A KERESZTLEÁNY


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    aug
  • 25

Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik magzatjának, ki csak az imént látott...

Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik magzatjának, ki csak az imént látott napvilágot, keresztanyja sem akadt. Ezért a szegény ember nyakába akasztotta a széles világot s elindult ország-világszerte keresztanyát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer egy fehérszemélylyel akadt össze, ki senki más nem volt, mint maga az Isten anyja, Szűz Mária.

- Hová-hová szegény ember? kérdi az Isten anyja.

- Elmegyek keresztanyát keresni, mert a magam szülötte falujában már nem kapok.

- Sohse fáradj, ha elfogadsz, leszek én.

- Hát te ki vagy?

- Én vagyok az Isten anyja, Szűz Mária.

Igy lett a szegény ember komaasszonya Szűz Mária, ki, mikor a keresztleánya 12 éves volt, elvitte azt magával, hisz ugyis maradt még elég az Isten áldásából a szegény embernek.

- No édes leányom, szólt Szűz Mária, ne itt van tizenhárom szoba kulcsa, tizenkettőbe bemehetsz, de a tizenharmadiknak még csak feléje se szagolj, mert ott maga az öreg Isten lakozik. S egyéb dolgod nem lesz, csak a tizenkét szobát söprögessed s tisztogassad, a tizenharmadikra pedig nekem lesz gondom.

A leány elvette a tizenhárom szoba kulcsát s a tisztogatáshoz fogott; egymásután sorba kiseperte a tizenkét szobát, de mikor a tizenharmadikhoz ért, meg nem állhatta, hogy be ne nézzen a kulcslyukon, hát egyszerre nagy világosság csapta meg, mitől a haja aranyhajjá változott s látja, hogy az öreg Isten ott ül a sarokban lángos-lobogós tűz között. A leány se holt, se eleven nem volt, annyira megijedt. Majd midőn meglátta magát a szoba falában, mely ugy fénylett, mint a tükör, észrevette, hogy a haja aranyhajjá változott, majd a kis ujjára esett a tekintete, hát az is, a mint megcsapta a láng, meg volt aranyozva. Aztán izibe mind a kis ujját, mind a fejét bekötötte, nehogy észrevegye a keresztanyja, hogy a tilosban járt, pedig im itt jön rá szemközt.

- No kis keresztleányom, kérdé az Isten anyja, mi lelte az ujjadat, hogy be van kötve?

- Hát izé izé.... megvágtam.

- Mutasd édes leányom, vajjon nagy-e a vágás?

Mit volt mit tenni a szegény ember leányának, vagy akarta, vagy nem, meg kellett az ujját mutatni, hát csak ekkor látja a keresztanyja, hogy az csupa aranyos!

- No, ugy-e megmondtam, hogy ne merészelj bemenni a tizenharmadik szobába, he! most valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány nem szólt semmit.

- Még egyszer kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány most se felelt.

- Még egyszer és utoljára kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány harmadszor se felelt.

- No, ha néma vagy beszélő létedre, hát némulj meg!

És a szegény ember leánya azonnal megnémult, Szűz Mária pedig csináltatott a számára egy olyan almáriomot, melyet csak belülről lehetett kinyitni és becsukni, ebbe aztán beletette a keresztleányát és egy nagy vadon erdőben kitette. De a leány, hogy hogy nem, még se halt meg étlen-szomjan, mert egy fehér galamb hordott a számára tejet s ezzel táplálta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a semminél, egyszer a királyfi vadászni megyen, hát mikor amellett a sűrűség mellett elment volna, hol a leány ki volt téve, a kutya hol visszaszaladt az urához, hol a sűrűségbe futott, majd megint visszajött farkcsóválva, majd ismét visszafutott.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodik magában a királyfi, végre megindult a nagy sürüség felé, s mikor odaért, hát csak akkor látja, hogy egy olyan gyönyörves almáriom van oda kitéve, milyent sem ezelőtt, sem azóta, sem azután nem látott. A király rögtön kiadta a parancsolatot, hogy tegyék szekérre az almáriomot, vigyék haza s állitsák fel az ő ebédlő szobájába.

A szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani, hanem izibe fülön fogták a szép almáriomot, töltették a király szekerére, hazavitték s otthon, a mint parancsolva volt, fölállitották az ebédlő szobában.

Mikor a királyfi aztán hazament, rögtön lakatost hivatott, hogy nyissa fel az almáriomot; de az bár szegről-végről mindent megtett s váltig igyekezett, sehogy sem akadt a nyitjára s végre azt mondta a királynak: "Már fölséges uram, ha a fejemet leütteti is, vagy azt teszi velem, a mit akar, de én ezt az almáriomot nem tudom kinyitni."

