A kiflivég


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

 
Bubos úr, a büszke tartású gerle ott élt a városban, ahol mindig vidáman csilingel a villamos, ott is a fehér falú, régi ház padlásán. Nappal a padlásablak párkányán toporgott, kémlelte a megállót, az embereket, soha meg nem értve, miért zajonganak, mi...

Kép forrása: Nivelt Katalin

 

Bubos úr, a büszke tartású gerle ott élt a városban, ahol mindig vidáman csilingel a villamos, ott is a fehér falú, régi ház padlásán. Nappal a padlásablak párkányán toporgott, kémlelte a megállót, az embereket, soha meg nem értve, miért zajonganak, miért rohannak. Nem értette ugyan, de csöppet sem bánta, hogy számára nincs magyarázat, ha egy-egy jó falat esett le itt-ott, amivel éhes begyét teletömhette. Este behúzódott egy törött üvegű ablakszemen át a biztonságot adó, poros félhomályba. Semmiféle más élőlény nem volt ott. Bubos, amióta a párját elvesztette, már nem tűrt meg maga mellett egyetlen lakót sem. Minden reggel az a sárga, öreg, vidáman kattogó dobozkígyó-villamos csalogatta elő, amelyiknek a zajongása ébresztette a ház első emeletén lakó, hétalvó Gabikát is. Bár meglehet, az ébredéshez nagymama is hozzájárult, aki ínycsiklandó reggeli kakaóillatot sodorva magával, gyöngéden és kitartóan rázogatta szuszogó unokája vállát. Ez persze igen időigényes dolog volt, mert nagymama kipihent, mosolygós, kedveskedő unokát szeretett volna látni, és keze óvatos, hangja csendes, módszere igen kíméletes volt.

– Gabi! Hétalvó! Ébredj! – noszogatta nagymama, ha kellett, negyedóra hosszat is.

Gabika minden reggel vele ment óvodába, és minden reggel nehezen ébredt, késve látott hozzá a készülődéshez, sokszor még a kakaó mellé tett kiflinek sem jutott a végére. A kifli aztán nagymama elnéző türelme mellett lassan fogyatkozva, Gabi kezében ugyancsak indult az óvodába, bár igen ritkán érkezett oda, hiszen a hosszúnak tűnő út során csak elkopott a gyerek szájában.

Így volt az indulás azon a nevezetes reggelen is, amikor a kora őszi nap bágyadt fénye a színesedő gesztenyefa lombján át Bubos úrra kacsintott, arra biztatva őt, hogy ma inkább odalent, a hosszan elnyúló villamosmegálló aszfaltján totyogjon valami jó falat után kutatva. Amikor aztán sokadalom gyűlt össze a megállóban, a fehér házzal átellenben lévő kicsi park fagyalsövényére telepedett, kivárva ott az utasokkal tömött, tovazötyögő villamos helyét átvevő nyugodalmat.

– Nem való ez már énnekem! – morgott Bubos úr. – A fagyal, mintha a guruló gépszörnyek szájában lenne, a padlás meg olyan magasan van, olyan fáradtságosan messzi.

Zord tekintettel nézett maga elé, és abban a pillanatban minden, de minden elviselhetetlen és ellenséges volt a számára.

– Ne karattyoljatok már! – förmedt rá Vercsire, a veréb asszonyságra és népes családjára, mert éppen mellette landoltak, hasonlóan éhesen, de mégis vidámabban és elégedett módon hangot adva örömüknek, hogy a nap süt, a langy-meleg fény új napot, új lehetőségeket hozott.

Ekkor ért a megállóba Gabika és nagymama. No és persze a kifli, azaz a kifli fele, amire Gabika meleg kis ujjai fonódtak. Az emberek szépen, lassan gyülekeztek újra, a megállót ismeretlen, azaz először látott formájú és színű cipők, nadrágok és szoknyák töltötték meg. Legalábbis Gabika és Bubos úr ennyit látott az egészből. Ekkor nagy csattogással felriasztva a kémlelők seregét bedöcögött a soron következő villamos. A tömeg meglódult a csikorogva nyíló ajtók felé. Nagymama nem sietett, unokája biztonsága fontosabb volt, mint elsőként fölszállni a járműre. Bezzeg a Teca néni, a földszinti szomszédasszony, aki örökké morgott, ha Gabika indiánszökelléssel vágtázott el az ajtaja előtt! Ő persze az emberek között utat vágva elsőként kapaszkodott föl a villamos lépcsőjén. Gabi éppen akkor emelte szájához a kifli még mindig jókora végét, amikor Teca néni elcsörtetett mellette, és a nagy, piaci bevásárlásra hordott, bazsarózsás szatyrával kisodorta Gabika kezéből a kifli maradékát. Gabika szája harapás helyett menten sírásra görbült, de már nem volt mit tenni. A villamos benyelte nagymamát és a könnyes szemű Gabikát, és miközben záródtak az ajtók, a kiflivég porosan, megalázottan gurult tova a sínek közé. Ezt követően, hogy hogy, és mint volt nagymamával és Gabival, az történetünk tekintetében nem érdekes. Hanem a kiflivég...

