A kétbalkezes levélhordó

A kétbalkezes levélhordó.

A Százszorszépvölgy különleges vidék volt. Az emberek elől elrejtve, háborítatlanul pompázott természetes szépségében.  A fák vidáman ringatták lombkoronájukat az érkező szellővel, a virágok nyitott kelyhüket kitárva várták az érkező méhecskéket. A lágyan csobogó patak kristálytiszta vize éltető nedűt nyújtott a szomjazó állatok számára. A Százszorszépvölgyben a nap is mosolyogva sütött. Sugarait gyengéden bocsátotta le a Földre, hogy kellemes meleget nyújtson a völgyben élőknek. Zápor, az ifjú esőfelhő pedig mindig odafigyelt arra, hogy a völgy patakja sohasem száradjon ki.

Így éltek itt az állatok. Ám hiába laktak csodaszép, barátságos vidéken, a legtöbben mégis szomorúak és zárkózottak voltak. Nem keresték egymás társaságát, és senkit nem avattak a bizalmukba. Mindannyian féltek, hiszen el kellett hagyniuk természetes otthonukat, mert az ember elűzte őket onnan, ahol megszülettek. Az öreg tölgyfát, ahol a mókusok éltek, az erdészek vágták ki haragos hangú fűrészeikkel. A rókák a vadászok elől menekültek el az aratás idején. A nyuszik üregét beszántották, a medvék barlangjának helyén ma már turistaszálló áll. A harkály számára sem akadt már olyan fa, amelyen kedvére kopogtathatott volna. Mindannyian a Százszorszépvölgybe menekültek, mert tudták, hogy ezen az emberek által ismeretlen vidéken, senki sem háborgatja őket. Csendesen, békességben, bár kissé unalmasan teltek a napjaik. A legnagyobb örömet az okozta számukra, amikor Röpte a galamb, levelet hozott nekik a távolban rekedt társaiktól. A levegőből érkező üzenetek jelentették számukra a külvilágot és a kapcsolatot hátrahagyott rokonaikkal. Röpte minden reggel napkeltekor érkezett. Az erdei állatok nagyon szerették a madarat, mert mindig pontos volt, megbízható és végtelenül kedves. Már a galamb hangulatáról tudni lehetett, hogy jó, vagy rossz híreket hozott-e a legújabb levélben.

Egy napon azonban hiába várták a völgy lakói Röptét. A madár nem érkezett meg napkeltekor, és délidőben sem. Az állatok türelmetlenül várták, de hiába. Még az esti szellő sem hozta el a galambot. Nem értették mi történhetett, hiszen Röpte még soha, egyetlen napot sem hagyott ki.

-        Nagy bajt sejtek! – mondta vészjóslóan Bagoly Bernát - Ki kell derítenünk, hogy mi történt!

-        Várjunk még! - kérte a nyuszi - Napkeltére biztosan ideér majd, és akkor elmeséli miért nem tudott ma hozzánk elrepülni.

Ám hiába várták a galambot másnap, és harmadnap, a madár nem hozott leveleket. Az állatok már komolyan aggódtak, ezért megkérték Zajost a harkályt, repüljön el a szomszédos völgybe, és tudja meg mi lehet az oka annak, hogy nem látják Röptét napok óta. A harkály, bár magányos, házsártos madár volt, eleget tett a kérésnek. Kora reggel szélre szállva útnak indult, és mivel nagyon gyorsan repült, mire a nap nyugodni tért, már vissza is érkezett.

-        Nincs jó hírem! – mondta a fáradt harkály – Röptét sokáig nem fogjuk látni. Szegény a nagy viharban megsérült, és eltörött a szárnya. Úgy hallottam, talán egy egész évszak eltelik, mire újra tud repülni.

Az állatok nagyon megsajnálták a galambot, ezért eldöntötték, hogy levelet írnak Röptének, amiben jobbulást kívánnak neki. Meg is írták gyorsan, és a papírt forró viasszal le is pecsételték. Ezután már nem is törődtek egymással. Mindenki indult volna haza, saját biztonságos otthonába.

-        Egy probléma azért akad – állította meg őket Csúzli, a csiga – ki fogja elvinni a levelet? Hiszen most nincsen levélhordónk!

-        Így igaz! – helyeselt Nyurga, a fürge nyuszi.

-        Postást kell választanunk, hiszen nem lehetünk teljesen elzárva a külvilágtól! Tudnunk kell mi történik távol élő barátainkkal, és a szomszédos völgyekben!

