Sakeli bácsi

Sakeli bácsi.

Őrületes zsivaj, mennydörgés és félelmetes csatakiáltások dőltek kifelé a gyerekszoba ajtaján. Anyu alig tíz percre hagyta magára az óvoda Mókus Csoportjának három vidám legénykéjét, két kis vendéget és Bálintot, saját ötéves fiacskáját. Akkor, amikor kitette onnan a lábát, a gyerekek még szent fogadalmat tettek, hogy halkan lesznek, amíg ő a nappaliban megeteti és elaltatja a babát. De bizony minden volt ott, csak csend nem. A lurkók elemükben voltak. Anyu megelégelte a hangorkánt, rászánta magát, és a bömbölő babát a babakocsiba fektette, majd benyitott a szobába. A waterlooi csatatér kutya füle ahhoz képest, ami fogadta.

– Azt a teremburáját! – kiáltotta el magát. – Hát miben egyeztünk meg? Tizenöt perc csendet kértem, és azt ígértem meg, hogy cserében olvasok majd nektek. No de itt csend öt percre sem volt! Kéretik mostantól háromszor ennyi ideig bezárni mindenkinek a pampuskalesőjét! Nézzetek csak föl a faliórára! Ha a hosszú mutató pontosan odaér majd, a kisszékre – mutatott anyu a négyesre –, akkor fog letelni az az idő. Akkorra én is megérkezem. Válasszatok addig is mesét. Lehet hosszú is – mondta végül már némileg engedékenyebb, elnézőbb hangon.

A fiúk kicsit megszeppentek a szóáradat hallatán. Egy ideig csak halk beszélgetés hangja szűrődött ki az ajtó mögül, de aztán pár perc múlva kezdődött minden elölről, mert a lurkók most már a mese felől voltak képtelenek egyezségre jutni.

– A Brémai muzsikusokat! – vetette föl Bálint.

– Ne azt – mondott ellent Ádi, rámutatva egy vaskos kötetre –, ezt itt, ni!

– Abban csak rövidke mesék vannak! – mondott ellent Bálint.

Ata a Pocahontasra, meg a mellette sorakozó Walt Disney meséket tartalmazó mesefüzetekre mutatott:

– Skacok, legyen a ’pocokhentesek’, vagy a ’vad dízni’! – javasolta csak úgy, ahogyan egymás között mondták a gyerekek ezt a két, rajzfilmek világából hozott nevet.

Ezek ellen megint kifogások merültek föl. Addig meddig ment a vita, hogy ami csendes tárgyalásnak indult, az viharos párnacsatává nőtte ki magát.

Anyu már a büfiztetésnél tartott, a kis csecsemő nyugodtan pihentette fejecskéjét a vállán, minden remény meg lett volna arra, hogy a csendes, babaaltatós béke veszi át a lakásban az uralmat, amikorra a párnacsata duhajkodó hangorkánja éppen felerősödött. Karjában a babával az ajtóhoz lépett, ám akkor végre, hirtelen csend lett. Kicsit gyanús volt a dolog, de anyut inkább az foglalkoztatta, hogy a csecsemőt mihamarabb elringassa.

Végül, mire az a bizonyos nagymutató elérte azt a bizonyos kisszéket, belépett a gyerekszobába, ahogyan megígérte. Ekkor már nem is volt akkora a felfordulás sem, a fiúk lázas igyekezettel rakták a helyre a szanaszét heverő játékokat. Nohát! Csak nem felnőnek lassan? Egészen szépen elpakoltak, pedig de sokszor kellett ezért megharcolni! Egy hiba volt csak a szobában. A földön sok-sok üdezöld levél hevert szanaszét, melyek egykoron vitathatatlanul a helyiségben lévő egyetlen szobanövényhez tartoztak.

– Ez itt mi? – szegezte e kérdést anyu az elsőszülöttjéhez. – Hogyan lehet az, Bálintom, hogy a sárga levelek mind fönt maradtak, de a szép zöldek itt hevernek a földön?

– Hát, csak mert a sárgák öregebbek, és tapasztaltabbak, míg a zöldek fiatalok és nem tudták, hogyan maradjanak fönn! – vágta ki Bálint a választ.

Anyu nem is tudta, mit szóljon erre. Ezek a gyerekek lassan tényleg mehetnek az iskolába.

A mesét követően a két kis vendégért megérkeztek a szülők. Az este szépen, csendben telt el. Vacsora, fürdés volt, ahogy kell.

A baba már mélyen aludt a rácsos ágyban, a gyerekszoba zugában. Az olvasólámpa lágy-sárga fényénél anyu búcsúzott Bálinttól. Az esti meseolvasással már végeztek, a nap eseményeit átbeszélték, és a következő napot is megtervezték már gondosan.

Anyu lekapcsolta a villanyt és kilépett a szobából. Bálint sóhajtva a fejére húzta a takarót. Bár a nyugodalmas éjszakai pihenéshez minden adott volt, a szemére nem jött álom sehogyan sem. Forgolódott, hol melege volt, hol meg úgy érezte, a nagylábujja is menten lefagy. Ekkor a játéksarok felől halk motoszkálás hallatszott. Bálint élénken fülelt, végül halkan megszólalt:

– Sakeli bácsi! Sakeli bácsi! Itt vagy?

Most nyögdécselés hangzott, mint amilyet a lustálkodó Csóka kutya hallat, amikor a kényelmes délutáni szunyókálása után tápászkodik föl. De Csóka kutya odakint őrizte a ház lakóinak nyugalmát, nem ő volt az. A szólításra végül komótos, csoszogó léptekkel vénséges vén apó lépett oda Bálint ágyához. Igen, ő volt az személyesen, Sakeli bácsi.