Mit volt mit tenni a királynak, széjjel veretni, csak nem verethette széjjel, mert sajnálta, azért a czifra almáriomot megtartotta csupa parádénak, csupa mulatságnak.

Mikor mindnyájan lenyugodtak a királyi rezidencziában, az aranyhaju néma leány szép csendesen kinyitotta az almáriomot s kijött belőle, majd aztán körültekintett, hogy nincs-e valaki a szobában. Nem volt senki, mert hisz ebédlő szoba volt. Aztán a leány enni való után látott, kutat-keres mindenütt, végre egy másik almáriomban talált valami ételmaradékot, mi biz körömfaladéknak is megjárta. Azt megette, majd kezébe vette az égő gyertyát, benyitott a másik szobába is, hogy vajjon van-e ott valaki? Ez volt az ifjú király hálószobája. A királyfi ott feküdt a selyempaplanos ágyban s fújta a kását.

Az aranyhaju néma leány, hogy im látta, hogy attól, a ki ott az ágyban fekszik, nincs mit tartani, szép csendesen lábujjhegyen odasompolygott az ágy mellé, hát csak ekkor vette észre, hogy ott maga a királyfi alszik. Csak nézi, csak nézi annak ékes ábrázatát, s nem győzött eléggé jóllakni a nézésével. Majd megsimitván hosszu aranyhaját, ép egy aranyhajszál akadt a kezébe, mit a királyfi szivén végig fektetett. Aztán odahajolt fölibe s ekkor elgondolta, hogy milyen jó lenne ennek a gyöngyadta királyfinak a száját megcsókolni, de ép ekkor fordult meg a királyfi fektében, a leány pedig megijedt, kiszaladt a szobából s a mint sebesen megfordult, hosszu aranyhajával gyöngén arczul üté a királyfit. Az erre fölvetette a szemét, de az egész dolog olybá tetszett neki, mintha csakugy álmodta volna, csak mikor reggel felébredt és az aranyhajszált meglelte, tudta meg, hogy biz az nem volt álom; - de a dolgot sehogysem tudta magának megmagyarázni.

Itt eljön a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi ilyenkor az ánglus-kertben szokott sétálgatni, csak aztán, mikor már a főtányérhordozó bevitte a levest, hiják enni. Most is ott párolgott már az a jóféle sárga tyúkhús-leves az asztalon. Az inas szalad a királyért, hogy az asztalon az étel; de mig ez föl érkezett az ángluskertből, az aranyhaju némaleány kinyitotta az almáriumot, kijött belőle s a levest mind megette, majd egy darab kenyeret is felkapott s usdi! be ismét az almáriomba.

Itt jön a király, leül az asztalhoz, hát látja, hogy üres előtte a tál. Szidja az inast mint a vizes kutyát, hogy őt mért tette igy bolonddá. Az inas eléggé szabadkozott, tisztázta magát, hogy igy vakuljon meg, ugy vakuljon meg, ha nem a két szemével látta, hogy a főtányérhordozó behozta a levest s az asztalra tette, de hogy azalatt az idő alatt, mig ő a kertben járt, ki ette meg, ha a fejét elüttetik is, nem tudja megmondani, minthogy nem is tudhatja.

Száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, minek szaporitsam a szót, a királynak másik levest kellett behozni s azt ette meg. Itt behozzák a többi ételeket is, de hogy hogy nem, a királynak valami ügyes-bajos dolga akadt, kiment a szobából. Alig hogy azt megsejditette az aranyhaju néma leány, újra kijött az almáriomból s a király arany tányérját minden ételestül együtt bevitte az almáriomba. Visszajön a király, hát nincsen aranytányér, nincsen étel; volt, nincs. Mi dolog ez, mi dolog ez s megint a szegény inas kapott ki ok nélkül.

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik estve is s mikor mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, ujra nyilik az almáriom ajtaja s kilép belőle az aranyhaju némaleány. Körültekint. Sehol senki. Ujra ennivaló után látott. Kutat-keres mindenütt, mindent tűvé tesz, végre a kályhavállán talált valami ételmaradékot leboritva. Az aztán nem kérte szabad-e, nem-e, hanem hozzálátott az evéshez, mert hisz éhes volt s evett. Majd mikor az ételt megeléglette, kezébe vevén a világot, bement a szomszéd szobába. A királyfi most is ott feküdt a selyem-paplanos ágyon s aludt. Odamegyen az aranyhaju néma-leány s nézi az ékes ábrázatu királyfit s nem győzött jóllakni a nézésével; majd odahajolt fölibe s megcsókolta. Erre a királyfi megmozdult, fölvetette a szemét, de semmitsem látott; mert a leány mint álomlátás eltünt.

