló fülekkel Maci. – Elvittek autóval messzire, és otthagytak egyedül. Nagyon legyengültem, mert alig kaptam enni, és beteg is voltam, mégis megpróbáltam hazajutni.

A gyerekek elborzadva hallgatták. Alig akarták elhinni, hogy ilyen gonoszság létezik.

– De miért akartál visszamenni ehhez a szörnyű emberhez? – kérdezte értetlenül Nüsi.

– Tudjátok, a kutyák nagyon hűségesek, szeretik az embereket, mindenekfelett a gazdájukat. Még akkor is, ha nem bánik jól velük – hajtotta le a fejét szomorúan Maci.

– És mi még téged hittünk szörnyetegnek... – szólt könnyes szemmel Mukó, és odasimult barátjához. A többiek követték a példáját, ölelgették, puszilgatták Macit.

– És mi történt ezután? – kérdezte kis idő múlva Nyéti.

– Innen már vidámabb a történetem – csillant fel a kutya szeme. – Egy kedves ember meglátott, ahogy az út szélén bandukoltam. Megállt mellettem, és betett az autójába. Elvitt egy helyre, ahol a kidobott kutyákat gondozzák, sőt, még macskák is voltak ott. Azt hiszem, menhelynek hívják. Először nagyon szomorú voltam, mert bezártak egyedül egy szobába, és kicsit féltem is. De nagyon kedvesek voltak, adtak enni-inni, elvittek orvoshoz, kezelték a sebeimet, gondoskodtak rólam.

Amikor jobban lettem, kimehettem a többi kutyához, és nagyon jókat kergetőztem velük.

Szóval jól éreztem magam, de nagyon hiányzott egy igazi gazdi, egy szerető család.

A megtalálóm sokszor meglátogatott a párjával, olyankor elvittek sétálni, és sokat játszottak velem.

Minden alkalommal reménykedtem, hogy esetleg befogadnak, de bánatomra újra és újra visszavittek. Néha elhozták a saját kutyáikat is, és velük sétáltunk, ismerkedtünk. Egy kedves kutyalány, Barack, aki szintén a menhelyen élt, gyakran velünk tartott.

Azután egy napon megtörtént a várva várt csoda: Barit és engem hazavittek! Alig akartuk elhinni, hogy végre szerető gazdink és igazi otthonunk lesz, majd szétvetett bennünket az öröm. Azóta velük élünk, és nagyon boldogok vagyunk. Két kutya és három cica tartozik még rajtunk kívül a családhoz. Nagyon szeretnek bennünket, ők a legjobb gazdik a világon! Ha kell, megmászom a legmagasabb hegyet, átúszom a legszélesebb, legsebesebb folyót, hogy visszajussak hozzájuk.

Az apróságok feszült figyelemmel hallgatták Maci történetét. Az örömteli befejezést hallva úgy ragyogott a szemük, mint a tó vizén táncoló csillagfény.

Mindeközben a keresőcsapat tagjai elhagyták a Páfrányos Erdőt, és egyre távolabb kerültek az otthonuktól. Gamba apukája, Lagma és Sűlyke apukája, Kelyűs egy párt alkottak.

Útjuk során elhagytak egy hatalmas mezőt, egy békésen csörgedező patakot és egy lankás dombot. Fácánok gubbasztottak bokrok tövében, pockok bújtak be üregeikbe, nyulak ugráltak, őzek suhantak sebesen, de senkit sem láttak, aki Maci embereire hasonlított volna.

Egy újabb füves puszta fölé érve már épp azon voltak, hogy visszafordulnak, amikor egyszer csak fákat pillantottak meg a távolban.

– Maci azt mondta, hogy egy erdőben sétáltak. Hátha ez lesz az – mondta Lagma. Kelyűs bólintott, és még sebesebben repültek tovább.

Még el sem érték az erdőt, máris furcsa hangok ütötték meg a fülüket. Sosem hallottak még ehhez hasonlót.

– Ezek csak Maci gazdái lehetnek – reménykedett Kelyűs.

– Azért legyünk óvatosak – figyelmeztette Lagma.

Közelebb repültek, és hamarosan meg is látták a két alakot, akik pontosan úgy néztek ki, ahogyan Maci lefestette őket. Járták az erdőt, és közben egyfolytában kiabáltak.

– Biztosan Macit keresik! – mondta Lagma.

A két madárpapa boldogan nézett össze. Hát sikerült! Egy darabig megbabonázva nézték a furcsa embereket. Nagyon különböztek minden általuk ismert állattól, nem tudták levenni róluk a szemüket.

Lagma kapott észbe először:

– Azonnal indulnunk kell! Még vissza kell érnünk Macival, nehogy közben elmenjenek a gazdái.

Kelyűs egyetértett, úgyhogy szárnyra is keltek. Visszafelé már nem kellett kutatniuk, így sokkal gyorsabban haladtak. Lélekszakadva estek be az iskola udvarára.

– Megtaláltuk őket! – kiáltották szinte egyszerre. Mindenki köréjük sereglett, Macival az élen.

