A KACSAFARKÚ SZENDER

A KACSAFARKÚ SZENDER.

Volt egyszer egy tavaszi rét, ahol a sok színes virág között nőtt egy sárga, aminek leveleit a zöld hernyócska rágicsálta. Amikor elfogyott róla az összes levél, felkapaszkodott a csúcsán hajladozó virágfejhez és belekóstolt a szirmaiba is, de azt már keserűnek találta és fanyalogva kiköpte.

Úgysem férne a pocakomba egy falattal sem több – gondolta, és a virág csupasz szárán leereszkedett a rétre, hogy éjjeli szállást kerítsen magának.

Addig mendegélt a virágok között araszolgatva, míg meglátott egy terebélyes galagonya bokrot, aminek tövébe heveredve várta az éjszakát.

Mikor a nap helyett már a hold kukucskált le az égről, a hernyócska fázni kezdett. Annyira vacogott, hogy a szájában összekoccanó fogakra emlékeztető rágókái zenebonájától sehogyan sem tudott elaludni. Ahogy ott reszketett, didergett, hirtelen egy hang ütötte meg a fülét:

-  Bábozódj be, hogy ne fázz!

- Mit csináljak? – kérdezte meglepődve a zöld hernyólány mert sohasem hallott még efféléről. A hang irányába nézett, ahol meglátott a bokor alatti kis mélyedésben egy lilás színű hernyót, aki éppen hálózsákot szőtt maga köré.

A lila hernyófiú szaporán dolgozott tovább, csak akkor válaszolt, amikor már a hálózsák kapucniját szőni kezdte.

- Tegyél úgy ahogy én!

A zöld hernyócska jól megfigyelte hogyan készít szövedéket maga köré a lila hernyó, majd ő is nekilátott a munkának, amivel hamar el is készült. Fejére húzta a kapucnit, ahogy a lila hernyótól látta, ásított egy nagyot, jó éjszakát kívánt a szomszédjának, és rögtön el is aludt.  

 Amikor felébredt, fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el. Talán csak egy éjszakát, de az is lehet, hogy nagyon sokat aludt, mert addigra olyan erővel sütött rá a nap, hogy egészen átmelegedett a hálózsákjában. Mintha cipzárt húzott volna le, úgy rágta végig az elejét, és gyorsan ki is bújt belőle.

Eszébe jutott rögtön a lila hernyófiú is, de hiába kereste a bokor alatt, nem találta.

Úgy látszik hamarabb ébredt nálam – gondolta, majd kigyalogolt a fényre, ahol meglátta a saját árnyékát.

- Szárnyaim nőttek! – kiáltotta csodálkozva, és repdesni kezdett velük a virágok között, majd felemelkedett a magasba.

Ahogy ott repült, összetalálkozott egy zengőléggyel.

- Tudok repülni! Nézd! Tudok repülni! – rikkantott felé vidáman, de a légy csak zümmögve cikázott körülötte, majd egykedvűen zengve tovább szállt.  

Hamarosan meglátott a hernyócska egy kerek tavat, melynek fényes tükre fölött lebegve jól szemügyre vette magát:

- Csápjaim is vannak! – hökkent meg azon, amit látott. Az orrom helyén meg kunkori szívóka nőtt! – álmélkodott, miközben nem csak az elsőt, de mind a három pár új lábát meglepődve összecsapta, majd nézte, sokáig nézte magát a tó vizében.                                            

Addig nézegette a víztükörben a szárnyait, csápjait, lábait, na meg a pödörnyelvét, ami az orra helyén kunkorodott, amíg sikerült megbarátkoznia az új formájával, csak azután döngicsélt messzibb tájakra.

Amikor megéhezett, ahelyett, hogy valami zsenge zöld levélnek jó étvággyal nekiesett volna, - ahogy azt régen tette, - inkább a nyári orgonára ereszkedett le, mert annak virágaihoz támadt kedve. Orra helyén kunkorodó szívókáját kiegyenesítette, amitől az pont olyanná vált, mint egy szívószál, és azon keresztül szürcsölgette a virágok illatos nektárját. Ahogy ott tömte a hasát, egy méhecske röppent a mellette hajladozó ágra. A hernyócska egy ideig kíváncsian méregette a jövevényt, mert úgy találta, hogy hasonlít rá, aztán abbahagyta a kortyolgatást és azt kérdezte tőle:

-  Te is hernyó vagy?   

- Dehogy vagyok hernyó! Én poszméh vagyok! – válaszolta sértődötten a méhecske, miközben szorgalmasan tömködte a virágport a lábaira erősített tarisznyákba.