Ebben aztán mindenki egyetértett. Másnap hajnalban Zajos a harkály ki is tűzte Százszorszépvölgy legderekasabb tölgyfájára a hirdetést, amin ez állt:

„Százszorszépvölgy postást keres! Fontos, hogy gyors, barátságos és megbízható legyél! Jelentkezni Bagoly Bernátnál, a völgy bölcs madaránál lehet napkeltétől – napnyugtáig!”

Jelentkeztek is az állatok szép számmal, mindenki postás akart lenni, hiszen erdei levélhordónak lenni igazán nagy kiváltság. Őt mindenki szereti és várja, ráadásul semmi sem marad titokban előtte, ami a völgyben történik. Elsőként Csúzli, a kis csiga jelentkezett. Nagyon eltökélt volt. Egész éjjel nem aludt. Alkonyat óta úton volt, hogy a fa kérges törzsén fel tudjon kúszni a bagoly magasan fekvő odváig. Úgy gondolta, ő az ideális jelölt, hiszen roppant barátságos. Gyorsnak ugyan nem gyors, sőt kifejezetten lassú, de talán az új kihívás majd szárnyakat ad neki. Nos, nem szó szerint, csak úgy képletesen. És különben is, a szülei sem véletlenül adták neki a Csúzli nevet. Ő a leggyorsabb a csigacsaládban. De Bagoly Bernát kinevette:

-        Kedves Csúzli te, mint postás? Nevetnem kell! Sohasem ér oda az a levél, amit te hordassz ki!  - azzal faképnél hagyta a csalódott kiscsigát.

Alighogy elvánszorgott Csúzli a bagolyodú bejáratától, megjelent Nyurga, a nyuszi. Ő is biztos volt abban, hogy nála jobb postást nem hord hátán a Föld, nemhogy Százszorszépvölgy! Ám a bagoly, a nyuszit sem találta jó jelöltnek.

-        Hiszen, hiszen én vagyok a legfürgébb ebben a völgyben! – próbálta meggyőzni az eltökélt baglyot.

-        Ez igaz! De egyben a völgy legfélősebb állata is te vagy! Lásd be, aki fél, abból nem lehet minden akadályt elsöprő erdei levélhordó!

-        Igazad lehet – mondta szomorúan Nyurga, miután eszébe jutott, milyen nagyon tud reszketni a félelemtől. Hátat fordított Bernátnak és szomorúan elkullogott.

Ebéd után újra kopogtattak a bagolyodú bejáratán, és megjelent Rozsdás, a róka. Rozsdás nagyon magabiztos volt saját sikerét illetően, akárcsak az előtte jelentkező Csúzli és Nyurga.

-        Ismerd el, Bagoly Bernát, nem találsz nálam jobbat, okosabbat és ravaszabbat erre a feladatra!

-        Te magad mondtad – válaszolt a bagoly komoran – nem találok nálad ravaszabbat! Hogy is bízhatnánk egy sunyi rókára az erdő legféltettebb titkait? – azzal gyorsan el is kergette Rozsdást, ne rabolja el az időt a további jelöltek elől.

De a délután csendesebben telt, mint remélte. Nem kopogtattak a jelentkezők. A völgyben élő állatok nagy többsége túl nagy feladatnak találta az erdei levélhordást. Úgy vélték, jobb behúzódni az otthonukba, mint véletlen barátságba elegyedni a többiekkel. Abból csakis baj lehet. Márpedig a levélhordó munkája ezzel jár. Megtanulták már, hogy nem szabad megbízni senkiben sem.  Bagoly Bernát már teljesen feladta a reményt, amikor csendes neszezést hallott az odúnál. Kiment, hogy megnézze mi lehet az, amikor meglátta Cammogót az erdei barnamackót. Cammogó nagy volt ugyan, de nagyon barátságos, ezért mindenki szerette. Mindenkinek segített, amiben csak tudott, és a méhektől elcsent lépesmézet is szívesen osztogatta szét az állatok között.

-        Mondd csak Cammogó! Nem szeretnél te a Százszorszépvölgy levélhordója lenni? – kérdezte a bagoly kíváncsian, és egy apró reménysugár csillant meg a szemében.

-        Nem vagyok én arra való! – mondta szomorúan a mackó – Nagy vagyok, és a járásom is kapatos. Egyébként is, tudod, milyen ügyetlen vagyok. A mancsaim között valahogy mindig összekuszálódnak a dolgok. Zajos a harkály sokkal gyorsabb nálam.