A villamos tovadöcögött, a népes és locsi-fecsi verébcsapat örömkört repülve zajongott tovább. Ekkor autók sem pöfögtek az úttesten, Bubos pedig kihasználva a rövid nyugodalmat, boldogan ereszkedett alá a sínekre, hogy a macskakövön tipegve hozzálásson a finom falatnak. Már éppen a reggeli jó ízét vélte érezni, amikor elfogta a kétségbeesés. Mi van, ha nem is bír egy ekkora darabbal, ha valaki más is észreveszi, ha ott kell hagynia valakinek, bárkinek akár csak egy morzsáját is, mert sok ez, nagyon sok, és ..... a kiflivég megmozdult. Bubos előre érezte ezt? Más is pályázott a jókora falatra! A bűnös tolvaj Fehér volt, a fiatal, életerős, jó kiállású gerle, aki már tavasz óta annyi borsot tört a vén morgós orra alá. Az csippentett bele az ízletes reggelibe.

– Tűnj innen! Eredj innen! Ez az enyém! Enyém! – burukkolta Bubos dühödten.

– Sehová! Nem engedem! Sehová! – vágott vissza szárnyát fenyegetőn széttárva Fehér.

Bubos apró fejét dühödten előretolva, ahogy csak öreg lába bírta, nekirontott Fehérnek, aki a váratlan támadástól elbizonytalanodott és meghátrált. Bubos a siker láttán visszafordult a szép darab kiflihez. A fölénye azonban csak átmeneti volt. Fehér csupán a meglepetés miatt hátrált meg, de immár ismét közelített. Bubos ellenszegült, minden idegszálát megfeszítve védte a kiflit. Fehér most másik irányból, a lassú Bubos háta mögé kerülve próbálkozott. Újra és újra nekifeszültek mind a ketten. Már csaknem teljesen körbejárták a kiflit. Fehér érezve fölényes erejét, egyre merészebben támadott! Észre sem vették, hogy lassan-lassan emberekkel telik meg körülöttük a megálló.

– Te pernahajder! Te galád tolvaj! Pucolsz innen azon nyomban?

– Én galád? Én tolvaj? Te vagy irigy, undok, pöffeszkedő madár! Senki sem szeret téged, mert önző vagy!

Így vitáztak, s csak arra figyeltek föl, hogy a következő villamos már hangosan csilingel, alig pár méterre tőlük. Az egyik jobbra, a másik balra repült rémülten, dühtől elborult tekintettel. A végzetes balesetet szerencsére mind a ketten elkerülték, bár ez a villamos figyelmes vezetőjén is múlott, nem csak a két madár reflexén.

Eltelt pár perc, a jelenet csaknem teljesen megismétlődött. Bubos rácsapott a kiflivégre, Fehér pedig máris ott landolt mellette. Vita, támadás, a zsákmány körbe totyorgó védelmezése. Fehér hetykén, fölényes tekintettel, fürge mozdulatokkal oda-oda vágott, mutogatta fiatal erejét, gyorsaságát még egy komoly vadász madár is megirigyelte volna. Kellett az a kiflidarab, nagyon kellett, nem csak magának, hanem mert Keringőnek, a választottjának szeretett volna vele kedveskedni, hogy végképp elnyerje a szívét. Itt volna már az ideje egy fészekalja fiókának, hiába, no. És Keringő olyan csinoska volt! Mindig meleg tekintetű, ápolt tollú, szeretettel teli, gondoskodó, igazi jó párnak való.