- Ha ő poszméh, talán én is azzá változtam, amíg aludtam. – gondolta, és megkönnyebbülve szürcsölte tovább a virágok nektárját. Vidáman kortyolgatott volna még ki tudja meddig, ha nem jut eszébe valami:

- Mégsem lehetek poszméh, mert ahhoz túl nagyra nőtem, és a ruhám sem olyan szép sárga csíkos, mint az övé. Vajon mi lehetek akkor? – törte rajta a fejét, de nem túl sokáig. Inkább a magasba emelkedett, ahol céltalanul repkedett jobbra is meg balra is, de bármerre döngicsélt, sehol sem látott magához hasonlót.

Ahogy ide-oda szállt, észrevett egy csapat pillangót a réten, akik a vadvirágok körül kergetőztek. Hirtelen óriási vágyat érzett arra, hogy közöttük lehessen. Gyorsan le is ereszkedett melléjük egy szál virágra, majd hangosan dongva rájuk köszönt, de hiába, a mert a pillangók ügyet sem vetettek rá. Már arra gondolt éppen a zöld hernyólány, hogy azért nem fogadják a köszönését, mert talán némák lehetnek azok a szép pillangók, amikor kuncogni kezdett az egyik:

- Hát te milyen furcsa teremtménye vagy a világnak?

A hernyócska csodálattal nézte a kecses pillangók színes szárnyait, miközben így válaszolt:

- Sajnos nem tudom, de remélem, hogy pillangó!

- Pillangó? Ahhoz nagyon duci vagy - nevetett a másik.

- És bundás a hátad, mint egy földön futkosó négylábúnak - jegyezte meg a harmadik.

- Na és a farkad? Ne is haragudj, de pont olyan, mint egy kacsáé - mondta a negyedik.

- Lehet, hogy kacsa vagyok? – kérdezte elbizonytalanodva a zöld hernyócska, mire a pillangók csilingelő hangon kacagva átlibbentek a távolabbi virágokra, de onnan is hallotta a kis hernyó, hogy rajta nevetnek:

- Még, hogy pillangó, meg kacsa!   

A hernyócska - akinek szárnya meg csápja nőtt, és pödörnyelve az orra helyén, duci hátán meg bundát viselt, mint egy földön futkosó négylábú, és a farka olyan volt, mint a kacsáé, nagyon elszégyellte magát. Szégyenében el is bújt egy fakéreg mélyedésébe, ahol addig kucorgott, míg bánatában el is szenderedett. Hogy meddig szendereghetett? Pont addig, míg meg nem éhezett újra. Akkor átzümmögött a réten, és addig szállt, míg egy kertben találta magát, ahol kihörpintett vagy két tucat virágkelyhet, majd tovább dongott más virágokra, miközben így búsult:

- Akkor sem lehetnék pillangó, ha egy kicsit fogynék, mert kacsa farkam van, a hátam meg bundás, mint a földön futkosó négylábúaknak.

Olyan szomorú volt, hogyha tudott volna bömbölni, még a könnyeit is hullatja, de így egy fehéren virágzó rózsaloncra röppent inkább, ahol tovább tömte magába a finom nedűt. Ahogy szomorúan zúgott az egyik trombita formájú virágáról a másikra, elé toppant valaki, aki szakasztott mása volt a hernyócskának. Azt is hitte a kis hernyólány először, hogy saját magát látja egy harmatcseppben tükröződni, amíg az a másik meg nem szólította:  

- Te vagy az, zöld hernyócska?

- Én vagyok! – válaszolta a hernyólány, és zavarában még a szemét is lesütötte, úgy szégyellte, hogy ilyen rút, de a másik így folytatta:

 - Alig ismertem rád, olyan csinos lepkévé változtál.

- Hát lepke vagyok? - kérdezte meglepődve a hernyólány, és a boldogságtól kedve támadt volna a magasban döngicsélni, de mégsem repült sehova, mert nagyon megtetszett neki is a lila hernyófiú lepkévé válva. Ő volt az, most ismert csak rá!

Igaz, egyikük sem lett díszes szárnyú pillangó, csak mókás kacsafarkú szender, de azért lepkék voltak a javából!

Rögtön egymásba szerettek, és hamarosan ki is hirdették a réten, hogy az esküvőt ott tartják meg, ahol két sárga virág fölé egy pók olyan pompás fehér hálót szőtt, mintha menyasszonyi fátyol lenne. Vendégük volt minden légy és méhecske. Még a pillangókat is meghívták a menyegzőre, akik aztán messzi tájak felé szállva tovább vitték a hírüket.

Attól kezdve nem volt olyan légy, méhecske vagy pillangó, aki ne tudta volna, hogy léteznek a világban kacsafarkú szenderek.

Talán még az emberek is megtudták.