– Bálintkám, – szólt az apó – ide ülhetek az ágyad szélére?

Bálint behúzódott a falhoz, és hellyel kínálta őt. A gömbölyű kis emberke odakucorodott melléje. Hatalmas, csaknem földig érő szakállát megsimította, szemöldökét magasra húzta, úgy nézett kérdőn az öreg Sakeli bácsi a fiúcskára.

Bálintot nem kellett biztatni, azon nyomban sorolta, hogy mi is történt vele. Hogy anyu olyan szépen kérte azt a csendet, de azok ketten nem vették figyelembe. No meg, hogy ő sem. Hogy hiába javasolt jó és hosszú meséket, vagy olyat, amit a másik kettő ismert már, semmi nem tetszett. Elmesélte a párnacsatát, azt is, hogy Ata dobására a virágról tört le egy halom levél, Ádi dobására a machboxok repültek ezerfelé. Végül azt is, hogy a nagymama bögréjét leverte a párna, amit ő dobott el. És hogy a legnagyobb baj, hogy az a szép régi bögre pereme a játékos ládának csapódva lecsempült, meg a füle is letörött.

– Jaj, Sakeli bácsi! Nagyon nagy baj ám, ami azzal a bögrével történt! Anyu kedvence, csak én kértem, hogy a reggeli kakaót abba adja, mert a csacsis mese van ráfestve. Nem is lett volna szabad bevinnem a szobába! Mindannyian megijedtünk, mikor megláttuk, mi történt vele, és akkor sietve elkezdtük a rendcsinálást – fejezte be a meséjét. – Anyunak nem is mertem elmondani, csak gyorsan eldugtam a plüss játékok alá.

Bálint itt elsírta magát. Sakeli bácsi hallgatott egy ideig, majd így válaszolt.

– Anyukád téged is nagyon szeret, nem csak a bögrét. És akkor fog még jobban szeretni, ha őszinte leszel hozzá, és elmondod, mi történt. Amúgy, a bögrét pont az én fejemre borítottad, amikor eldugtad, mint bűnjelet. Megjegyzem, az a két csepp kakaó, amit meghagytál a fenekén, csodák csodája, a lepottyanás ellenére benne maradt, és ahogyan bedugtad a játékok közé, éppen az orrom hegyére csöppent. Le is nyaltam, így ni! – Sakeli bácsi mutatóujjával az orra hegyét megsimította, majd lenyalta ujjbegyét. – Nagyon finom volt – folytatta. – Egy szó, mint száz, szerencsére a bögre még javítható. Lehet, hogy már több kakaót nem ihatsz belőle, de szerintem anyukád megtalálja majd a további használat módját.

Sakeli megsimította a szepegő Bálint homlokát.

– Semmi gond, Bálint. Hanem, a nagy izgalomtól úgy látom, felszaladt kicsit a lázad. Na, hunyd le a szemedet, és aludj, amíg alszol, meggyógyítalak.

Végül Bálint elszunnyadt. Sakeli bácsi egészen reggelig a homlokát borogatta hűsítő kendőjével. Reggelre mikor a Nap első sugarai előbújtak, már minden rendben volt, mintha a hajnali szél, huss, elfújta volna a betegség minden nyomát. Amikorra Bálint anyu szólítgatására kinyitotta a szemét, Sakeli bácsi már édesdeden horpasztott a plüss játékok kupacának legalján.

Bálint odaszaladt a játékokhoz, előhúzta a törött bögrét. Mély levegőt vett, és hadarva de őszinte megbánással a hangjában elmesélt mindent. Aztán, mikor látta, hogy anyu nem fogja sodrófával egyengetni a hátát, kicsit nyugodtabban, lassabban mondta még:

– És akkor este, amikor te innen kimentél, nem tudtam elaludni, mert bántott, hogy a bögre eltörött. És hívtam Sakeli bácsit, mert ő mindig segít. És Sakeli bácsi jött is, és azt tanácsolta, mondjak el mindent neked. És azt is mondta, hogy lázas vagyok, de ő meggyógyít. És meg is gyógyított, mert már nem vagyok lázas, igaz, anyu?

– Aztán ki az a Sakeli bácsi? – kérdezte anyu tágra nyílt, csodálkozó szemmel.

– Olyan nagy szakállú, fehér hajú, kerek bácsi – válaszolta Bálint.

– És itt lakik? – érdeklődött tovább anyu.

– Igen, a plüssök között. Éjjel, ha hívom, eljön, és meggyógyít, meg minden.

Anyu hirtelen ennyit tudott válaszolni:

– Tudod mit? Nagyon örülök annak, hogy ilyen jó barátra leltél benne. Hívd csak máskor is, bátran! Biztos vagyok abban, hogy mindig meggyógyít majd és mindig segít!

A bögrét forgatva a kezében pár percig gondolkodott még, majd hozzátette:

– Köszönöm, hogy őszinte voltál, kisfiam. A bögre fülét vissza tudom ragasztani. És hát talán jobb is lesz, ha többé nem használjuk ivásra. Amúgy is, az asztalodon a sok ceruza mindig szanaszét gurul, azokat mostantól ebben tarthatod – hozta meg a döntést.

Később aztán, amikor rendezgette a játékokat, és minden plüss figurát gondosan kiporolt, sokszor eszébe jutott ez a történet. A játékok közül egyik sem felelt meg a személyleírásnak.

– Vajon kire gondolhatott ez a gyerek? Biztosan álmodta az egészet – döntötte el magában.

De Bálint tudta, hogy Sakeli bácsi valóságos, ott lakik a gyerekszobában, és mindig ráér beszélgetni vele, és ha arra van szükség, akkor hozza a hűsítő kendőjét, és meggyógyítja őt.