Itt eljön ismét a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi most is az ánglus-kertben sétált. Jön az inas s jelenti alásan, hogy az asztalon az étel. De mire a királyfi fölment az ebédlőszobába, az ételnek se hire se neve, mert most is az aranyhaju néma leány ette meg a levest. Ujra szidják az inast, ki ismét kikapta a maga dózisát, hogy őt - már mint a királyt hogy merte lóvá tenni, hogy merte addig fölhivni az ánglus-kertből, mig az asztalon nincs a leves. Az inas himezett-hámozott, csak a két vállát emelgette, hogy ő igy látta, ugy látta, hogy a főasztalmester behozta az ételt. Hivatják a főasztalmestert, az is megerősitette, hogy nincs különben a dolog. De minek szaporitsam ujra a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy a királynak másik levest kellett behozni.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a király elhatározta magában, hogy maga lát a dolog után: ezért, mikor a harmadik nap az ételt felhozták volna, elbújt az ebédlő-szobába. Itt a főasztal-mester felhozza a levest s parancsolja az inasnak, hogy menjen le az ángluskertbe s mondja a királynak, hogy már az étel az asztalon van, s ezzel maga is kiment a szobából. Alig húzta be maga után az ajtót, nyilik az almáriom s kilép belőle az aranyhaju néma leány. Körültekint. Sehol senki. Aztán odaül az asztalhoz s eszi a levest. A királyfi honnan honnan nem, az almáriom elé állt s igy a szép leány utját elzárta, ki alighogy behabzsolta a levest, be akar menni az almáriomba, de nem lehet.

A király világszép éltében még sohse látott ilyen szép leányt; tetszett személye személyének s az lett a dolog vége, hogy papot, hóhért, vaskalapot hivattak, - a pap összeadta, hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, aztán lakzit laktak, hordót fúrtak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak, tehenet vágtak, faggyat hoztak s azzal világitottak.

Igy a királyfiból és az aranyhaju néma leányból férj és feleség lett. Sokáig éltek aztán nagy boldogan; de egyszer, a midőn a királyné lebetegedett s egy gyermeket hozott a világra, a kis poronty, hogy hogy nem, eltünt, elveszett. Ki vitte el, ki vitte el? senki semmiről semmitsem tud. Ellopták; oda van. Itt a királyné a másik gyermekét is világra hozza, az is hasonlókép eltünt, elveszett.

Itt a királyné a harmadik gyermeket is a világra hozta s bár a király egész álló éjszaka maga állt istrázsát, ez is, mintha nem is lett volna, ugy elveszett, hogy csak a hült helyét találták. A nép között az a hir terjedt el, hogy a királyné boszorkány s ő maga veszti el a gyermekeit. Ezért fellázadt a népség s követelték a királytól, hogy a feleségét máglyán égesse meg, mert különben ők vetik a tűz közé.

Mit volt mit tenni a királynak, kénytelen kelletlen engedett a népség kivánatának; 12 öl fából máglyát rakatott, a királynét közibe rakták s meggyujtották körülötte a fát. Már a máglya javában égett, mikor a távolról gyenge énekszó hallatszott, mely mindig erősebb lett s ime leszáll a földre az Isten anyja s kérdi az aranyhaju néma királynétól, szót szólván:

- No most kezembe az élted s valld meg igaz lelkedre, voltál-e a 13-ik szobában?

A királyné csak a fejével intett, hogy nem volt. Szűz Mária aztán két ujját a királyné szájára tette s az menten visszanyerte a szólást.

- No most már elhiszem, hogy nem voltál a 13-ik szobában, de most már azt mondd meg, hogy mitől aranyosodott meg a kis ujjad és a hajad?

- Hátbiz én, válaszolt a királyné, a kulcslyukon néztem be s egyszerre valami lobogós lángos tűz csapott meg s attól aranyosodott meg a kis ujjam és a hajam.

- Láttál-e ott valakit ülni a szegletben?

- Látni, láttam, de hogy ki volt az, ki nem vehettem, mert égő tűz között ült; a nagy világosság elvette szemem fényét.

- No ezer a szerencséd, nem egy, mert különben sohse látnád többé a verőfényes napot! s köszönd, hogy be nem nyitottál a 13-ik szobába, mert most itt égnél el az égő tűz között.

Aztán az Isten anyja megeresztette az ég csatornáit s szakadó esővel eloltotta a tüzet, kivezette belőle a királynét, - majd egy intésére elővezették a három szép gyermeket s visszaadta az anyjának és apjának. Ezt látva a népség, hogy az ő királynéjok mégse boszorkány, hogy az mégse maga emésztette el a gyermekeit, nagy örömmel elszéledtek, hazamentek.

Most a nagy szomoruságot nagy vigasság váltotta s tán még most is szól a banda, húzza a czigány, hogy ha el nem hagyták a nótát.

 


A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Sajóvölgyi eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!