-        Az lehet – hagyta helyben a bagoly – de Zajost nem mindenki szereti, mert házsártos és túl hangos a kopácsolása. Tudod mit? Tegyünk egy próbát! Tudom, hogy kissé szétszórt vagy, de kellő gyakorlattal és szorgalommal kiváló levélhordó lehetne belőled. Talán, még Százszorszépvölgy lakói is kicsit barátságosabbak és nyitottabbak lesznek általad.

Mire másnap reggel felkelt a nap, Bernát meggyőzte a tétova mackót arról, hogy nála jobb postást nem is kívánhatna a völgy népe. Összehívta hát a völgyben lakókat, hogy tudassa velük, mától Cammogó lesz az új postás.  Az állatok nem igazán értették, miért éppen rá esett Bagoly Bernát választása, de bíztak a bölcs madár ösztöneiben. Az erdei mackó pedig félelemmel teli izgalommal munkába állt, hogy ily módon szolgálja Százszorszépvölgy lakóit.

-        Nagyon fogok igyekezni! – mondta, és komolyan így is gondolta.

Az első néhány nap gondtalanul telt el. Alig néhány levél érkezett a völgybe, és a mackó mindenkinek pontosan és időben kikézbesítette az erdei leveleket. A napok múltával azonban egyre több és több levél érkezett. Cammogó kétségbeesett és kapkodni kezdett. Figyelme lanyhult, a dolgok valahogy teljesen kicsúsztak a mancsai közül. Olyannyira, hogy egy napon a nyuszinak címzett levelet Zajos, a harkály postaládájába dobta be. Zajos levele pedig a mackók barlangjánál kötött ki. A lavina elindult, és nem volt többé megállás. A levelek csak jöttek, és jöttek, de valahogy egyik sem akadt gazdára. A bagoly látta, hogy baj van, de nem akarta Cammogó lelkesedését letörni, hiszen olyan jól kezdődött minden. Azt is tudta, nincs más, aki Cammogó helyett el tudná végezni a levélhordó munkáját. Nappali pihenését feláldozva felkereste a völgy lakóit, és arra kérte őket, legyenek megértők a lelkes, bár kissé kétbalkezes mackóval.

-        Rendben, segítünk – mondta Rozsdás a róka – hiszen kedveljük a Cammogót! De kérlek, mondd meg mit tegyünk, ha ilyen setesuta? Mindent összekever, mi pedig sajnáljuk megmondani neki. Olyan boldognak látszik, amikor azt hiszi, végre jó helyre visz egy levelet. A világért sem szeretnénk megbántani.

-        Teljesen igazad van! – csatlakozott Nyurga a nyuszi, pedig nem szívesen adott igazat egy rókának. Mint ahogy bárki másnak sem.

-        Kedves Bernát, te olyan bölcs vagy! Találj ki valamit, hogy Cammogó se legyen szomorú, és hozzánk is eljussanak a nekünk szánt üzenetek. Tudod, hogy csak ez az egy örömünk maradt távol a társainktól.

-        Rendben, kitalálok valamit – ígérte meg a bölcs madár – egész éjjel ezen fogom törni a fejem. Most menjetek nyugodtan haza, és arra kérlek benneteket, hogy addig legyetek kedvesek és türelmesek Cammogóval. Holnap majd megosztom veletek, hogy mire jutottam.

Ám másnap hiába vártak megoldást a völgy lakói a bölcs bagolytól, Bernátnak semmilyen ötlete sem volt, hogyan menthetné meg Cammogót és persze önmagát a kudarctól. Kétségbeesett magyarázkodásba kezdett:

-        Egész éjjel töprengtem. Gondolkodtam, törtem a fejem, de semmi okosat nem tudtam kitalálni. Tudom, hogy a völgy bölcs madarának mindenre tudnia kell a választ, de most nem tudok okos lenni. Legalábbis egyedül nem. Szükségem van rátok, és arra, hogy közösen gondolkodjunk. Kérlek, ne bújjatok vissza az otthonaitokba, ne legyetek közönyösek! Nemcsak Cammogón, de magunkon segítünk, ha kitaláljuk, miként lehet sikeres a mi kedves, kétbalkezes levélhordónk.  – majd lehajtotta összeborzolt fejét, és váratlanul így folytatta: - Tudjátok mit? Leszek én az első, aki őszintén megnyílik Százszorszépvölgy lakóinak. Bocsánatot kérek Rozsdástól, Nyurgától és Csúzlitól, amiért meg sem hallgattam őket, amikor a hirdetésre jelentkeztek. Csak azt mondtam el nekik, miért találom őket alkalmatlannak a feladatra. De valójában én vagyok irigy rátok. Rozsdásra a gyorsan forgó észjárásáért, Csúzlira azért, mert képes éjjel – nappal olyan nagy terhet cipelni, mint a háza, és Nyurgára pedig a fürgeségéért és a szemfülességéért.

