A játszótér – Zöld Lomb Iskola 6. rész


http://mocorgohaz.hu/

A nyári szünet előtti utolsó tanítási napon olyan volt az osztály, mint egy felbolydult méhkas: a diákok izegtek-mozogtak a padban, és egyfolytában az ablak felé pislogtak.
Zike néni megértően mosolygott, és így szólt:
– Nem bánom, hazamehettek.
Minde...

Kép forrása: Saját kép starryai és FunPic alkalmazással készítve

A nyári szünet előtti utolsó tanítási napon olyan volt az osztály, mint egy felbolydult méhkas: a diákok izegtek-mozogtak a padban, és egyfolytában az ablak felé pislogtak.

Zike néni megértően mosolygott, és így szólt:

– Nem bánom, hazamehettek.

Mindenki azonnal pakolni kezdett, de ő még nem fejezte be:

– Az elmaradt órákat azonban pótolni kell, ezért kaptok két feladatot – mondta komoly arccal, de a szeme huncutul csillogott.

A nebulók elszontyolodva ültek vissza.

– Az első feladat, hogy rajzoljatok vagy fessetek egy képet a legkedvesebb szünidei élményetekről. A másik pedig, hogy most békaügetésben hagyjátok el a termet.

Az osztály nevetve pattant fel, de akkor kezdtek csak igazán hahotázni, amikor Zike néni hozzátette:

– Bréku, te bukfencezve.

A gyerekek kirajzottak a napsütötte udvarra, és azonnal tervezgetni kezdték a szünidei programokat.

Mukó és Hudó szokás szerint együtt indult el, és egy darabig velük tartott Nüsi és Pocka is.

– Emlékeztek, miket mesélt Maci az emberek világáról? – kérdezte Mukó.

– Sok mindent mesélt. Mire gondolsz? – kérdezte Hudó.

– A parkokra, ahol rengeteg játék van, és bármelyik gyerek használhatja őket – sóhajtotta vágyakozva Mukó.

– Emlékszem! – kiáltotta lelkesen Pocka. – Játszótérnek hívják!

– Igen, igen! – bólogatott buzgón Mukó. – Nagyon sokat gondolok arra, milyen jó lenne egyszer elmenni egy ilyen helyre.

Nüsi és Pocka lelkesen helyeselt, és egymást túlkiabálva sorolták, milyen játékokat szeretnének kipróbálni.

Hudó nem sokat szólt, de a kobakjában azonnal működésbe léptek a fogaskerekek.

A hódfiú volt az egyik legkedvesebb gyerek az osztályban. Jószívű, barátságos, segítőkész. Most is rögtön azon kezdett töprengeni, hogyan tudná megvalósítani barátai álmát.

Amikor hazaért, apukája, Forgács szokás szerint a műhelyében szorgoskodott. Hudó azonnal elújságolta neki, hogy szeretne építeni egy játszóteret. Apukája először nem is értette, miről beszél. Amikor beavatta a részletekbe, Forgács a sapkáját hátratolva, a homlokát törölgetve így szólt:

– Te aztán jó nagy fába vágtad a fogadat, kisfiam! De az ötlet nagyszerű, igazán büszke vagyok rád! – veregette meg szeretettel Hudó vállát. – Rám természetesen számíthatsz, de szükségünk lesz még néhány segítő mancsra.

Nem is vesztegette az időt, gyorsan összetrombitálta az ügyes kezű szülőket és természetesen a Vének Tanácsát. Elmondta nekik, mit eszelt ki Hudó, és mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadta az elképzelést.

Mivel Maci csak a gyerekeknek mesélt a játszótérről, Hudónak kellett beszámolnia mindarról, amire emlékezett. Amikor befejezte, Bolyga apó szólalt meg:

– Sajnos ez nem túl sok információ, fiacskám – mondta nagyot sóhajtva, és szárnyával megvakargatta a feje búbját. – Ennél pontosabb leírásra lenne szükségünk.

Mindenki a gondolataiba merülve hallgatott. Egyszer csak Kelyűs kurjantott egy akkorát, hogy a többiek ijedten rezzentek össze:

– Megvan! – kiáltotta lelkesen. – Elrepülök arrafelé, amerről Maciék jöttek, és addig megyek, amíg találok egy játszóteret. Alaposan felmérem, és itthon mindenről beszámolok.

– Elkísérlek – jelentkezett nyomban Lagma is.

– Ha elviszel a hátadon, én is veletek tartanék – fordult Kelyűs felé Pockó. – Én kicsi vagyok, bárhová be tudok surranni, és értek is valamicskét a szereléshez.

– Ne szerénykedj! Forgács mellett te vagy a legjobb ezermesterünk – veregette hátba barátságosan Kelyűs, amitől az apró pocok kis híján orra bukott. A dicsérettől azonban büszkén kihúzta magát, a többiek pedig tisztelettel nézték három bátor, elszánt társukat.

