A harkályok és mókusok háborúja

A harkályok és mókusok háborúja.

Egy szép, őszi délután Márkó, a fiatal mókus teli pocakkal szundikált az otthonában, mely egy tölgyfa belsejében rejtőzött. Pufók arcán mosoly ragyogott, mert álmában épp egy végtelen mogyorómezőn lakmározott a barátaival.

Egyszer csak szapora kopácsolás hangzott fel.

Márkó felriadt, és ijedtében akkorát ugrott, hogy kobakját alaposan beütötte odúja mennyezetébe.

„Mi ez az éktelen lárma?” – gondolta bosszúsan, miközben a növekvő púpot tapogatta a fején.

Kikukkantva Heroldot, a harkályt pillantotta meg, aki szorgalmasan ütögette csőrével a fa oldalát.

– Hé te! Nem hagynád abba? Épp aludni próbáltam! – kiáltott rá mérgesen.

A madár rá sem hederített, még csak fel sem pillantott.

„No, megállj csak! Majd adok én neked!” – gondolta Márkó.

Odaszaladt a ládához, amiben az ennivalót gyűjtögette télire. Felkapott egy méretes makkot, kihajolt az ablakon, és megcélozta a bosszantó fakopáncsot.

A lövedék telibe találta Heroldot, aki erre már felkapta a fejét.

– Te megdobtál? – kérdezte felháborodottan.

– De meg ám! És kaphatsz még, ha nem hagyod abba! – replikázott a mókus.

– Azt próbáld meg! – kiáltotta Herold, szemtelen vigyorral a képén, majd folytatta a kalapálást.

Márkó a ládához szaladt újabb munícióért. Most három tobozt markolt fel, és jól megsorozta a pimasz szárnyast. Ez végre elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megfutamítsa őt. Felröppent, majd visszaszólt a válla fölött:

– Ezt még megbánod!

„Hú, de megijedtem!” – kuncogott magában Márkó, és ismét leheveredett. Hamarosan el is nyomta a buzgóság.

Kisvártatva rettenetes hangzavar verte fel békés szendergéséből. Mintha haragos vihar zúdított volna jégesőt az öreg fára.

Márkó még félig aludt, amikor kipattant az ágyból, és siettében átbucskázott a kisasztalon.

Feltápászkodott, majd fájós térdét dörzsölgetve az ablakhoz ment. Óvatosan kinézett, és nem akart hinni a szemének: egy csapat harkály kalapálta dühödten a vén tölgyet. Természetesen Herold is köztük volt.

„Ó, hogy a csalánmanó csipkedne meg benneteket!” – gondolta bosszúsan. „Most mihez kezdjek? Egy hadsereggel nem bírok el egymagam... Hát persze! Segítséget kell szereznem!”

A közelben lakott barátja, Benő, rögvest el is indult hozzá. Igen ám, de ahogy fellendült az első ágra, Herold belecsípett a hátsójába.

– Hagyd abba, de rögtön! – förmedt rá Márkó.

– Kölcsöntoboz visszajár! – feleselt a harkály, miközben társai a mókus köré kezdtek gyülekezni.

„Ajjaj, ezek alaposan kicsipkézik a bundámat, ha nem tűnök el azonnal!” – gondolta, és menekülőre fogta. Úgy cikázott ágról ágra, mint egy vörös villám. A fakopáncsok még szemmel is alig tudták követni, arra pedig esélyük sem volt, hogy hozzáférjenek a csőrükkel. Lélekszakadva ugrott be barátja odújába.

– Hát téged meg mi lelt? – fogadta álmélkodva Benő. – Úgy festesz, mint akit a lánghullató lidérc üldöz.

– Ez talán még annál is rosszabb! – válaszolta Márkó, majd elmesélte barátjának az egész történetet.

– Rád támadtak? Egy egész raj? – szörnyedt el Benő. – Ez tűrhetetlen!

Utolsó szavait fülrepesztő kopácsolás fojtotta el. Úgy tűnt, a konok madarak nem adják fel egykönnyen, most Benő fáját kezdték ostromolni.

A két mókuslegény összedugta a fejét, és kidolgozott egy haditervet: összetoboroznak egy csapatot, és visszavágnak!

Különböző irányokban indultak el, megosztva ezzel az ellenség erőit. Sorra járták a barátaikat, és velük együtt haladtak tovább, menet közben összegyűjtve mindent, ami alkalmas lehet lövedéknek.

Végül az előzetesen kijelölt helyen, a Kormos Bükknél egyesült Márkó és Benő csapata. Ez volt az erdő leghatalmasabb, legöregebb fája, a közepén akkora odúval, hogy mindannyian kényelmesen elfértek benne. Pedig nem voltak kevesen, jókora sereg gyűlt össze.

Eközben Herold sem tétlenkedett. Mivel rájött a mókusok taktikájára, ő is további tagokat toborzott. Egyik társát pedig az ellenség után küldte kémkedni.

Mire teljes lett a csapata, a barátja is megérkezett, és elmondta, hol gyülekeznek a lompos farkúak. Nem vesztegették az időt, azonnal szárnyra keltek, és rövid időn belül célhoz is értek. Ellepték az öreg fát, és valamennyien kopogtatni kezdték.

Igen ám, csakhogy meglepetés érte őket, méghozzá nem éppen kellemes. A mókusok ugyanis nem ott rejtőztek, hanem megszállták a környező fákat, és azonnal hátba is támadták a szárnyasokat.

A harkályoknak sem kellett több! Herold vezérletével a mókusokra támadtak, és csípték őket, ahol érték.

Nem kímélték egymást, a végére jókora csetepaté kerekedett. Bogyók csattantak szét a madarak hátán, színesre festve csillogó tollazatukat. A mókusok aranyló bundája pedig egyre ziláltabb lett...

Egyszer csak hatalmas árny sötétítette el az eget. Egy sas szállt le közéjük, és felkapta Somát, a legkisebb, legfiatalabb mókust. Társai megdermedtek a rémülettől, képtelenek voltak barátjuk segítségére sietni.

Nem úgy a harkályok! Ők mindannyian gondolkodás nélkül az óriási madárra támadtak. A sas úgy meglepődött, hogy kiejtette csőréből a zsákmányát, és mivel a fakopáncsok továbbra is fenyegetően vették körbe, úgy döntött, inkább továbbáll.

Soma szerencsére fennakadt az egyik fa lombos ágán, így az ijedtségen kívül nem esett baja. Végre a mókusok is magukhoz tértek, és többen is a segítségére siettek. Letámogatták a földre a minden ízében remegő kislegényt.

Sorra érkeztek a mókusok és a harkályok a Kormos Bükk melletti tisztásra. Valamennyien letelepedtek, és csak ültek szótlanul.

Márkó mozdult meg elsőként: odaballagott Heroldhoz, aki azonnal felpattant. Kis ideig álltak egymással szemben, tekintetük a másikéba fúródott. Végül Herold a magasba tartotta egyik szárnyát, Márkó pedig belecsapott a mancsával.

Megköttetett hát a béke. Ettől fogva a mókusok és a harkályok jó szomszédokként, sőt, barátokként éltek egymás mellett. A háború történetét pedig elmesélték a gyermekeiknek, unokáiknak, hogy soha ne merüljön feledésbe...