Az állatok megdöbbentek Bagoly Bernát vallomásán. Azután sorra előálltak és elmesélték, hogy miért olyan visszahúzódóak és bizalmatlanok. Kiderült, hogy mindenki jó okkal érkezett a völgybe, menekülve az emberek elől. Ettől egy picit mindenki megkönnyebbült, és lassan egymás felé fordulva, először halkan, azután mind bátrabban és hangosabban igyekeztek megoldást találni. Napnyugtára azonban mindenki elfáradt és elcsendesedett. Senkinek nem volt olyan ötlete, amely mindenkit elégedettséggel töltött volna el. Már éppen hazafelé készülődtek, hogy másnap reggel folytatni tudják a tanácskozást, amikor Csúzli is megérkezett végre. Az állatok csodálkozva meredtek a későn érkező kis csigára.

-        Bocsánat! – mondta Csúzli – Siettem, ahogy csak tudtam. Csúzlimódra, amolyan csigaroham tempóban. És látjátok, végül ide is értem! Lemaradtam talán valamiről?

-        Semmiről. – foglalta össze röviden Bernát a történteket. – Mondd, kicsi Csúzli, nincs véletlen valami jó ötlet a tarsolyodban?

-        Semmi. – ingatta fejét szomorúan Csúzli – Hacsak az nem…

-        Hacsak? – kérdezték egyszerre izgatottan az állatok.

És Csúzli a későn érkező, apró csiga beszélni kezdett.

-        Azon tanakodtam, mi történne akkor, ha mindenki átvenné Cammogótól a levelet, még akkor is, ha az nem neki szól. Persze, tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, azután szépen elvinnénk mi a levelet az eredeti címzettnek. Vagy ez butaság? – kérdezte félénken Csúzli.

Nem szokott hozzá, hogy a többiek figyelnek rá. Ebben a pillanatban azonban kétségkívül minden szem rá szegeződött.

-        Ugyan már – mondta Zajos a harkály – kinek lenne az jó? Talán csak a mackónak!  Mi pedig repülhetnénk fűhöz – fához!

-        Te repülhetnél, mi négylábúak inkább csak cammoghatnánk – szólt bele Rozsdás, de volt egy félmosoly a szája szegleténél.  – Részemről én szívesen cammognék vagy másznék, de ha tehetném repülnék is a völgy lakóihoz. Már annyira unom az egyedüllétet, a magányos éjszakai portyázásokat. Eleget rettegtem és bujkáltam az emberek elől! Itt az ideje, hogy élvezzem az életet! Mit szólsz hozzá Nyurga? – fordult Rozsdás bátorítóan a nyuszihoz.

-        Hogy én egy rókával vadásszak? – kérdezte félénken a nyuszi – Azt már nem. De azért a levelet szívesen elviszem hozzád Rozsdás. – húzta ki magát büszkén Nyurga.

Már csaknem teljesen besötétedett Százszorszépvölgyben, mire az állatok Rozsdás és Nyurga mellé állva egyhangúlag elfogadták Csúzli okos javaslatát. Akkor még nem sejtették, hogy ezzel megváltoztatják a saját mindennapi életüket is. Hiszen ettől a naptól fogva az állatok nem kerülték többé társaikat. Idővel barátságosan köszöntötték egymást, és boldogok voltak, ha véletlenül összefutottak a völgyben. Idővel aztán már közös kirándulásokat is szerveztek és előfordult olyan eset is, hogy együtt indultak éjszakai portyázó körútjukra. Ha a szükség úgy hozta, még zsákmányaikat is megosztották egymás között.

Talán hihetetlen, de még a titkot is sikerült megtartaniuk. A titkot, amiről mindenki tudott, csak az nem, akit a legmélyebben érintett. Hiszen a kismackó sohasem tudta meg, hogyan mentették meg különleges munkáját barátai.  Az állatok Cammogót, minden idők legkétbalkezesebb levélhordóját, örökre a szívükbe zárták. Postás ugyan nem sokáig maradt, mert szerencsére Röpte is felépült, és szárnyait feszítve, boldogan, újra munkába állt.