– Nagyon köszönjük, ez igazán nemes gesztus – vette át a szót Vaddi anyó –, de gondoljatok bele, milyen hosszú és veszélyes lehet ez az út.

– Majd vigyázunk egymásra – válaszolta eltökélten Kelyűs. – Ha pedig úgy látjuk, nincs értelme továbbmenni, akkor visszafordulunk.

Összedugták a fejüket a Vének, majd némi sutyorgás után Szakra bácsi közölte a döntést:

– Rendben, jóváhagyjuk a küldetést. De nagyon vigyázzatok magatokra!

Másnap reggel útnak is indultak a felderítők. Szegény Pockó csak akkor döbbent rá, mire vállalkozott, amikor Kelyűs a levegőbe lendült vele. Elfehéredő mancsokkal kapaszkodott társa tollaiba, nehogy lebucskázzon a mélységbe.

Ahogy múlt az idő, lassacskán csökkenni kezdett a félelme, sőt, egyszer csak azt vette észre, hogy élvezi a repülést. Arra gondolt, talán ő az első pocok, aki ilyen magasból szemlélheti a világot.

A csapat egyenesen a kiserdő felé vette az irányt, ahol annak idején megtalálták Maci gazdáit. Amint odaértek, letelepedtek az egyik legmagasabb fa tetejére, de hiába meresztették a szemüket, egyik irányban sem látták nyomát az emberek városának.

Szerencsére még emlékeztek, merre indultak Maciék az autóval, így ők is arrafelé folytatták útjukat.

Mezőket, patakokat, dombokat hagytak maguk mögött, de sehol sem látták emberek nyomát. Már épp a visszafordulást fontolgatták, amikor Kelyűs mozgásra lett figyelmes a távolban.

– Nézzük meg, mi lehet az! – mondta a többieknek.

Ahogy közelebb értek, egy széles, sima utat pillantottak meg, azon pedig autókat, melyek sebesen suhantak egymás után.

– Ez az! – csapta apró ökleit a levegőbe Pockó, minek következtében kis híján lecsúszdázott Kelyűs hátáról. Gyorsan megkapaszkodott, majd folytatta. – Ezek az emberek biztosan egy városba mennek. Kövessük őket!

– Igen ám, de melyik irányba? – tűnődött Lagma.

Ez bizony fogós kérdés – válaszolta Kelyűs. – Talán induljunk arra, amerre több autó megy.

Így is tettek, és nagy örömükre hamarosan egy városba értek.

Annak ellenére, hogy Maci sokat mesélt nekik az otthonáról, nem győztek ámuldozni az épületek, a csilingelő járművek, az emberek színes forgataga láttán.

A feladatukról azonban egy percre sem feledkeztek el. A módszeres kutatás gyorsan eredményre vezetett. Egy gyönyörű, fákkal, bokrokkal körbevett területen apró embereket láttak, akik kacagva, sikongatva csúsztak, másztak, lengtek különféle eszközökön.

– Olyanok, mint az emberek, csak sokkal kisebbek. Ők lehetnek a gyerekek, ez pedig a játszótér – állapította meg Lagma.

– Igen – értettek vele egyet a többiek.

– Menjünk, nézzük meg alaposan a szerkezeteket! – mondta Pockó.

Ahogy közelebb értek, az addig békésen csipegető galambok rémülten röppentek fel és szóródtak szét a szélrózsa minden irányában.

– Szerintem tőled ijedtek meg – szólt Pockó Kelyűshöz. – Azt hiszem, jobb lenne, ha kicsit távolabb maradnál. Nem kellene feltűnést keltenünk.

Kelyűs kelletlenül ugyan, de beleegyezett. A közeli fák lombjainak takarásában járta körbe a teret.

Lagma és Pockó viszont egészen közel merészkedett. Minden játékot alaposan szemügyre vettek, és igyekeztek a legapróbb részleteket is a fejükbe vésni.

Feladatuk végeztével elégedetten indultak haza.

Otthon már tűkön ülve várták őket a többiek. Nagyon megkönnyebbültek, amikor épségben hazaértek.

Miután mindenről részletesen beszámoltak, megkezdődhetett tervezés. Nekik sajnos nem voltak olyan anyagaik és gépeik, mint az embereknek, ezért nagyon kreatívnak kellett lenniük. Forgács irányította a csapatot, de a többiek is nagy segítségnek bizonyultak, különösen a Tanács tapasztalt, bölcs tagjai.

Azon törték a legtöbbet a fejüket, hogyan lehetne a gyerekek tudta nélkül megépíteni és összeszerelni a játékokat.