Bubos rutinosan védekezett, de öreg csontjaiban egyre jobban érezte a fáradtságot, izmaiban a gyengeséget. Tekintete elkeseredetten kereste a megoldást, amivel végképp megszabadulhat az odatolakodó fiatal galambfitól. Idegesen pislogott. Lába meg-megroggyant. Kis fejében már egyre kuszábban kavarogtak a gondolatok, az életért való küzdelem elkeseredése és a régi emlékek fátyolos képei keveredtek. Bibére gondolt, régi párjára, hogy ennek a finomságnak ő mennyire örült volna! Látta maga előtt, ahogyan Bibe a finom pelyhes kis fiókáikat melengette. Hogy várta őt haza! És amikor pár ízes falattal végül megérkezett, Bibe mellé kuporodott! Milyen béke és szeretet vette akkor őket körül! Erről meg eszébe jött egy másik emlék. Puha hópelyheket könnyezett az ég, meleg-szürke, sápadt fények borították be a várost, és már csak tompultan kúsztak föl a hangok a törött ablakszem mögé. Milyen jó is volt akkor összebújva arra gondolni, hogy hamarosan, pár hét elteltével a napok ismét ragyogóbbak lesznek, a föld megrázza magát és fölébred ebből a csendes álomból, és megint jön a vidám apróságok gondozása, etetése. De nem így történt. Egy hajnali pillanat megváltoztatott mindent. Bibe túl mélyen repült, túlságosan is alacsonyan. Az emelkedés nem ment egykönnyen, a kora tavaszi szél a házak közül váratlanul támadott. Bibe nem számított arra, hogy a télen kissé legyengült szervezete visszaveti őt a repülésben. A furgon túl gyorsan jött, sietett vele az ember, aki a sarki élelmiszerboltba hordta nap mint nap a pékárut és a tejet. Ennyi volt. Egy csattanás, Bibe kábultan bukott a járdára. Bubos hiába topogott körülötte, hiába élesztgette kétségbeesetten. Bibe többé nem mozdult, örökre elaludt a járda aszfaltján. Itt jártak Bubos gondolatai, amikor már éppen harmadszorra kerülte meg védelmezőn a kiflivéget.

A népes verébcsapat épp visszatért a fagyalsövény ágbogán pihenni, Vercsi asszonyság onnan figyelte kíváncsian a harci jelenetet. Látta, hogy csaknem teljesen elterelődik a figyelem a vita eredeti tárgyáról, és bizony egyik oldalról, azaz Bubos háta mögött felügyelet nélkül, szabad prédaként várja a kiflidarab, hogy verebek lakomája legyen. Vercsi nem késlekedett, ahogyan mondani szokták, jóváhagyás nélkül beszállt a versenybe. Ahol a sínen landolt, onnan pár ugrással elérhetőnek tűnt a reggeli. Egy, kettő, három verébugrás, és már kapaszkodott is a számára nemhogy méretes, hanem hatalmas falatba. Megemelte, és hát igen, a repülés nem ment egykönnyen. Sőt, majdnem sehogy sem. Inkább hosszas szökellések, mint röppenés, inkább küzdelem, mint győzelmet követő díszszemle jött, és kellett hozzá egy jó marék szerencse, hogy a kifli a peronról a fagyalsövényig jusson, hogy éppen, pont pirosat mutasson a lámpa az autóknak, zöldet a gyalogosoknak meg a meggondolatlan, éhesszájú poros kisverebeknek. A csiripelő család boldogan vetette magát az ételre. A csipkedő csőrök ide-oda rángatták azt. Fehér – látva, hogy harca immár értelmét veszítette – dühödt szárnycsapkodással távozott. Bubos bambán, megtört tekintettel nézett a kifli és Vercsi után, aki már elégedetten pislogva szemlélte mindig vidám tollas seregét. Aztán tekintetét Bubosra szegezte.

Nézte, sokáig nézte a villamosmegálló táblája alatt kuporgó, összetört tekintetű Bubost, aztán gondolt egyet.

– Hahó! Galamb uram! Meghívhatom pár falat reggelire? Látom, ma még nem volt szerencséje hozzá. Ti meg, pernahajderek, mehettek a dolgotokra, - fordult a már csaknem teljesen jóllakott ifjakhoz – teli van a begyetek! De ha kell még bele valami, keressetek magatoknak a parkban, a padok mellett. Ott mindig akad pár szem napraforgómag.

Bubos lassan eszmélt föl, először jobbra, aztán balra nézett, keresett valakit, akinek a meghívás szólhatott. Mert hát pont őneki? Aztán, látva, hogy a környéken senki sem téblábol, tétova mozdulattal fölrepült, és egy óvatos kört téve a fagyalbokor mellé telepedett. A két madár kis ideig még méregette egymást. Vercsi ekkor látta, hogy hozzá képest milyen termetes, öregségében is tekintélyes jószág az öreg galamb. Bubos meg még mindig azon mélázott, hogy az a kisveréb valóban vele akarja megosztani a zsákmányolt eleséget? Majd végül mind a ketten nekifogtak a falatozásnak.

Ágota Nivelt, amatőr meseíró és blogger

Minden gyermeknek van egy álma. Vagy kettő. Vagy végtelen sok. És megesik, hogy az álmokat, vagy azok valamelyikét évekig dédelgeti az ember. Az én legnagyobb álmom az írás volt. Jó sokáig vártam vele, de végre eljutottam abba az életszakaszba, amikor már megtehetem, írhatok. Nagymamaként legkedvesebb tevékenység számomra a mesék szövése. Mérnökként élvezem a történetek építését, és örök ifjúként a gy...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!