– Biztos, hogy ők azok? – kérdezte, félve a csalódástól.

– Csak ők lehetnek – válaszolta Kelyűs. – Pontosan olyanok, amilyeneknek leírtad őket, és nagyon keresnek valakit. Biztosan téged.

– Hát még mindig kutatnak utánam! – sóhajtotta boldogan Maci. Azt sem tudta, hová legyen az örömtől.

– Hát persze! De sietnünk kell, hogy még ott találjuk őket! – szólt Lagma. – Búcsúzz el a többiektől, és induljunk.

Maci a meghatottságtól elfúló hangon mondott köszönetet az erdő minden lakójának, majd egyesével elbúcsúzott a gyerekektől. Mukótól, Hudótól és Sűlykétől különösen nehéz volt az elválás.

– Sosem foglak elfelejteni benneteket! Mindent elmondok rólatok, a kedvességetekről, önzetlenségetekről a családomnak is – mondta könnyes szemmel.

A kicsik pityeregve bújtak hozzá. Kivételesen még Sűlyke sem szégyellte a könnyeit.

– Mi is örökre emlékezni fogunk rád! – Mukó alig tudott megszólalni, úgy sírt. – Mesélni fogunk a gyerekeinknek, az unokáinknak a melegszívű „szörnyetegről”, a jóságos kutyáról, ők pedig a saját gyerekeiknek, unokáiknak, így az emléked örökké itt él majd a Páfrányos Erdőben.

Nagy nehezen elszakadtak egymástól. Maci még egyszer körbenézett, búcsút mondott, és útnak indult Kelyűssel és Lagmával.

A gyerekek egy darabig követték őket, és sokáig integettek utánuk.

Ahogy a kicsik elmaradtak, a csoport rákapcsolt. Lagmáék mutatták az utat, Maci pedig rohant utánuk, árkon-bokron, mezőn, patakon át.

Madarak röppentek fel, nyulak rebbentek szét, őzek iramodtak el, de Maci most észre sem vette őket. Csak imádott gazdái képe lebegett a szeme előtt. Rohant, rohant, hogy mielőbb megtalálja őket. Időközben be is sötétedett, de ez sem tűnt fel neki.

És igen, ott az erdő! Már érzi is a gazdik illatát! Megkettőzött erőfeszítéssel száguldott tovább, már csak a szíve vitte előre.

Ott vannak! Igen, ők azok! Jaj, ne! Beszállnak az autóba! Elmennek!

Maci ugatni kezdett:

– Jövök már! Ne hagyjatok itt! – De hangját elnyomta a motor zaja. Az autó elindult, és egyre gyorsabban távolodott.

Maci rohant még egy darabig, de hamarosan összeesett a kimerültségtől és a mérhetetlen csalódástól. Pedig majdnem sikerült! Hiszen szinte már ott volt!

A kutya letaglózottan feküdt, meg sem moccant. Kelyűs és Lagma leszálltak a földre, és csöndesen üldögéltek mellette.

Eltelt néhány perc, és Maci még mindig nem mozdult. Két társa összenézett: hogyan tovább? Tanácstalanok voltak.

Lagma szólalt meg végül, nagyon gyengéden:

– Nem maradhatsz itt egyedül, Maci! Gyere vissza hozzánk!

Maci csak feküdt tovább. Mélységes bánatában talán meg sem hallotta Lagma szavait.

Ekkor hirtelen zúgást hallottak, és fény szűrődött át a fák között. Újabb zaj, majd emberi hangok:

– Ígérem, tényleg ez lesz az utolsó próbálkozás – szólt egyikük. – De olyan borzasztó nélküle hazamenni...

– Jól van! – válaszolt a társa. – De ha ma mégsem találjuk meg, holnap folytatjuk a keresést. Nem adjuk fel!

Maci felkapta a fejét. Visszajöttek! Mégsem hagyták itt! Nagy nehezen feltápászkodott, és elindult a gazdái felé, közben egyfolytában ugatott:

– Itt vagyok! Itt vagyok!

– Ez Maci! – sikoltott fel gazdianyu, és mindketten rohanni kezdtek szeretett kutyájuk felé. Amikor végre összetalálkoztak, térdre borultak mellette, és sírva-nevetve ölelték, majd megfojtották. Maci pedig puszilgatta, nyalogatta őket, a nyakukba ugrált, kis híján felborította őket féktelen örömében.

Amikor kicsit megnyugodtak, gazdiapu szólalt meg:

– Gyere, Macikám, hazamegyünk!

A kutya visszanézett két barátjára, még egyszer köszönetet mondott nekik, azután elindult az embereivel az autó felé.

Lagma és Kelyűs sokáig nézett utánuk, majd felröppentek, és hazafelé vették az irányt.

Maci kimerülten, de boldogan feküdt a hátsó ülésen. Kicsit szomorú volt, amiért el kellett válnia Mukótól és a többiektől, de biztos volt benne, hogy álmaiban még vissza fog térni a Páfrányos Erdőbe...