A kicsi csengő

A kicsi csengő.

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves öregember, aki csodálatos csengőket készített. Csengői messze földön híresek voltak, mert mindegyik rendkívüli hangot adott ki, mintha valamiféle varázslat rejlett volna bennük. Az öreg minden évben kivitte őket a vásárra, az emberek pedig csak úgy tolongtak, hogy csengőt vegyenek tőle.

A műhely legfelső polcán élt egy kis csengő, amely alig volt nagyobb egy dióhéjnál. Igaz, hogy szépen csillogott, de a hangja halk volt és szelíd.

A nagyobb csengők mind csak nevettek rajta:

- Belőled soha nem lesz ünnepi csengő! Kicsi vagy és csendes.

A legkisebb csengő szomorkodva hallgatta a gúnyolódó szavakat, de mégis abban reménykedett, hogy az öreg egyszer őt is kiviszi majd a vásárra.

- Ó, bárcsak én is ott lehetnék, és örömet szerezhetnék valakinek! — sóhajtotta.

Egy fagyos este, amikor a mester felpakolta szekerére a portékáit, a legkisebb csengő is belekerült egy tarisznyába, és a többiekkel együtt elindulhatott ő is a vásárba. A kis csengő izgatott volt, hiszen még soha nem volt ilyen helyen. Kíváncsian hallgatózott és nézelődött, amikor egy-egy vevő megszólaltatta a csengőket.

- Micsoda csodálatos hang! Ez lesz majd a házunk ékessége!

A kis csengő sokáig hallgatta a többiek dicséretét, de őt bizony senki nem akarta hazavinni.

Ahogy lassan elcsendesedett a vásár, azonban valami egészen különleges dolog történt.

A téli éjszakában egy ragyogó alak ereszkedett alá az égből, egy angyal volt az, akinek szárnyai puha fénnyel világítottak. Megállt a kis csengő előtt, kedvesen ránézett és gyengéden megérintette.

- Ne szomorkodj, kis csengő! Talán most még nem látod, de a hangod éppen olyan különleges, amilyenre szükség van.

A kis csengő csodálkozva hallgatta az angyal szavait, és mielőtt észbe kaphatott volna, már a magasba is emelkedtek. Az angyal karjaiban tartva vitte el őt egy csendes, békés domboldalra, ahol pásztorok és bárányok pihentek a csillagos ég alatt.

Egyikük, egy apró bárányka, álmosan pislogott, amikor az angyal közelebb lépett hozzá. Gyengéden a nyakába kötötte a kis csengőt, melynek hangja lágy volt, tiszta és békés, mintha maga a szeretet suttogott volna.

- Te leszel, aki először jelzi a pásztoroknak a nagy hírt – mondta az angyal a báránynak.  Amikor megszületik a Megváltó, a te lépteid, és ennek a csengőnek a hangja vezeti majd ide az embereket, hogy hódoljanak előtte.

A kis csengő szíve csordultig telt örömmel. Most már értette, miért volt ő olyan kicsi és halk, éppen olyan, mint amilyennek lennie kellett: lágy és hívogató, mint a béke hangja.

Amikor eljött az idő, a bárányka elindult, nyomában a pásztorokkal. A kis csengő szelíd csilingelése vezette őket Betlehem felé, ahol a jászolban egy kisbaba feküdt. Így vált a legkisebb csengő a szeretet és a béke hírnökévé azon az első karácsonyon.