Végül abban maradtak, hogy mindenki otthon, titokban végzi el a rábízott feladatokat, az összeszerelés pedig az utolsó napra marad.

Ekkor azonban semmiképp sem maradhattak a közelben a gyerekek, ezért megkérték az iskola és az óvoda vezetőit, szervezzenek nekik valamilyen programot.

Az igazgatók, a tanárok és az óvó nénik is lelkesen csatlakoztak az összeesküvéshez. Némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy egy csónakázós, strandolós napot tartanak a Csillagok Taván – messze a Selymes Réttől, ami helyet ad majd a játszótérnek.

Miután mindent alaposan megterveztek, elkezdődhetett a munka. Mindenki szerette volna kivenni belőle a részét, így szépen meg is oszlottak a teendők. A legnehezebb feladat, a nagyobb fák kidöntése és megmunkálása Forgácsra és Hudóra hárult, hiszen nekik volt gyakorlatuk benne, és természetesen örömmel vállalták is.

A következő napokban, hetekben szorgos munka folyt az erdei otthonokban, műhelyekben. A szülők kicsit úgy érezték magukat, mintha újra gyerekek lennének, akik rosszban sántikálnak: bezárkóztak, titkolóztak, nehogy a csemetéik megneszeljenek valamit.

Csakhogy a szülők most nem csínytevésre, hanem egy óriási meglepetésre készültek, és ez szárnyakat adott nekik. Szükség is volt rá, hiszen szűkös volt határidő. Tudták, minél tovább tart a munka, annál nagyobb a lebukás veszélye.

A nagy sietség miatt kisebb balesetek is történtek: itt egy elvágott mancs, amott néhány kisebesedett ujj... Előkerültek az elsősegély-felszerelések, és mire végeztek, szinte mindenkin díszelgett valahol egy-két kötés, tapasz.

A legrosszabbul azonban Forgács járt. Olyasmi történt vele, ami még soha életében. A legmagasabb ciprus kidöntésekor egy pillanatra elkalandozott a figyelme, és kis híján kilapította a hatalmas fa törzse. Szerencsére az utolsó pillanatban le tudott bukni a víz alá, de így is alapos ütést kapott a fejére, picit meg is szédült. Hudó halálra váltan ugrott utána, és kihúzta a partra. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor Forgács kinyitotta a szemét, és felszisszenve megtapogatta a homlokán növekvő púpot.

Hudó betámogatta apukáját a lakásba, ahol anyukája vette gondozásba, ő pedig átúszott a tó túlpartján élő Tömpe doktorhoz, aki Vaddi anyó egyik fia volt.

Szerencsére otthon találta, így azonnal fordultak is vissza az orvos csónakjával.

– No, hol az a sebesült? – kérdezte a doktor, miután köszöntötte a családot.

– Erre, doktor úr! – mutatta az utat Hudó anyukája, Úszka.

Az orvos alaposan megvizsgálta a beteget, majd így szólt:

– Úgy látom, barátom, a kemény kobakja megóvta a nagyobb bajtól. Viszont alapos ütést kapott, ezért néhány nap pihenést írok fel.

– Pihenést? De hát vidra bajom! – kezdett feltápászkodni az ágyról Forgács. – És vár a rengeteg munka!

– És várni is fog pár napot! – nyomta vissza az ágyba kedvesen a felesége.

– Ne aggódjon, doktor úr, garantálom, hogy pihenni fog! – folytatta Úszka.

– Abban biztos vagyok – kuncogott az orvos, mert ismerte hódné asszony határozott természetét.

Miután jóízűen belakmározott Mamó süteményéből, Tömpe doktor elköszönt és hazaevezett.

A munka azonban a baleset ellenére sem állt meg. Amikor a többiek fülébe jutott, mi történt, meglátogatták a hódcsaládot, és felajánlották a segítségüket.

Erre az időre Hudó lett a mester, a felnőttek pedig a keze alá dolgoztak.

Néhány nap múlva Forgács tettre készen pattant ki az ágyból. Mindenkinek megköszönte a segítséget, majd megölelte Hudót:

– Remek munkát végeztél, kisfiam! Én sem csinálhattam volna jobban! – mondta, Hudó pedig örömtől és büszkeségtől ragyogó arccal bújt hozzá.

Egy verőfényes júliusi napon került sor az összeszerelésre. A tanárok és óvó nénik korán reggel elindultak a gyerekekkel a tóhoz. Bár Hudó maradni akart segíteni, a felnőttek nem engedték. Rengeteget dolgozott a vakáció ideje alatt, igazán megérdemelt végre egy vidám, gondtalan napot, amit a barátaival tölthetett el.

A kicsik nagyon izgatottak voltak, már előre örültek a remek programnak. Akkor még azt hitték, ez lesz a nyári szünet legjobb napja.

A gyerekeknél csak a szülők várták jobban a reggelt. Ahogy útnak indult a csoport, ők is siettek a rétre.

Forgácsnak többen is segítettek a cipelésben, így hamar megkezdődhetett az összeszerelés.

Szerencsére tökéletes volt a tervezés, és az alkatrészek is pontosan illeszkedtek, ezért alig-alig volt szükség javításra. Így is késő délután lett, mire elkészültek. Fáradtan rogytak le a fűbe, és elégedetten szemlélték a művüket.

Nem sokáig pihenhettek azonban, mert menniük kellett a gyerekekért. Abban egyeztek meg, hogy másnap reggel 9-kor lesz a találkozó az iskolánál, illetve a mellette lévő óvodánál, és onnan mennek együtt a Selymes Rétre. A szülők pedig gondoskodnak róla, hogy addig minden csemetéjük otthon maradjon. Így nem lepleződhet le a meglepetés.

Másnap a kicsik nem értették, miért kell szünidőben suliba, illetve oviba menniük. Egymást kérdezgették, de mindenki tanácstalan volt.

Azaz majdnem mindenki. Hudót majd szétfeszítette az örömteli várakozás, de természetesen egy mukkot sem szólt.

Amikor mindannyian összegyűltek, elindult a csapat a Selymes Rétre. Ahogy egyre közelebb értek, úgy tárult fel előttük a csoda. Először hinni sem akartak a szemüknek, aztán óriási csatakiáltással megrohamozták a játékokat.

Mivel a felnőttek gondoskodtak elemózsiáról, az egész napot a játszótéren töltötték.

Amikor kicsit lecsendesedtek, Bolyga apó szólt hozzájuk:

– Kedves gyerekek! Ez a játszótér a tiétek, fogadjátok szeretettel! Azt feltétlenül tudnotok kell, hogy az ötlet a társatoktól, Hudótól származik, aki a munkából is derekasan kivette a részét.

Bolyga apó talán még folytatta volna, de a kicsik hatalmas ovációval a szégyenlősen toporgó, de nagyon boldog Hudó köré sereglettek. A fiúk vállon veregették, a lányok pedig alaposan megölelgették csupa szív barátjukat.

A nyári szünet további részében gyerekzsivajtól volt hangos a Selymes Rét. Mancsról mancsra jártak a játékok a kicsik között.

Villámgyorsan múlt az idő, hamarosan elérkezett a szeptember és az iskola első napja.

A harmadikosok – azaz most már negyedikesek – nem felejtették el az utolsó napon kapott feladatot. Örömmel rajzoltak, festettek több képet is, most pedig alig várták, hogy átadhassák Zike néninek azt, amelyiket a legszebbnek gondolták.

– No lássuk, kinek mi volt a legkedvesebb szünidei élménye! – mondta a tanító néni, majd elindult a padsorok között, és átvette az apró mancsokból a műveket. Ahogy gyűltek a lapok a patájában, mosolya egyre szélesebb lett. Mire a végére ért, már alig tudta visszafojtani a kacagást.

Amikor a helyére ment, a rajzokat szépen elrendezte az asztalán, majd így szólt:

– Gyönyörűek lettek a képeitek! Mindenkié, egytől egyig. Akár egy kiállítást is szervezhetnénk belőlük. De mi is lehetne a címe annak a kiállításnak? – ütögette meg az állát, mintha nagyon töprengene. – Gyertek, nézzétek meg ti is a gyűjteményt, és találjuk ki közösen! – mondta, de félig elfordult, mert ismét a nevetés kerülgette.

A gyerekek odaszaladtak, és ahogy rápillantottak a rajzokra, sóbálvánnyá merevedtek. Síri csend lett, de egy pillanat múlva már zengett az osztály a falrengető hahotától – amelyhez most már Zike néni is csatlakozott.

– Nos, van valakinek ötlete? – kérdezte a könnyeit törölgetve.

– A játszótér! – kiáltották a kicsik kórusban, hiszen minden egyes rajz azt a felejthetetlen napot örökítette meg, amikor megkapták életük legszebb ajándékát.

Aune Mylläri, amatőr meseíró

Ezt a mesét írta: Aune Mylläri amatőr meseíró

Molnárné Petrovszki Ágnes a "tisztességes" nevem. :-) Különböző fórumokon már évtizedek óta szórakoztatom a barátaimat, ismerőseimet a saját életünkből merített, többnyire vicces kis szösszenetekkel. Bár ők gyakran felvetették, nekem eszembe sem jutott kitalált történeteket írni. Úgy gondoltam, nincs meg hozzá a tehetségem. Végül – terápiás céllal – mégis megszületett A fogalmazás című mese. Nagyon meglepő vol...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!